VARGA LÁSZLÓ
Kedves Udo!
„Mi történt az apatikus magyarokkal? – kérdi e-mailjében német barátom. Így reagálnak, amikor a szegény hazudozó Gyurcsány (ellentétben a többiekkel) egyszer kimondja az igazságot.”
Szinte napra pontosan negyedszázada, 1981 szeptemberében lehetett, amikor veled beszélgetve fordítottam meg a híres lukácsi tételt, s mondtam ki (magamnak is) először: a legroszszabb demokrácia is jobb a legjobb diktatúránál.
Valóban, a mi „proli dikink” meghitt volt, néha szinte barátságos, már-már az otthon melege. A tökéletes hazugságon alapult. Úgy tettünk mintha, holott tudtuk: dehogy. Kváziország kvázipolgárai voltunk. Utáltuk azokat, akik a képünkbe vágták, hogy mindez hazugság. (Persze nem vágták, legfeljebb a Beszélőben írtak róla.)
Bajba csak akkor kerültünk, amikor kiderült, nem a Beszélő hazudik, hanem mi, magunknak. Csodálkoztunk is nagyot. Hogy, hogy nem, kivégezték (megölték) Nagy Imrét, Szilágyit, Gimest, Malétert és még több száz forradalmárt, majd elföldelték őket, mint az állatot.
Amikor megint kissé azért képmutatóan megadtuk nekik a „végtisztességet”, akkor azon háborogtunk, hogy egy forradalmi hevületű ifjú megint belerondít a levesünkbe, arról beszél ország-világ előtt, hogy ők Nagy Imrében nem a kommunistát, hanem a kommunizmus áldozatát tisztelik, s hogy elég volt az idegen uralomból, az oroszok vonuljanak ki országunkból. Aztán úgy tettünk, mintha Nagy Imre nem is lett volna kommunista, s úgy viselkedtünk, mintha a szovjet csapatok még mindig itt lennének.
Tíz éve egy berlini rendezvényen honfitársad (nekem kollegám) vetette a (volt) keletnémetek szemére, hogy nem is a demokráciát akarták, hanem a Quelle-katalógust. Akkor én önérzetes hazafiként replikáztam: mi már Kádártól megkaptuk, vajon akkor nekünk mi bajunk volt a rendszerrel?
Mennyi hazugságot összehordtunk erről (is), hogy ez a szembenézés tragédia a (német) nemzet számára, hogy családok százait, ezreit tette tönkre, már-már vér folyt a berlini utcán, házasságok tömkelege bomlott fel. Holott az egyedül ismertté vált Vera Lengsfeld nem egyszerűen azért vált el a férjétől, mert jelentett róla (a hitvesi ágyból), hanem még a demokráciában sem mesélte el neki.
Mi ezt játsszuk nagyban. Hallgatunk. Persze mi sem szeretjük a „besúgókat”, úgy általában nem, de rögvest felmentjük (érted: nem megbocsátunk!), ha a mi kutyánk kölykéről van szó. Nincsenek igazi történeteink arról, hogy miért tettük, ezek is merő hazugságok.
Én közben itt arról cikkeztem, hogy nincs valami határozott cezúra múlt és jövő között, a múltról szőtt hazugságaink, legendáink meghatározzák, kialakítják a jelenünket, s így ezek egyre kevésbé a múltról, hanem már rólunk szólnak. A mi velejéig romlott diktatúránkba most már sikeresen belekorrumpáltuk azokat a fiatalokat is, akik még nem is éltek akkor, vagy legfeljebb csecsszopók voltak.
Nálunk ma a morál (különösen a politikáé, de messze nem csak azé) szinte szitokszóvá silányult, jobb esetben a megmosolygandó naivitás jelképe. Erényé emeltük az amoralitást, de az immoralitásban sem találunk semmi kivetendőt. Nemzedékek értik tökéletesen félre egyik legnagyobb költőnk szavait: Költő hazudj, de rajt” ne fogjanak. Morális imperatívusznak vélik. Összekeverik a Dichtungot a Wahrheittel. A költészetet a valósággal.
Ez a szegény hazudozó, a magyar miniszterelnök, aki csak azt üzente, még csak nem is népének, nem is a pártjának, hanem a frakciójának, hogy elég volt, hagyjuk abba a hazudozást, magyarázza a sztárriporternek (aki ezt a megszólítást azért szerényen visszautasítja) talán abba kellene hagyni azt is, hogy a politika kizárólag a kommunikációról szóljon. Erre azt a választ kapta, hogy ezt nem lehet kommunikálni. Ez a kiváló újságíró nem is értette, hogy miről van szó. A miniszterelnök a segítségét kérte, mire a sztárriporter összeszarta magát, hogy neki nem ez a dolga, hiszen ő – a szakmája – csak transzmisszió, azaz semleges. Morálisan semleges.
Fel sem merül, hogy a „dolgok” – maga a történelem sem – nem önmagukért vannak, értékeket – vagy azok tagadását – hordozzák. Nem a sztárriporter, hanem az egész „szellemi” elit hiszi, hogy morálisan is lehet semlegesnek maradni.
Nádas Péter, aki csak ritkán szól ki (szerintem le) a toronyból, éppen Berlinből fogalmazott meg súlyos igazságokat. Ha itt és most Európában (mondanám nagyképűen: közepén) csak úgy minden következmények nélkül annulálható az a bizonyos zsidó-keresztény etika, akkor az már morális válság, bár még messze nem maga a botrány.
Nem szeretem a megszállottakat, a küldetéstudatos politikusokat, akik holmi prófétának hiszik magukat, mert már az ókorban sem így működött a demokrácia. Azt azonban tudom, hogy ez az az ország, amelynek „elitje” folyamatosan és kizárólagosan csak a saját érdekeit lesi. Ha ehhez ócska megegyezések kellenek, akkor megköti, ha hazudni kell, hát gátlástalanul teszi, s tudja a mentségét (a politika már csak ilyen), itt mindent szabad, még azt is, amit a (demokrácia) törvénye tilt, csak rajt” ne fogjanak. Ha mégis, hát istenem.
Így ér össze múlt, jelen és jövendő. Mindenre van magyarázatunk, a zsidókat (félmilliót) a németek vitték el, a forradalmat az oroszok verték le, ők végeztették ki Nagy Imrét (felsorolás, l. fent), mindennek oka és eredete Trianon, két bukott forradalom, két vesztes háború. Az senkit sem zavar, hogy a mi „igazságunk” sokaknak, nagyon sokaknak egyáltalán nem igazság. A Felvidéken megmaradt családomat persze áttelepítették, oda, ahonnan mi válogatás nélkül telepítettük ki a svábokat.
Az „elemzők” többsége egyre újabb összeesküvés-elméletekkel áll elő, ezek persze – mindahány – egyszerűen zseniálisak. Nem mi vallottunk kudarcot, hanem a másik (az ellenség) szervezte.
Mit tagadjam, nekem ebből a körből a magyar kommunisták vezére a kedvencem, „őrült, de legalább van benne logika”, szerinte ugyanis ez tényleg 56 reinkarnációja, vagyis a nép jogos elégedetlenségét meglovagolta az ellenforradalom.
A hivatalos verzió (és ebben valahol pártjaink még egyet is értenek) erre azért rímel, a futball-huliganizmus tombolt az utcákon, némi szélsőséges politikai segédlettel. Ez már a Szabadság téren sem volt ilyen egyszerű.
A lázadás harmadik napján elmentem megnézni a résztvevőket. Ez volt addig a legcsendesebb zavargás. A tömeget (bár valóban jelen voltak) egyáltalán nem a B-közép, nem holmi büntetett előéletű elemek jellemezték, hanem tiszta arcú fiatalok, olyanok, akik négy éve zokogtak Orbán Viktor vereségén. Négy évvel lettek idősebbek azóta. Ugyanúgy hitték, hogy megélhetik a forradalmat, mint másfél évtizede az előző (fél)generáció a taxisblokádban. Mert tőlük ezt (valakik) ellopták. Nem mondta nekik senki, hogy ami a diktatúrában forradalom, az a demokráciában puccs, lázadás.
Amíg nem szólaltak meg a Terror Háza felől a könnygázgránátok, addig szinte valami békés piknikhangulat uralkodott. Néha a tömeg leállt, s üvöltötte, hogy „elkúrtad”, mármint Gyurcsány. Csak ő. Húzzon el. Mások piával és piásan húztak mellettünk. Kérdeztem a mellettem álló fiatal párt, miért pont a Gyurcsány. Mert hazudott. Nem – vitatkoztam – ő azt mondta, hogy mindannyian hazudtunk, s ezt most már abba kellene hagyni. Nem tudták? Persze, de hogy jön ahhoz, hogy ezt ilyen durván a képünkbe vágja? Ez az, amit nem lehet megbocsátani.
Tegnap (vasárnap) este néztem a Kossuth téren a „bűnösök” falát, éppen amikor egy 15 év körüli leányka akkurátus, de szépen formázott betűkkel felírta rá faluja polgármesterét. Tőle is megkérdeztem, miért pont a polgármester úr. Mert része a hatalomnak, hangzott a velős válasz.
Az utcán azt éltem meg, hogy ezeknek a fiataloknak egyszerűen nincs jövőképük, csak túlélési stratégiáik vannak, hiszen ezeket (a háromforintos kenyérrel) örökölték tőlünk.
Kedves Udo,
kérded: „a reakciók csak jobbról jönnek?” S ez valóban zavarba ejtő, ugyanis az ellentétek szélsőséges kiélezésében az az egykori fiatal jár az élen, aki 16 éve az oroszok kivonulását követelte, s a morális értékeket kérte számon. Ma ő Kádár János legjobb magyar tanítványa, mindenkinek jólétet (háromforintos kenyeret) ígér, s ha ezt a demokratikusan megválasztott kormány nem tudja biztosítani (valóban nem), akkor húzzon el.
Forró őszt ígért nekünk, megkaptuk. A Kossuth térre nem megy el, nehogy hírbe hozza e derék demokratákat (ahogy nevezte őket), de vállalja a szolidaritást, s megjelenik pártja alelnöke, persze szigorúan magánemberként. Békességre szólít. Miközben a vele szemben álló tömeg eleve a Magyar Köztársaság alkotmányának tagadására helyezkedett. (Leginkább Pinochet híveire emlékeztetnek.)
Lengenek az árpádsávos zászlók, tudod, a nyilasok szimbóluma. Kérdik a magát büszkén és önérzetesen függetlennek nevező főpolgármestertől, nincs-e ez ellenére. S ő hitet tesz Árpád-házi királyaink mellett. Mintha nálatok valaki azzal érvelne (egy politikai demonstráción!), hogy a horogkereszt igazából ősi indiai jel, s nem az indiaiak meg a horogkereszt tehetnek arról, hogy a nácik is használták.
A tömegből kiválik az árpádsávosok (egy része) s megindul, hogy szétverje a Magyar Televízió székházát, ahonnan senki sem szólítja fel a (valódi) demokratákat, hogy jöjjenek, s védjék meg a szabadságot, ha már a rendőrség alkalmatlan rá. A sztárriporter is hallgat, miközben az utcán porig ég az autója.
A miniszterelnök bátornak nevezte magát a Frau Bundeskanzlerinnek. Lehet, hogy ezt a szót nem használta, de valóban így gondolta. Bátor akkor lett volna – s ez esetben talán Merkel is egyetértene vele -, ha mindezt nem a frakciójának (zárt ajtók mögött), hanem nekünk, az állampolgárok közösségének tárja fel. Bátor ugyan egyáltalán nem volt, de ahogy írod, végre egyszer kimondta az igazságot, míg a többiek továbbra is csak hazudoznak.
Az igazi, a mindent felülíró hazugság azonban az lenne, ha a végén valóban lemondana, vagy a pártja hagyná cserben, hiszen a választás után sem várhatunk semmi jót, az ország szép lassan sodródik egy hol hideg, hol meleg polgárháborúba. Hogy írta Goethe? Most már képtelenek szabadulni a maguk által megidézett szellemektől.
Maga Gyurcsány is – két okból – csapdában van. Mindkét ok történelmi:
Magyarország (némi túlzással) már bő fél évszázada a permanens gazdasági (pénzügyi stb.) válság állapotában leledzik. (Nevezzük csak lázas állapotnak.) Ez szabályos ciklusokban hol enyhül, hogy mélyül. Az enyhülés a magyar „titok”: a reform, 1953-tól napjainkig. Sohasem volt elég radikális ahhoz, hogy „meggyógyítsa”, de még így sem volt soha kifutása, mert amikor éppen hatására csökkent a láz, leállították, vagy akár vissza is vonták. Nagy Imrétől Bokrosig. (Bokros ugyanolyan szitokszóvá vált a demokráciában, mint Nagy Imre Kádár alatt.) S hogy ez nem ismétlődik meg, arra Gyurcsánynak semmi garanciája nem lehet.
A másik csapdahelyzet, mely egyben részben oka az előzőnek, hogy ezek a reformok még akkor is érdekeket sértenek (súlyosan), ha nem kívánják a létező társadalmi struktúrákat érinteni. Éppen ezért nincs garancia. Ha tetszik: az ország (a rendszer) azért rohan feltartóztathatatlanul a vesztébe, mert a válság meghaladásához szükséges (valódi) strukturális változtatások alapjaiban sértik a mindenkori elit érdekeit.
Ezért nem élhette túl a gulyáskommunizmus a kelet-európai diktatúrák összeomlását, s ezért volt a demokrácia is alkalmatlan a válság meghaladására. Az a másik küldetéses politikus, aki most a demokrácia romjain akar visszajutni a hatalomba, is hitte egykoron, hogy ő képes lesz rá. Majd felismerte ennek reménytelenségét, s rájött, hogy hatalomra nem e struktúrák felszámolása, hanem egy (meghatározó) részének kisajátítása révén kerülhet.
Mára már a pártklientúra és a mindent eluraló korrupció (e kettő szoros szimbiózisban él) a meghatározó mozgatórugó (mint a svájci órában), a kenőpénz az, ami olajozottá teszi a mechanizmust. Nélküle a reformok is megvalósíthatatlanok.
Az egyik legtekintélyesebb elemző szerint megint a D-209 esetével állunk szemben. Abban persze egyetértek vele, hogy az a hazugság időzített bombaként hatott, az akkori miniszterelnök változatlanul hazugságokkal kikövezett menekülési útvonala csak akkor lehetett volna sikeres, ha véget vet az (állambiztonsági) hazugság birodalmának. Ígérte, de nem tette.
Gyurcsány esete teljesen más, mert neki akkor van esélye a hosszabb távú politikai túlélésre, ha minden ilyen birodalmat szétver, beleértve azt az icuri-picuri állambiztonságit is, amibe korábban már kétszer beletört a foga.
Tölgyessy Péter szerint (tudod, a kevés tisztánlátók egyike) Orbán folyamatosan dupla vagy semmire játszik, s mert most már jó ideje veszít, folyamatosan emeli a tétet. Gyurcsánynak viszont a bankot kell vinnie. Az egyik megszállott győzelme a demokrácia végét jelenti Magyarországon, a másiké valóban a demokrácia kezdete lehetne, amiről első miniszterelnökünk (a maga módján szintén megszállott) Antall József álmodott.
Ennek azonban semmi esélye nincs, majd valahogy túl leszünk ezen is (mint mindig), néhányan belepusztulnak, de aztán vegetálunk és hazudunk tovább, s a jövő nemzedékek panoptikumában ott fog állni Gyurcsány viaszfigurája a Bokros Lajosé mellett. He emelik a belépődíj árát (a mindenkori tétet), hőzöngünk majd egy kicsit, s belenyugszunk, hogy mi egy Bokros, egy Gyurcsány a Quelle-katalógushoz képest. Túléljük. Ha nem, hát pechünk volt.
Varga László
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 39. szám
