Forrás: Heti Válasz

CSIZMADIA ERVIN

HÁROM HÉTTEL EZELŐTT VITÁT INDÍTOTTUNK A HETI VÁLASZ HASÁBJAIN ARRÓL, HOGY A MAGYAR ÉRTELMISÉG BETÖLTÖTTE-BETÖLTI-E HIVATÁSÁT. PONTOSAN ÉS HITELESEN TÁJÉKOZTATJA- E A KÖZÜGYEK IRÁNT ÉRDEKLŐDŐ EMBEREKET ÉS A POLITIKAI ELITET A VALÓSÁGRÓL, A FONTOS JELENSÉGEKRŐL, FOLYAMATOKRÓL ÉS ÖSSZEFÜGGÉSEKRŐL, VAGY CSAK KISZOLGÁLJA A HATALOM ÉRDEKEIT ÉS SZESZÉLYEIT. NETÁN AZ ÉRTELMISÉG ESZKÖZRENDSZERE ALKALMATLAN ARRA, HOGY A MODERN MÉDIAVILÁGBAN HALLATHASSA HANGJÁT, MEGMUTATHASSA KÜLÖNÁLLÁSÁT, MEGJELENÍTHESSE ÉRTÉKEIT? ARRÓL IS KIFEJTIK VÉLEMÉNYÜKET SZERZŐINK, HOGY AZ ÉRTELMISÉG FELELŐSE AZÉRT, HOGY MAGYARORSZÁG A RENDSZERVÁLTÓ ORSZÁGOK ÉLVONALÁBÓL A SEREGHAJTÓK KÖZÉ CSÚSZOTT.

„Az a szó sohsem hiányzott, amelyik tetteket gyújt.

(Babits Mihály: Az írástudók árulása)

Azt hiszem, amikor manapság arról a témáról akarunk beszélni, hogy mi az értelmiség szerepe, jó kiindulópontot nyújt nekünk Babits. Politikai elemző ritkán vesz a tollára szépírókat, esszéistákat, én most mégis ezt teszem. Mégpedig azért, mert Babits fenti mondatán keresztül rámutathatok egy alapvető tévedésre. Babits szerint arra az értelmiségi magatartásra, amelyben a szavak szinte tetteket galvanizálnak, gyógyír lehet egy korrekció, annak megmutatása, hogy hogyan „kell” helyesen gondolkodni a világról. Babits – véleményem szerint – téved. Sem a „gyújtás”, sem a – világosságra buzdító – csillapítás nem segít.

MORÁLIS MINŐSÉG ÉS TILTAKOZÁS

Babits (és még nagyon sokak) véleménye egy régi keletű félreértésen alapszik. Ez pedig az, hogy van egyáltalán önálló karakterjegyekkel rendelkező, a politikai osztálytól elkülönült értelmiségi, írástudói kaszt. Természetesen az igaz, hogy rengeteg értelmiségi foglalkozás van, amelynek egyáltalában nincs köze a direkt politikához. De az a fajta értelmiségi magatartás, amelyről beszélni szoktunk a politika kapcsán, sajnos nem igazán áll össze valami értelmiségi „társadalomfelettivé”.

S ez a második körülmény, amelyet rögvest meg kell említenünk. Azok, akik szerint létezik az a kategória, hogy értelmiség, e kategória lényegét morális minőségében látják. Babits is ezt teszi, de bízvást ide sorolhatjuk Bibót is, aki például az Elit és szociális érzékben különösen hangsúlyozza az értelmiség mintaadó szerepét.

Való igaz, hogy értelmiségiek a történelem számos fontos pontján ott állnak. Amikor például Magyarországon a legnevesebb értelmiségiek tiltakoztak a II. zsidótörvény ellen, a legnemesebb erkölcsi és politikai tettet hajtották végre. Általában is elmondhatjuk, hogy az értelmiségi cselekvés egyik legautentikusabb terepe a tiltakozás. S ezt a mostani magyarországi események kapcsán is látjuk: a televízió megostromlása, a Kossuth téri események vagy átfogóbban a jelenlegi magyar politikai helyzet különféle jelenségei ellen vagy mellett ismét megjelennek – pró és kontra – az aláírási nyilatkozatok, a tiltakozók (vagy éppen egyetértők), az értelmiségiek. Gyurcsány Ferenccel szemben azok a tiltakozók, akik úgy érzik: a kormányfő a legelemibb morális parancsolatok egyikét („ne hazudj!”) szegte meg; Orbán Viktorral szemben pedig azok, akik szerint Orbán hazugságvétke sokkal nagyobb, mint Gyurcsányé, hiszen ő (olvashatunk ilyen elemzéseket bőségesen) évek óta és módszeresen veri át a magyar lakosságot, miközben úgyszintén módszeresen a demokratikus- parlamentáris intézmények fellazítására és a „minél rosszabb, annál jobb” állapotának előidézésére törekszik.

AZ ERKÖLCSI MEGOLDHATATLANSÁG

Értelmiségieknek ezek a kiszámítható periodicitással visszatérő akciói mintha ellentmondanának annak a fenti tételnek, miszerint nem is biztos, hogy van értelmiség. Hiszen ezek az akciók voltaképp felfoghatók úgy is, mint a túlságosan kiüresedő politika kiegészítései: ha a politikusok önmagukban képtelenek valamilyen szinten integrálni erkölcsi szempontokat és témákat is, akkor erre a „feladatra” jöjjenek a morál értő terjesztői, és terjesszék a maguk „világosságát”.

Csakhogy mégsem így áll a dolog. Attól ugyanis, hogy a magyar közéletben erkölcsi ügyekben is kialakulnak a megszokott táborok, még egyáltalán nem az következik, hogy ezek a táborok a Babits (és mások) által leírt módon értelmiségiek lennének. Ellenkezőleg gondolom. Ami lezajlik, az nem más, mint a szociológiailag létező értelmiségi csoportok zárulása. Az értelmiség ugyanis – Julien Benda híres írása címével ellentétben – nem árul el semmit. Akkor tenne így, ha lennének eleve megfogalmazott, kanonizált, mondhatni, egyetemes és örök értékek, és ezek valaha is közkincsként lettek volna egy sohasem létező értelmiségi összesség javai. Ez a helyzet azonban nem áll. Ez megint csak nem jelenti azt, hogy ne lennének egyetemes értékeink, amelyek mindig és minden körülmények között épségben tartandóak. De már Benda és Babits korában sem volt helyes az a diagnózis, amely szerint az írástudók elárultak valamilyen nagy ügyet. Egy bizonyos értelemben vett literátori logikával persze könnyen leírható így is a helyzet, csakhogy nekünk politikai elemzési logikára van szükségünk, merthogy a politikát akarjuk jobban megérteni. A politikában pedig – akarjuk ezt vagy sem – az értelmiség különböző rétegei és csoportjai döntő mértékben a politika törvényszerűségeit követve mozognak. Sajnos vagy sem, sokan közülük gyújtóan írnak (amelyből közvetve tettek is következhetnek), mások a világosság pallosát lobogtatva racionálisan érvelnek, és száműzni óhajtják az érzelmeket a politikából. Melyiküknek van igaza? Eldönthetetlen. Már csak azért is, mert nem ebben az idealizált mederben folyik a politika.

Ahhoz, hogy értelmezni tudjam, mi ez a másfajta meder, hadd hozzak egy másik idézetet. Ez is egy literátortól, nem pedig egy politikatudóstól származik. De hát úgy tetszik: az írók sokszor jobban megvilágítják az értelmiség problémáit, mint a politika professzionális művelői. Füst Milán írja Naplójában, hogy „a matematikában vannak tételek, amelyekre nem szégyellik odaírni, hogy megoldhatatlanok. S miért szégyelljük mi ezt erkölcsiekben és egyebekben?” Ez a rövid mondat – érzésem szerint – rávilágít egyszerre két dologra. Egyrészt az értelmiségi szerep nem létezésére, másrészt újraelevenülésére egy sajátos politikai formában.

Az értelmiségi – mint szó volt róla – erkölcsi „védőszentként” rögzült a köztudatban. ő az, aki kiabál, ha ég a ház, aki fölhívja a figyelmet az erkölcsi normák kiürülésére, és – jobb esetben – igyekszik is megmutatni a kivezető utat az esetleges erkölcsi válságból (ami, bizony, nemritkán áll elő). Egy hagyományos értelemben vett, sokak által ma is látni kívánt értelmiségi szerephez mindenekelőtt bizonyosság kell. Meggyőződés arról, hogy létezik ez a bizonyos egyetemes erkölcs, továbbá, hogy az erkölcsi posztulátumok képviseletével el is juthatunk valamiféle „megoldáshoz”, erkölcsi rendezéshez. De mi van akkor, ha Füst Milánnak van igaza, miszerint vannak erkölcsi kérdések, amelyek egészen egyszerűen megoldhatatlanok? Hangsúlyozom, itt nem az igazságról van szó. Lehet valakinek igaza, mégsem biztos, hogy igaza birtokában meg tudja oldani a helyzetet. S nem feltétlen azért, mert igazsága nem elég erős igazság, hanem azért, mert erkölcsi megoldásra valószínűleg sokkal nehezebb jutni, mint matematikaira (holott Füst azt mondja, hogy még a matematikában sem mindig könnyű).

PÁRTOKBA ZÁRULT ÉRTELMISÉG

Ha pedig ez így van, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy az értelmiség új alakban, nem erkölcsi váteszként, puszta normaőrként elevenedik újra manapság, hanem – árulás helyett – a zárulás letéteményeseként. Az értelmiségi csoportok bezárulnak a számukra szimpatikus politikai erők mögé, mellé, és onnan lődözik nyilaikat az ellentábor felé. Nekem úgy tűnik, ez a maximum manapság, amire a politika környéki értelmiség képes, és ezt most nem iróniával és cinizmussal mondom. Ugyanis a „zárult” értelmiség voltaképp a megoldhatatlanságot fémjelzi. Azt tehát, hogy a politikában nincs mód az erkölcsi rendteremtésre, nincs lehetőség az erkölcsi értelmezések közötti átjárásra. Egyszerűen nincs mód! Ezért aztán nincs is szükség egy olyan politika fölötti értelmiség működésére, amely erről folyamatosan tudósítana bennünket. Amikor – elvben – létezett ilyen értelmiség, még nem voltak ennyire világosak a politika belső törvényszerűségei. Akár egy fél évszázaddal ezelőtt még reménykedni lehetett abban, hogy vannak a „tiszták”, akik értelmiségi „transzkontextuális tudásuk” (Konrád- Szelényi) latba vetésével nem pusztán csak önálló kasztot alkotnak, de hovatovább önálló osztályhatalmat is gyakorolnak. Mintegy úgy tűnhetett, hogy az értelmiség „megrohamozta” és meghódította a politikát, egyben megváltoztatta annak belső működésmódját és törvényszerűségeit is. Tévedés. Mára teljesen nyilvánvaló, hogy a politika domesztikálja az értelmiséget, amely maximum annyit tud tenni, hogy kiszámítható következetességgel jelenik meg a számára kedves politikai oldal védelmében.

Mint ahogyan ezt az elmúlt két hét belpolitikai válságában látjuk. Ennél világosabb értelmiségi zárulást régen láthattunk. Az egyik oldalon – politikusok és a hozzájuk kötődő értelmiség – az utcai politika és az erőszak ellen léptek fel, és összehangolt sorokban védelmezték a parlamentáris demokráciát annak megrontóival szemben. A másik oldalon – a népszuverenitás és a szabad véleménynyilvánítás jelszavai jegyében – a hazug miniszterelnök és az elitkormányzás ellen tiltakoztak a jobboldal meghatározó erői és értelmiségijei. Vegyük azonban észre, hogy az értelmiségiek ebben az időszakban is csak segédcsapatok, lényegében autonóm mozgásterük nemigen van. A plurális parlamentáris demokrácia elrendeződése kijelöli számukra a segédszerepet, és az értelmiség ennek megfelelően viselkedik. Mondom ezt – még egyszer – mindenfajta irónia nélkül. Ez tűnik ugyanis a természetesnek.

S pontosan ezért nem sikerül megoldani egy látszólag könnyűnek tetsző morális kérdést, amit persze Nádas Péter „morális locsogásnak” nevez. A politikai hazugságról van szó, ami – ha jobban meggondoljuk – egyszerű és könnyen azonosítható dolog. Valóban. Mindaddig, amíg önmagában, a politikai téren kívül értelmezzük. A hazugság és az igazság fogalmai azonban a politikai térbe kerülve egy pillanat alatt a politika, sőt a pártpolitika megszokott világának rendjébe illeszkednek, és ettől kezdve egyetlen törvényszerűségnek „engedelmeskednek”: az erőnek és a nyomásnak. Magyarán: ha egy miniszterelnökről kiderül, hogy nem mondott igazat, akkor ez az erkölcsi vétek (ami persze nagyon is kiegészül gazdasági és társadalmi következményekkel) önmagában nem sokat jelent. Ettől kezdve azon fog múlni a dolog, hogy a közhangulatot kinek, milyen irányban sikerül erőteljesebben befolyásolnia, és a befolyásolás eredménye hogyan hat vissza a parlamenti többségen belüli viszonyokra.

POLIHISZTOROK ÉS SPECIALISTÁK

Az erkölcsi felháborodásnak természetesen hangot lehet és kell is adni, de azt is látni kell, hogy ha ez a kérdés meg is oldódik, az nem egy végleges és minden fél által elfogadott erkölcsi „megoldás” lesz, hanem hatalomtechnikai. S éppen azért nem lehetséges a helyzetet megnyugtatóan lezáró erkölcsi megoldás, mert nincs olyan értelmiség, amely egyöntetűen kiállna egy ilyen döntés mellett. Ellenkezőleg: erkölcsi kérdésekben végletekig megosztott Magyarország, és ezen belül a pártok mögött összezáró értelmiség is.

Ha az erkölcsi vétségen fel is háborodunk, ez utóbbin viszont nem kell. A politika professzionális működése csak bizonyos keretek között tűri meg a hagyományos értelmiségi szerepre olyannyira jellemző átfogó kritikát. Ma szinte megfordult a helyzet: a politikus vált polihisztorrá, az értelmiségiek meg a specialisták.

A nem specialista, nem pártzáruló értelmiségi meg olyan, mint a kőbalta. Lomtárba került, miközben az „erkölcsiekben megoldhatatlan” problémák itt maradnak velünk.

A szerző politológus

A vitában eddig Lánczi András, Lovas Rezső, Balázs Zoltán és Pálffy István írását közöltük