Hétfőn a Szabadság térre valamivel éjfél előtt érek. Beleragadok a füves rész sártengerébe, melyet az ugyanebbe a sárba beragadt vízágyú okoz. Nagydarab, agyontetovált fickó a világ legtermészetesebb hangján magyarázza, hogy hát föl akartuk gyújtani ezt a szemét, komcsi spriclit, de aztán volt fontosabb dolgunk is. És már skandálja is, ria, ria, Hungária, Gyurcsány, takarodj, vesszenek a vörösök! Ott állok a tehetetlenségtől bénultan összezúzva, néhány méterre a tévé lépcsőjétől (úristen, bent kollégáim vannak!) és bámulom a pokol képeit. A tévé munkatársainak autóit ütik-verik. Az egyiket, nagy fehér kocsi, felfordítják, mellette óriási robbanással máris gyújtják fel a másik kocsit. Lázálomszerű kép, az égő, robbanó autó körül két-három huszonéves körtáncot lejt. Egyikük derékig meztelen, hasára horogkereszt tetoválva, üvöltöznek, vesszen Gyurcsány, és futnak tovább, mert van még autó, amit föl kell gyújtani. Iszonyú robbanások, fekete füst. Fenn, a tévé lépcsőjén, igen, ezek rendőrök, néhányan vissza akarják szorítani az üvegportált zúzókat. Kövek repülnek, egy jól öltözött, szemüveges, értelmiségi külsejű fickó – valahol, valami politikai rendezvényen már láttam – ordítva adja az utasításokat: a Nádor utcából hozzátok a köveket, jó nagy köveket! Szervusz haver, megismersz még? – kiabál valaki az arcomba. – Honnan kellene? – kérdezem, mintha álmomban beszélnék. – Hát, a régi szép időkből, amikor a patkány Gönczöt kifütyültük, de ez most tutibb. Kaptam egyet gumibottal, de odavágtam hat követ. Egy zsernyákot biztos kicsináltam. Egyébként hogy vagy öreg, hogy élsz? Miközben két rendőrnek életveszélyes sérülést okoznak, körülöttem nyugodtan beszélgetnek hétköznapi témákról, mi van a családdal, mikor lesz a szüret, aztán hirtelen, mintha valami roham törne rájuk, a lángoló autók – ők gyújtották föl – tőszomszédságában kezdik üvölteni, Gyurcsány takarodj, kötelet a vörösöknek.
Nem tudom, hogy jutok föl a televízió lépcsőjére, sem fájdalmat, sem félelmet nem érzek, csak valami jeges ürességet, amikor szemben állok az ezerszer látott és most darabokra zúzott üvegportállal, bent a kitépett ajtók, fölforgatott íróasztalok és üvegcserép mindenhol, kosz, szemét, őrjöngő emberek. Eszembe jut, 1988 június 16-án, mikor Nagy Imre és társai kivégzésének ötvenedik évfordulóján a kőkemény gumibotozó rendőrattakkal szemben demokráciát, demokráciát kiáltással tüntettünk, egy Kis János, egy Mécs Imre erről a lépcsőről a szabadságról beszélt az ütlegek közepette az emberekhez. Ez a szabadság? Ez a demokrácia?
Hajnali három óra felé a Kossuth téren vagyok, körülöttem vagy ezer ember. A kocka el van vetve, kitört a forradalom- mondja valaki a mikrofonba. Igen, a Kossuth téren, ahol állítólag engedélyezett, békés politikai demonstráció folyik, aminek állítólag semmi köze az innen alig száz méterre zajló romboláshoz, gyújtogatáshoz, kődobáláshoz. Talán két órával vagyunk a televízió székház megrohanása és összerombolása, az autógyújtogatás és rendőrverés után, amikor a Kossuth téri rögtönzött pódiumra hozzák nagy ujjongás közepette Toroczkai Lászlót, a Hatvannégy Vármegye elnevezésű szélsőjobboldali ifjúsági mozgalom vezetőjét. A jeles férfiú, aki a saját bevallása szerint „mint az állat” harcolt a televíziónál, teszi a fenti bejelentést. És folytatja: elfoglaltuk a tévét, és el fogjuk foglalni újra meg újra, és elfoglaljuk a rádiót is. Most, magyar testvéreim, azt ajánlom, aki fáradt, menjen haza, de mindig legyen itt elég ember a téren. Este folytatjuk, és addig folytatjuk, amíg a Gyurcsány, de nem csak a Gyurcsány, hanem az egész vörös banda el nem takarodik, mert ha nem teszi, majd gondoskodunk róla, hogy úgy járjanak, ahogy megérdemlik. Magyar testvéreim, ti mindnyájan hősök vagytok, a forradalmi erőszak természetes dolog, és egyébként se féljetek, mert a köztársasági elnök úgyis mindenkinek amnesztiát fog adni. A forradalmat pedig a teljes győzelemig folytatjuk, előre a teljes győzelemig! Nagyjából szó szerint ez hangzik el az állítólagosan „békésen” tüntető Kossuth tériek előtt, akik fújjozással, ujjongással, „halál Gyurcsányra, dögöljenek meg a vörösök” kiáltással nyugtázzák a Hatvannégy Vármegyés, szemmel láthatólag a vezérfélének elismert figura bejelentését.
Mindezt nagyon nyomatékosan akarom hangsúlyozni, mert talán ideje lenne átértékelni azt a gyermeteg hiedelmet, hogy szeptember 18-ról 19-re virradó éjszaka – és szerintem általában – van egy békésen demonstrálgató Kossuth téri sokadalom, meg egy törő-zúzó, egész másfajta Szabadság téri társaság. Egy szóval sem mondom, hogy a Kossuth téren eleve mindenki vandál, randalírozó bűnöző. (Láttam ott békésen beszélgető, jól öltözött pesti polgárokat és békésen csókolózó fél- vagy egészen részeg párokat is) De ami a lényeg: a két tüntetés mégis csak egy. Mert mire véljem az olyan felkiáltásokat a Szabadság téren, hogy zsaruk jönnek, hívjátok a parlament előtt a fiúkat, hozzanak benzint is, és fordítva. Mire véljem, hogy a parlament előtt békésen, mikrofonba gyalázkodó, halált és kötelet emlegető sokaság mikrofonos dobogójára emelik azt, aki kijelenti, kitört a forradalom, a forradalmi erőszak megengedett, és ő is ott harcolt a televíziónál?
Én nem tagadom, hogy a Kossuth téren napközben békés, vagy legalábbis békére intő, az én fülemben kutya módon képmutatónak hangzó felszólalások is elhangzanak, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy lássuk végre be, hogy a Szabadság tér hangjára a Kossuth tér lelkesen és tettre készen válaszolt.
A „Laci vagyok, ismertek” bemutatkozású szónok – ez már kedd este – miután közli, hogy Gyurcsány és kormánya takarodjon, és a legjobb lenne, ha ez a szép épület, amiért úgy egyébként kár, rászakadna a Gyurcsány-félékre, figyelmeztet, hogy „mostantól kezdve a legfontosabb, hogy minden szépen, rendben, balhé nélkül menjen, hogy megmutassuk, mi nem rombolni, hanem igazi szép, saját Magyarországot akarunk építeni”.
Körülbelül ekkor indul el a térről egy kisebb csoport. Egy-két, a pesti alvilágból ismert kigyúrt gorilla mellett javarészt sivalkodó huszonévesekből áll a had, mintha csak házibuliba mennének, lázas vidámsággal magyarázza nekem az egyik, hogy „lesz egy kis tűzijáték a Köztársaság téren, égni fog a pártház”. A Köztársaság térre – ez már a pokol második napja, a keddről szerdára virradó éjszaka – csaknem egy időben érkezem a Kossuth téri békés tüntetésből kivált csoporttal. (Itt először használom újságíró igazolványomat, bejutok a térre.) Most érezhető, hogy a hétfő éjszakai elképesztő rendőri tehetetlenséghez képest a garázdálkodókkal egy jóval szervezettebb, eltökélt erő áll szemben. Csupa fiatal fiú, a parancsnokuk is fiatalember, mikor érdeklődöm, hogy mi a helyzet, ironikusan körülmutat: az, amit lát, drága uram.
Aki képet akar kapni, hogy milyen is a Kossuth téren meghirdetett, „igaz, szép Magyarország”, annak végig kellett volna menni szerdára virradó hajnalban a Rákóczi úton és a nagykörúton. Látni a Blaha Lujza téren felgyújtott rendőrautót, a betört kirakatokat, megrongált autóbuszokat, feldöntött kukákat, az alkalmi dobálásra remekül alkalmas sörösüvegeket, a város minden szemetét és mocskát, ami elborította az utcákat.
Ahogy hétfőn éjszaka valami ellenállhatatlan kényszer vitt a Kossuth térre, szerdán fizikai undort kell leküzdenem, hogy kimenjek arra a szerencsétlen, meggyalázott térre. A metró feljárójánál kulturális esemény, könyvárusítás fogad. A rögtönzött pulton friss kiadásban Henry Ford 30-as évekből való, hírhedt könyve, A nemzetközi zsidó puha kötésben, bagatell ötezer forintért. A Cion bölcseinek jegyzőkönyve viszont már direkt kedvezményes, kétezer forintos áron kapható. A békésen tüntető Kossuth téren az árpádsávos zászlók tengerében a helyzet változatlan. Higgadtan próbálom átgondolni: van itt a téren egy tíz-tizenötezer, most tényleg többé-kevésbé békés magyar átlagember, és szó nélkül, sőt érezhető tetszéssel hallgatják az olyan eszement fejtegetéseket, mint hogy nekünk alkotmányozó nemzetgyűlés, és a Szent korona tan alapján álló, az egész Kárpát-medencére érvényes új nagy magyar alkotmány kell. És hogy az ellenzék is bűnös, mert határrevízió követelése nélkül megszavazta Románia uniós fölvételét, közben meg a tömeg skandál, rohadt románok, dögöljenek meg. Aztán szó van az egyházi földbirtokok visszaadásáról és nemzeti kerekasztalról, és hogy nem leszünk sem az unió, sem Izrael, sem Amerika talpnyalói. És most már elhangzik, hogy ugyan hol van az ellenzék vezére, Orbán Viktor, mert hogy itt lenne a helye köztünk, mire helyeslés és némi fújolás a válasz, de az éppen aktuális szónok lecsillapítja a kedélyeket, biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb úgyis idejön. A képtelen közhelyek, a múlt század harmincas éveinek történelmi lomtárából előkerülő agyrémek, a gyermeteg hülyeségek ilyen tömény áradata után valósággal megkönnyebbüléssel tölt el, amikor végigfut a békésen tüntetgető sokadalmon úgy 11 óra tájban valami üzenetféle: a fiúk Pasarétről is jönnek. Lényegében megismétlődik a keddi szituáció: a térről elindul, igaz most egyszerre több irányba egy csoport, többen mondják, na elég volt a dumából.
Nos, ha ez valakinek megnyugtató, elmondhatom, kevesebben voltak, mint hétfőn a televíziónál, kevesebben, mint kedden a Köztársaság téren, de éppen elegen ahhoz, hogy hajnalig újra végigrandalírozzák, bekoszolják, törjék-zúzzák a körutat és kemény munkát adjanak az egyre határozottabb és szervezettebb rendőrségnek, míg hajnalig nagy nehezen helyreállították a rendet.
Mit is akarok még mondani? Azt, hogy a számomra pokoli három nap alatt a szégyentől a szívem szorult össze és lesült a bőr az arcomról, hogy ilyennek kell látnom Budapestet. Hogy a városnak, amelyet szeretünk és ismerni vélünk, ilyen beteg, eltorzult arca is van.
Szász István
