Sólyom László – mint azt nemegyszer nyilvánosan is megvallottam – egyike azoknak, akiket igen nagyra becsülök a magyar közélet személyiségei közül. Az ellenzéki kerekasztal MDF-es tagjaként, majd az alkotmánybíróság elnökeként meghatározó jelentőségű és egyértelműen pozitív szerepet vitt a rendszerváltozással újjászületett magyar parlamentáris berendezkedés létrehozásában, illetve „beüzemelésében”. Megnyilvánulásait eddigi pályafutása során mindenkor magas szellemi és erkölcsi nívó – egyfajta normateremtő igényesség – jellemezte. Államfői debütálása egyenesen azt ígérte számomra, hogy két elődje után ő szabhatja majd meg a pártpolitikai szférától valóban elkülönült, önálló elnöki státus karakterét. Azt reméltem, hogy a harmadikként megválasztott Sólyom László lesz „a Magyar Köztársaság első elnöke”. Aki az alkotmány betűjének és szellemének maradéktalanul eleget téve valóban „kifejezi a nemzet egységét”, és megingathatatlanul „őrködik az államszervezet demokratikus működése felett”.
Az elmúlt hetek és napok történéseit követő elnöki megnyilatkozások romba döntik ezt az ígéretet, szertefoszlatják ezeket a reményeket. Sólyom László legutóbbi nyilatkozatait nemcsak összeférhetetlennek tartom a parlamentáris államfői szerepkör természetével, de intellektuális és morális értelemben is igen problematikusnak ítélem.
A magyar belpolitikában súlyos helyzet állt elő. E helyzet több alkalommal indokolttá, sőt elengedhetetlenné tette az elnök állásfoglalását, aki idáig négy alkalommal szólalt meg. Először a Gyurcsány-beszéd pár mondatának, majd egészének nyilvánosságra hozatalát, illetve az arra adott első politikai reakciókat követően. Másodszor az ezek nyomán bekövetkező drámai kifejlet után, midőn az események nyílt erőszakba torkolltak. Harmadszor az önkormányzati választások lezárultakor – de még az eredmények ismertté válása előtt. Negyedszer a kormányfő személyéről és politikájáról tartandó parlamenti bizalmi szavazás előtt, illetve az ezzel szembeni bojkott-bejelentést, továbbá a parlamenti többséghez intézett utcai ultimátumot követően.
Első alkalommal az elnök megállapította: az országban „morális válság” alakult ki. Ezért – visszafogott szóhasználattal, de félreérthetetlenül – a miniszterelnököt tette felelőssé, egyben felelőssége nyilvános elismerésére szólította föl őt. Sólyom elutasította a demonstrálók által követelt, ám nyilvánvalóan alkotmányellenes „közjogi lépéseket” (a kormányfő leváltását és az új választások kiírását), illetve a miniszterelnökkel szembeni nyílt politikai föllépést (mondjon le), s a legenyhébbnek tűnő megoldást, a morális felszólításba burkolt politikai állásfoglalást választotta. Ám véleményem szerint e „visszafogott” nyilatkozattal is súlyos és többszörös hibát vétett.
Először is kilépett alkotmányos szerepéből. „A köztársasági elnök kifejezi a nemzet egységét” ugyanis mindenekelőtt azt jelenti, hogy az államfő nem foglal állást az egyik vagy a másik fél mellett a pártokat megosztó konfliktusokban. Hogy sem a kormány, sem az ellenzék oldalán nem teszi le a garast – legalább is mindaddig, amíg nem veszélyeztetik „az államszervezet demokratikus működését”. Sólyom László ezzel szemben – a többi politikai szereplőre való leghalványabb utalás nélkül – egyedül Gyurcsány Ferencet rótta meg a megalapozatlan kampányígéretek miatt mondván: „a felelős döntés lehetőségét veszítik el az állampolgárok, ha a nyilvánosság előtt elhangzó tényállítások, ígéretek, programok nyilvánvalóan nem felelnek meg az igazságnak, a valódi szándékoknak”. Tényleg úgy véli az elnök, hogy Orbán Viktor nem, vagy csak kevésbé volt felelőtlen az ígérgetésben? Nem hihetem. Ám akkor miért nem tett legalább utalást az utóbbira? Ha elítélte a hatalom megtartásáért vállalt „hazugságot”, miért nem tartotta említésre méltónak a megszerzése érdekében elkövetett, s azóta is folytatólagosan gyakorolt „hazudozást”? A kérdés akkor is indokolt, ha a mindenkori kormány felelőssége nagyobb, mint az ellenzéké. Az elnök alkotmányos státusa (és a méltányosság) minimum egy világos mondatot megkövetelt volna már az első nyilatkozatban is, ami Orbán felelősségére utal. A politikai küzdelem egyik szereplőjéről s annak harcmodoráról képtelenség úgy ítélni, hogy figyelmen kívül hagyjuk a másik küzdő felet s az ő harci morálját (különösen, ha utóbbi a felelőtlen populizmus emblematikus figurája).
Az egyoldalú ítélet olvastán az embernek olyan benyomása támad, mintha az elnök azt kizárólag az eredeti beszédhelyzetből és szövegkörnyezetből kivágott: eredeti és valós jelentéséből kiforgatott, azaz meghamisított néhány mondat alapján alkotta volna meg (ahogy az ellenzék). Sólyom – szavait Gyurcsánynak adresszálva – így fogalmazott: „Ha polgárjogot nyer, hogy a jó cél bármilyen módszert szentesít… a demokrácia hitelvesztése fenyeget”. Ez a figyelmeztetés akkor lett volna indokolt, ha az őszödi beszéd nem a korábbi hamis politikával való radikális szakítást hirdeti meg. Ha nem ezt mondja: „majd beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mintha kormányoztunk volna, ehelyett hazudtunk…: nem akarom tovább csinálni!”. (Az új kormánypolitika alapján ráadásul nyilvánvaló: nem is csinálja.) Ha Gyurcsány azt mondta volna: „hazudtunk a kampányban, de a politika már csak ilyen, és ilyen is marad”, akkor érteném az elnök fölháborodását. Persze ebben az esetben is csak akkor lehetne a kormányfő nyakába varrni az állítólag most kitört országos morális krízist, ha a társadalom eddig valóban bízott volna a politikusokban. Ha – okkal, ok nélkül – nem ez volna a közvélekedés: a politikusok csalnak, lopnak, hazudnak (elég megnézni bármilyen közvélemény-kutatást a politikai intézmények és szereplők megítéléséről).
Apropó, közvélemény-kutatások: a legújabbak egyértelműen igazolják, hogy a helyhatósági választásokon elszenvedett súlyos kormánypárti vereség nem a kormányfő nyilvánosságra került szavai nyomán támadt állítólagos morális megrázkódtatás, hanem a megszorítás miatt következett be. Az elnök által vizionált társadalmi méretű erkölcsi krízis tehát szignifikánsan nem létezik. Létezését az általa szervezetlennek és békésnek mondott (valójában szervezett, illetve kifejezetten durva és gyűlölködő) – az ország népességét kábé 0,2 százalékban involváló! – tüntetések sem igazolják. A nemlétezését ellenben valószínűsíti a múlt. A korábban a pártállami diktatúra titkosszolgálatában tevékenykedő s ezt a választók elől eltitkoló – morálisan tehát súlyosan elmarasztalható – négy évvel ezelőtti kormányfő népszerűsége szignifikánsan nőtt múltja napvilágra kerülése után: mert jelenlegi utódával ellentétben ő nem megszorított, hanem (felelőtlenül) osztogatott.
Helyeselhető, ha az elnök morálja toronymagasan a népé fölött áll. Ám az már nem, ha ő az előbbit önkényesen rávetíti az utóbbira, majd a valóságos helyett a vetített kép alapján ítél és cselekszik. Mert ezzel olyan hibát vét, amely további súlyos tévedések, illetve politikai és morális károk forrásává válik. A miniszterelnökkel szembeni első (mérsékelt hangú, ám a kiélezett helyzetben fölfokozott hatású) állásfoglalás alakítója lett a közhangulatnak: az államfő maga is gyengítette a kormány legitimitását. A Kossuth téri tüntetők az elnöki szózat hatására egyfelől még „igazságosabbnak” érezhették a kormányfővel szembeni indulataikat, másfelől szembesültek azzal, hogy „igazuk” közjogi úton nem érvényesíthető. Más utat kellett tehát keresniük: maguknak kellett kézbe venniük a dolgokat… Mint tudjuk, a politikusok tettei nem a szándék, hanem a következmények felől mérlegelendők. Az államfő nyilatkozata: a pár órával később a Szabadság téren kirobbant drámai események felől is!
Az elnök második megszólalására közvetlenül ezek után: ezekre reagálva kerül sor. Szándéka egyértelmű: élesen megkülönböztetni és elhatárolni egymástól a békésen, törvényesen tüntető polgárokat, illetve az erőszakos bűnözőket. Csakhogy az államfő ezen igyekezetében a valóságnak többszörösen nem megfelelő képet fest a történtekről. Először azzal, hogy idealizálja a Kossuth téren s a vidéken zajló tüntetéseket, amelyek valójában nem voltak se békések, se spontánok, se törvénytisztelők. Fulmináns, gyűlölködő emberek és csoportok szónokoltak, illetve hőzöngtek az utcán, akik durva szavakkal, zsigeri indulatokkal támadtak a miniszterelnökre: „Gyurcsány takarodj!”, „Gyurcsányt a Dunába!” stb. A mikrofon előtt a kormányfő portréját terítették a földre: minden szónok az ő arcán taposott, mialatt beszélt. A beszélők a Magyar Köztársaság alkotmányát semmibe vevő nyilatkozatokat tettek. Tobzódott a szélsőjobb: területi revízió, hungarista zászlók, nyílt antiszemitizmus. Vidéken több helyütt betörték az MSZP- és SZDSZ-irodák ablakait.
„Az országszerte kialakuló békés tüntetések számomra az emberek egészséges erkölcsi érzékét bizonyították” – mondja a Magyar Köztársaság elnöke. A kilengésekre egyszer utal: azokat a tömeg magára hagyatottságának tudja be. Vajon kiknek kellett volna az élre állni?
Sólyom másfelől a politikától szeparált „köztörvényes bűncselekményekről” beszél, amiket „a békés tüntetésből kivált csoport” követett el a tévészékház ostromakor. Állításának sem az egyik, sem a másik fele nem felel meg a tényeknek. A tévé ostroma egyértelmű politikai indítékkal történt: a tüntetők delegációja a kormány távozását, a parlament föloszlatását stb. követelő petíciót akart közzétenni. Mikor ez nem teljesült, visszatértek a Kossuth térre, és ezreket vittek magukkal a tévéhez – az ottani tömeg túlnyomó részét -, hogy erővel szerezzenek érvényt immár „forradalmi” követeléseiknek. Az igaz, hogy a székházat egy pár száz fős csoport (zömmel a fradista és az újpesti B-közép) foglalta el, de mögöttük a téren ezrek (a drukkerek drukkerei) szurkoltak, nemzeti és árpádsávos zászlókat lengetve, egyértelmű „erkölcsi” és tömegtámogatást nyújtva az ostromlóknak. Mikor egy csoportjuk visszatért a Kossuth térre, ott lelkes üdvrivalgás és éljenzés fogadta tévé bevételéről s a forradalom győzelméről szóló hadijelentést.
Miként lehetséges, hogy a Magyar Köztársaság elnöke nem vesz tudomást ezekről az elemi tényekről? Hogy a valóság helyett valami másról beszél, majd saját valótlan állításaiból szűr le szükségképpen hamis következtetéseket? Melyeken lovagolva harmadik nyilatkozatában aztán eljut addig a nyílt politikai állásfoglalásig, ameddig elsőre nem merészkedett. Az államfő harmadik megszólalása (annak dacára, hogy a helyzet időközben konszolidálódott) az egzaltált lelkiállapot stiláris jegyeit mutatja. A morális válság „mélységesen megrázta Magyarországot”, „a feloldatlanság hamisságban tart mindent”. A feloldás egyetlen esélye: a parlamenti többség távolítsa el a miniszterelnököt! A negyedik nyilatkozat megismétli ezt a követelést.
Idáig még az első kormányfővel végig élesen konfrontálódó Göncz Árpád sem jutott. Az elébe terjesztett kinevezések aláírását sorozatban megtagadta, de hogy Antall József leváltását indítványozza az MDF-vezette koalíciónál: ez teljességgel elképzelhetetlen volt!
Vajon mi mozgatja Sólyom Lászlót?
Aki arra gondol, hogy a Fidesz, az bizonyosan téved.
Egy roppant erős és zárt, morális alapú politikafölfogás mozgatja. Pontosabban: annak doktriner és kérlelhetetlen – a valóságérzékelését, mint láttuk, már erősen korlátozó -, abszurditásig vitt alkalmazása.
Induljunk ki ismét az alkotmányból. Az államfő státusa két alapkövön nyugszik, melyek a 29.§ (1) bekezdésében fekszenek: 1. „kifejezi a nemzet egységét; 2. „őrködik az államszervezet demokratikus működése felett”. Az első generálisan kizárja az elnök (kormányfő elleni) politikai fellépését. A második viszont megjelöli azt az esetet, amelyben ez mégiscsak lehetséges: ha a maga a miniszterelnök veszélyezteti az államszervezet demokratikus működését.
Sólyom Lászlónak meggyőződése, hogy most ez az eset állt elő.
A kulcsmondat az elnök harmadik nyilatkozatában olvasható: a kormányfő „megengedhetetlen eszközöket használt annak érdekében, hogy a hatalmat megtartsa, és azután fogjon hozzá az állami pénzügyek rendbetételéhez”. A kulcs helyes irányba történő forgatásához Löffler Tibor politológus segít hozzá bennünket, aki a Hírszerző című internetes lapban publikált írásában (Válság? Milyen válság? 2006. október 4.) idéz a Sólyom-vezette alkotmánybíróság másfél évtizeddel ezelőtti határozatából: „A nyílt, áttetsző és ellenőrizhető közhatalmi tevékenység, általában az állami szervek és a végrehajtó hatalom nyilvánosság előtti működése a demokratizmus egyik alapköve, a jogállami berendezkedés garanciája. A nyilvánosság próbája nélkül az állam polgáraitól „elidegenedett gépezetté”, működése kiszámíthatatlanná, előreláthatatlanná, kifejezetten veszélyessé válik, mert az állam működésének átláthatatlansága fokozott veszélyt jelent az alkotmányos szabadságjogokra”.
Hogy Sólyom László számára az információk megismeréséhez, illetve az azokkal való esetleges állami visszaélésekhez kapcsolódó jogok garantálása fundamentális jelentőségű, azt a személyi számok egykori eltörlésében játszott szerepe is igazolja. Hogy most is efféléről van szó, azt Löffler mellett Kis János segít nekünk megérteni. A Magyar Hírlap október 2-ai számában közölt írása (Ami elkerülhetetlen) megjelöli a Gyurcsány-beszéd ama félmondatát, amely az államfőt már-már végletes szerepvállalásra ösztönözhette. Ez így hangzik: „trükkök százai, amiről (sic!) nyilvánvalóan nektek nem kell tudni, segítette, hogy ezt túléljük”. Kis (és Sólyom) szerint a miniszterelnök „tudatlanságban tartotta a közvéleményt a kormány tetteit és azok kockázatait illetően. Ez az ő külön, másokéval össze nem keverhető felelőssége”.
A szerző – a két közlés időpontját figyelembe véve egészen biztosan – előbb megismerhette az államfő harmadik nyilatkozatát, mint a közvélemény. Nyilván ismerte, a nyilatkozat mögött álló érvrendszert is, melynek kimunkálásában tán maga is közreműködött. Azt kell mondanom: a tényleges politikai gyakorlat ismeretében – ha tetszik: a politika mai reális és való világában – ez a szigorúan normatív demokráciafölfogás idealizáltnak, értelmiséginek, tizenkilencedik századinak, naivnak tűnik. Ám a köztársasági elnökké választott Sólyom Lászlóval ez a kérlelhetetlenül konzekvens, erős morális alapokon álló, idealista, értelmiségi politikafölfogás lépett föl a politikai élet színpadára, s vált ott főszereplővé. Az elmúlt napokban – profánabb képpel élve – egy morális elefánt rontott be a politikai porcelánbolt kirakatába. (Kisről – az iránta érzett tiszteletem kinyilvánítása mellett – még annyit, hogy ilyen összefüggésben őt is a politika való világából kiszorult értelmiséginek kell tekintenünk. Méghozzá olyannak, aki az SZDSZ Göncz Árpád mellett egyértelműen kiálló elnökeként egykor erős tanújelét adta, hogy szerinte bizonyos politikai elvek és morális igazságok az elnök alkotmányjogi korlátain túl is érvényesítendők.)
Az általános elveknek és a morálnak a politikai gyakorlattal és morállal szembeni merev érvényesítése, illetve az ebből származó feszültség kezdettől markánsan jelen volt Sólyom László ambiciózus államfői szerepfölfogásában. Ám ez számomra mindeddig termékenynek tűnt, illetve a termékenység ígéretét hordozta. A kialakult súlyos – s az elnök szereplése nyomán tovább súlyosbodó – válság közepette azonban hirtelen kártékonnyá és rombolóvá vált. A szigorú elvi, illetve morális alapon föllépő államfő immáron maga is súlyos politikai – köztük alkotmányos! – feszültségeket indukál, midőn egy működő politikai gyakorlat ellen indít egyoldalú támadást. Pontosabban: e politika egyik szereplője ellen. Ráadásul épp az ellen, aki – pozíciója révén kitüntetett felelősséget visel ugyan, de aki épp e felelősségtől indíttatva – partnerei és ellenfelei közül elsőként fordult szembe ezzel a politikával. Akire – paradox módon – valójában az őszintesége miatt akarják rásütni a hazugság bélyegét. Aki nyilvánvalóan nemcsak szembenézett, de szembe is fordult az elmúlt évtized politikai bűneivel, s akiből ellenfelei most bűnbakot akarnak csinálni. A Magyar Köztársaság elnöke – akarja, tudja vagy sem – ehhez a politikai bűnbakképzéshez ad erős muníciót, és nyújt aktív segítséget.
Ám ez, sajnos, még nem minden. Ennél súlyosabb dolgot is tesz. Miközben a kormányfőt el akarja távolíttatni posztjáról, azonközben figyelmen kívül hagyja, sőt erősíti azt az ellenzéki vezért, akiről nemcsak a már-már saint-justi szigort idéző levezetések révén mutatható ki, hogy veszélyezteti az államszervezet demokratikus működését, hanem aki esetében ez teljesen nyilvánvaló. A vak is látja. Az elnök nem látja. Legalább is nem adja jelét.
Megelégszik azzal, hogy – egy a parlamentre való utcai nyomásgyakorlást legitimáló kijelentés mellett! – a bizalmi szavazáson való részvételre inti őt. Ám nem adja jelét annak, hogy komoly veszélyt látna a parlamentarizmust: tehát a magyar államszervezet demokratikus működését mind durvábban támadó, ma már utcai ultimátumokkal és tömegerővel fenyegető Orbán akcióiban. Épp ellenkezőleg: alkotmányos (?) támogatást ad a miniszterelnököt erővel eltávolítani igyekvő populista vezérnek. Márpedig ne legyen kétségünk: Gyurcsány sikeres eltávolítása Orbán előtt nyitja meg a hatalomhoz vezető utat.
Megrendülten írom le: Sólyom Lászlót ma nem az államszervezet demokratikus működésének őreként vagyok kénytelen látni, hanem olyan tényezőként, aki maga is kockázatot jelent az állam demokratikus működésére.
Debreczeni József
