GYÖRGY PÉTER
Tengertánc
56-remix
Attól a pillanattól fogva, hogy a miniszterelnök leváltását követelő állampolgárok előbb kisebb csapata, majd szeptember 18-án, hétfő estére nagyobb tömege megjelent a Parlament előtt, ahonnan elindultak, hogy hajnalra sikerrel bevegyék az MTV-t, mindig voltak páran, akik eljátszottak azzal a gondolattal, hogy ez a fényes ősz nem más, mint a forradalom újrajátszása, eltérő körülmények között történő megismétlésének évszaka. Ez a gondolat éppoly felháborodást váltott ki az 1956-os hagyomány méltóságát óvó baloldali liberális értelmiségiekben, mint például a köztársasági elnökben, aki tömören köztörvényes bűntettnek nevezte mindazt, ami a Szabadság téren történt. S amilyen nyilvánvalóan igazuk volt mindazoknak, akik a hamis látszatokkal való visszaélést, az analógia felvetésének képtelenségét morálisan elítélték, illetve amilyen magától értetődő, hogy a köztársasági elnöknek a jogi tartalmak tekintetében a hétfői és keddi éjszaka eseményeit tekintve igaza volt, annyira bizonytalan vagyok abban, hogy a morális és jogi elítélés alapján képesek lehetünk-e megérteni s leírni azt a kulturális összefüggésrendszert, amelynek a rekonstruálására az alábbiakban kísérletet teszek.
Mindazok, akik szeptember 18-án késő este magukat a tüntetésről a rádió ostromához, majd a Sztálin-szobor lerombolásához tartó hajdani 1956-os forradalmárokkal azonosították, nyilván tévedtek a történelemtudomány szemlélete felől nézvést, ám ez a kritika nem alkalmas arra, hogy megmagyarázza azt az érzületet, amelyet ők átéltek. Ne felejtsük el, hogy a miniszterelnök beszéde utáni felháborodás – amelyet több megfigyelő a „morális lázadás” nem túl világos kategóriájával azonosított -, tehát az MSZP elleni határozott gyűlölet, amelynek a tüntetők hangot adtak, automatikusan nem vezet el az 1956-os szerep felvételéhez. Más a lázadás, és más a történelmi szerepjáték, a félig és rosszul értett tradíciók hirtelen használhatóvá válása. Keveset tudok azokról az emberekről a téren – s itt nem látnám értelmét, hogy kizárólagosan azonosítsam a „szurkolók” szubkultúráját és a Szabadság téren nem pusztán lelkesen nézelődő, hanem az ostromban tevékenyen részt vevő állampolgárokat -, de annyi bizonyos, hogy nem érték be a „morális lázadó” szerepével, hanem pillanatok alatt összeállították a kulturális minták kreatívnak hitt ismétlésének forgatókönyvét. A téves analógiák ehhez elégségesnek bizonyultak. Akkor is kommunisták ellen, hát most is, akkor a rádió ellen, most a tévé ellen. Akkor Nagy Imre hagyta őket cserben, most Orbán Viktor – legalábbis a híradások szerint a magyar és árpádsávos zászlók alatt tüntető tömeg így vélte. De ami ennél fontosabb: most derült ki, hogy mire vezetett az elmúlt tizenhat év 1956-politikája. Most vált nyilvánvalóvá, hogy milyen felelősség is terheli a magyar jobboldal különböző csoportjait azért, amiért s ahogyan hozzájárultak ahhoz, hogy a „forradalom örökösei”-nek a szerepét bárki eljátszhatta, aki eléggé undorodott az aktuális baloldaltól. Volt itt 56-os már mindenki. A köztörvényes bűntettekért elítélt hajdani színházi rendező Romhányi László, az 1989 utáni korszak legrémesebb médiabohóca, Torgyán József, a – jelzők nélküli – Kerényi Imre, aki a leghamarabb érzett rá arra, hogy milyen politikai hasznot hozhat, ha állandóan valamiféle forradalomról beszél. S nyilván másfajta, de komoly felelősség terheli a baloldalt is, amely különféle korszakaiban más-más okoknál fogva, de Horn, Medgyessy, Gyurcsány alatt egyaránt képtelen volt arra, hogy komolyan vegye s ne pusztán kínos kegyeleti kötelességének tekintse a forradalom hagyományát. Ha 1956 volt az elárult forradalom, akkor igazán 1989 után a magyar politikai osztály árulta el. Emlékévet írunk, s ha visszatekintünk annak eddigi történetére, akkor pontosan érthetjük, hogy miért gondolhatta a 64 vármegye összes hőse, hogy ők tulajdonképp 1956 hősei.
Késő estétől az épület elfoglalásáig ez a bricolage-identitás zavarmentesen működhetett, ám a cél elérése után kiderült, hogy mi a különbség a forradalom és a posztmodern véres karnevál között, amelyben az árpádsávos zászlókat lobogtató, a nyilas-korszakra mindig boldogan rájátszó szélsőjobboldal népi ideológusai fegyverhordózónak használták Kishipóst és társait. (Ajánlott olvasmány az index.hu beszámolója a Longsdale-trikókról, amelyek a német neonácik kedvence, minthogy a megfelelő viselet esetén kivillan az NSDA, ami már majdnem az áhított szó: NSDAP. S mennyi ilyen trikó tűnik fel azóta is a Kossuth téren.) A hajnali órán az épületben csokoládét és ásványvizet zabráló szomorúan őgyelgők már nem tudták tovább játszani a szerepüket. 1956-ban a Szabad Magyar Rádió átállt a forradalmárok oldalára, az amúgy morális mélyponton lévő MTV egyszerűen beszüntette az adást. Ezekben a percekben – otthon a képernyő előtt – fiatal barátaimnak felolvastam Örkény István Tengertánc című, 1938 és 1941 között keletkezett novelláját, amelyben a bolondok elfoglalják a várost, s a Kossuth téren milliós tömegek előtt felolvassák forradalmuk téziseit: „Amikor Olaj az emelvényre lépett, ablakok törtek be a tömeg ordításától. Aztán egyszerre csönd lett, súlyos, fülledt csönd… Olaj felszegte fejét, és beszélni kezdett. (…) Csak ennyit mondott: Egyedem, begyedem, tengertánc…”
Történt azon a téren még egy remake-akció, amelynek keretében néhány szerencsétlen alak tönkretette és meggyalázta a szovjet hősök emlékművét (értsd temetőjét), amiért azóta sem kért elnézést senki, s számomra érthetetlenül nem kezdték meg a helyreállítását sem. Néhány ott készült fénykép majd feltűnhet pár képrombolással kapcsolatos szakdolgozatban, angol nyelvű szöveggyűjteményben.
Másnapra a forradalmi szerepjáték bonyolultabb s reménytelenebb is lett. Egyrészt megjelent, s a hét során mindvégig szerepelni is kívánt Wittner Mária, aki hosszú hónapok óta keresi a nehéz és hősies életének értelmet adó megoldást: a forradalom újrakezdését. Amennyire méltatlannak tartanám, hogy a magyar forradalom egyik hősének megnyilatkozásait kritika tárgyává tegyem, olyanynyira emlékeztetnem kell arra, hogy amikor Orbán Viktor ezt az asszonyt a pártja képviselőjévé tette, akkor nem gondolhatott másra, mint arra, amit Wittner Mária most tesz. És hát ilyen módon instrumentalizálni embertársainkat nem épp keresztény cselekedet, ellenben épp a kommunista pártok kultúrájához tartozó szép szokás. Kicsit zavarba ejtőbb a helyzet Molnár Tamással, aki az Inconnu tagjaként részt vett 1989-ben a 301-es parcellában zajlott kopjafa-állításban. Azaz, a mára szélsőjobboldali művész vitathatatlanul rendelkezik az 1956-os remake-hez szükséges morális fedezettel, így az ő feltűnése az esténként a Kossuth téren előadott előképben nem olyan nevetséges, mint Pozsgay Imréé és Szűrös Mátyásé – aki már 1989. október 23-át is tönkretette, amikor a parlament akkori elnökeként, ideiglenes köztársasági elnökként ő kiáltotta ki a köztársaságot.
Volt itt azonban még egy tényező, amely hozzájárult ahhoz, hogy az 1956-os rájátszás ne legyen teljesen abszurd. S ez az „always on society”, tehát a folyamatosan közvetítő média jelenléte. Tévé, internet, mobiltelefon sűrű kommunikációs hálózata vette körül a teret, illetve az egyre magabiztosabb szereplőket, akik lassan azonosítható főszereplőivé lettek a csoportképeknek. S volt módjuk arra, hogy viszontlássák magukat a globális médiatér reprezentációs mechanizmusában, ahogy mindannyiunknak, akik itt élünk, most volt alkalmunk arra, hogy lássuk, mennyi hitelük van azoknak a képeknek, amiket más alkalommal nézünk Pesten. Az első Öböl-háború idején volt alkalmam, hogy hányingert kapjak a CNN teljesítményétől, s ez az érzésem azóta nem változott. Csak most épp mi kaptuk meg, miránk jutott a sor. Más időkben épp a magyar szélsőjobb és baloldal szokott ördögöt kiáltani annak a médiának a teljesítménye láttán, amelyben most végre feltűnhettek. S ahogyan 1956 pesti srácai boldogan csábultak el a fotóriporterek láttán, amikor az angol lobogó, mint Kertész halhatatlan regényében áll, a remény jeleként feltűnt a diplomáciai autó oldalán. Amint a bukaresti forradalmárok sem értették meg a tévéstúdióban, hogy a Securitate adásrendezői vezénylik a parádét: ezeket az embereket is elbűvöli, hogy a Kossuth tér oldalán ott vannak a közvetítőkocsik, s ők hiába mondják, hogy „egyedem, begyedem, tengertánc”, hiába hordják össze a világ összes panaszát, butaságát, sértettségét, hiába kívánnak egyszerre revánsot venni mindenkitől mindenért, beszélnek Trianonról, Horthyról, Szűz Máriáról, Szent Koronáról, Mária országáról, a világtévében ők a forradalmárok. Nyomorult magyar emberek állnak az éjszakában, összevissza beszélnek, és a CNN és a BBC folyamatosan forradalmárrá teszi őket.
Nem tudom, miként lehet ezt abbahagyni, hogy fogják magukat érezni, amikor a kocsik majd leszerelnek, az idegen rendszámú autók eltűnnek, az újságírók mobilja mással beszél, s ők állnak még az egyre sötétebb nappalokban, hideg szélben, ötven évvel később, magukra maradt mindennapi magyarok, akiket felkavart egy szél, s éppúgy, ahogy magát a miniszterelnökkel összekeverő Hajós András – hajdani avantgárd, ma már jóvátehetetlenül bohóc – műsorában állt: benne voltak a tévében.
18-án vasárnap reggel történt még valami, amiről aztán nem sok szó esett. Délelőtt avatták boldoggá a nagyszerű és bátor Salkaházi Sárát, a zsidókat mentő apácát, aki keresztet vetett a Duna-parton, mielőtt a nyilasok belelőtték a vízbe. Árpádsávos zászlók alatt.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 39. szám
