Halász László: Az elképzelt valóra válása
Népszabadság * Takács Ferenc * 2006. szeptember 23.
Hogyan, miféle előreláthatatlan fordulat révén lett Mozartból Mozart vagy Hitlerből Hitler? Miként hatnak közre írói nagyság, lelki egészség és elmebeli határállapotok Karinthy Frigyes életében és munkásságában? Miért nem diszkvalifikálja a kábítószer a költőt, ha közben erkölcsi hullát csinál a sportolóból?
Támadhat-e közkatarzis – ha egyáltalán tudjuk, mit is akart mondani Arisztotelész a „katarzis” szóval – a besúgók ön- vagy közleleplezéséből? Tényeket rögzítünk vagy netalán regényt írunk, amikor a magunk eddigi életére vagy közös múltunkra, a személyesen belátható történelemre emlékezünk? És mi az igaz a történelmi alakból, a történészek által leírt vagy a regényírók által megírt Sztálin az „igazi”? Egyáltalán: hány van belőle (mármint az „igazi” Sztálinból)? Van-e egyáltalán különbség a nem fiktív és a fiktív között? S ha van, hogyan különböztetjük meg őket egymástól? Mi a helyzet ebben a tekintetben a fantasztikus és a posztmodern irodalmi narratívumban? Hogyan működik a képzelet, amikor zsidó irodalmi alakot teremt, s mit mondanak nekünk erről – és a másságról, kívülállásról, kihágásról és határsértésről – Shakespeare, Dickens, Joyce, Heller, Singer vagy – a Freudból magából irodalmi alakot teremtő – D. M. Thomas művei? Kiolvasható-e Bibó István gondolatvilágából a népek politikai kórlélektana? Miféle én-szerkezet és képzeleti motiváció készteti és teszi képessé a terroristát az öngyilkos merényletre? Hogyan vernék rabláncra a szabadnak képzelt jövő igézetében az emberiséget az irodalmi és filozófiai utópiák?
Így kérdeznek, és ilyen kérdésekre keresik a választ Halász László, a kiváló művészetpszichológus esszéi és tanulmányai ebben a terjedelmes, ám egyetlen pillanatra sem lankadó intellektuális izgalmú kötetben. Alcíme – „irodalom- és politikapszichológiai találkozások” – minderről keveset árul el, ezért nekünk kell megjelölnünk a sokszínű és sokfelé kalandozó írásokat egységbe fogó alaptémát: az esszék és tanulmányok mind az énről és a képzeletről szólnak, pszichológusi szakszerűséggel és a filozófus elmélyültségével.
Nem könnyű a dolguk, hiszen – a hagyomány felől nézve – kényelmetlen gondolkodástörténeti pillanatban szólalnak meg. Előszavában Halász ironikusan füstölög arról a posztmodern-poszthumanista szellemi közegről, amelyben „faj, nem, intelligencia, művészi ízlés, deviancia, elmebaj” merőben szociális konstrukcióknak és elnyomó hatalmi viszonyok eszközeinek minősülnek, s ez nyilván az énre és a képzeletre, a modernitás (reneszánsz, felvilágosodás és romantika) eme két legfontosabb védjegyére is áll. Halász kiindulópontja valamiféle óvatos és feltételes eszencializmus: én és képzelet a maguk lényegétől fogva léteznek, tartósak, állandóak és hosszabb ideig, változó körülmények között is azonosak önmagukkal.
Írásai viszont – megfigyelések és érvek tömegével, szikrázó intelligenciával és gyakran igen szellemesen – ennek a kiindulópontnak az ellenkezőjét látszanak bizonyítani: én és képzelet cseppfolyós és illékony dolgok, nemigen maradnak tartósan azonosnak önmagukkal, hajlanak a megsokszorozódásra, a diffúzióra és a disszeminációra. Ám ez az ellentmondás csupán látszólagos. Valójában tartalmas paradoxont gerjeszt: fel kell tételeznünk az én és a képzelet létét, állandóságukat és azonosságukat önmagukkal, mivel másként nem tudunk beszámolni illékonyságukról és törékeny virtualitásukról sem, a posztmodern-poszthumanista kiindulópont alapján egész egyszerűen nincs miről beszélni.
Így viszont van miről beszélni: a gyűjtemény kitűnő írásai mind ennek a paradoxonnak a termékenységét bizonyítják. (Gondolat, 375 oldal, 3980 forint)
