Forrás: HETEK

Szó szerint vett próféciák

A keresztény cionizmus története

Finta Szilvia

Három héttel ezelőtt négy közel-keleti egyház vezetője – egy távozó vatikáni nuncius, a szíriai ortodox, valamint az episzkopális és a lutheránus egyház képviselője – nyilatkozatában “hamis tanításnak” bélyegezve elítélte a keresztény cionizmust. A dokumentum egyházi berkeken belül egyértelműen a palesztin propagandát sulykolja, s elutasítja az amerikai és az izraeli kormányokban levő cionista csoportok támogatását. A keresztény cionisták a támadásra válaszolva kifejtették, hogy ők is a békéért imádkoznak, azonban nem hajlandók egy olyan palesztin kormánnyal együttműködni, melynek nyilvánvaló szándéka Izrael elpusztítása.

Míg a történelmi kereszténység zsidósághoz való viszonyát a keresztes háborúkban, az inkvizícióban, a vérvádakban testet öltő antijudaizmus jellemezte, addig a francia forradalmat követően az immáron “vallástalan” Európában a katolikus sajtó az antiszemita érzelmek, kirohanások gerjesztésében is jelentős szerepet vállalt. Majd ugyanez a történelminek és kereszténynek nevezett irányzat a cionizmus megjelenésével a zsidóság Izrael földjéhez való jogát tagadta. Theodor Herzl, a politikai cionizmus atyja a zsidó állam megszületését előkészítendő diplomáciai tárgyalásai kapcsán 1904-ben találkozott a pápával, hogy támogatását kérje. Kérésére a pápa válasza a következő volt: “Nem, nem támogathatjuk ezt a mozgalmat. […] A zsidó vallás volt a miénk alapja, azonban Krisztus tanítása lépett helyébe, és mi nem ismerhetjük el további létezésének jogosságát.” A Vatikán csak 1993-ban, majdnem ötven évvel a zsidó állam megszületése után vette fel Izraellel a kapcsolatot. Hozzáállásuk nagyon mély történelmi és teológiai okokra vezethető vissza.

A helyettesítendő teológia

A keresztény antiszemitizmus vagy antijudaizmus fogalom már eleve ellentmondást képez, s lényegében egy bibliai gyökereitől elszakadt, a Szentírástól teljesen idegen vallásnak a zsidósághoz való negatív viszonyát takarja. Ennek táptalaja az úgynevezett “helyettesítési (szubsztitúciós) teológia”, mely Izrael üdvtörténeti helyére az egyházat teszi.

A helyettesítési teológiát történelmi vonulata mellett egy téves írásmagyarázati koncepció szülte. Keresztény körökben a 2-3. században egyre jellemzőbbé vált a Szentírásra először alexandriai zsidók által alkalmazott – korábban hellénista filozófiai iskolák által mítoszokra kidolgozott – allegorista értelmezés. Ez a hermeneutikai módszer elszakadt Jézus és az apostolok, illetve a júdeai rabbik által is használt írásmagyarázati alapelvektől, hiszen megtagadta egyes szövegek szó szerinti értelmezésének még a lehetőségét is, s ezeket kizárólag allegorikusan értelmezte. Nem vette figyelembe azt az alaptételt, miszerint “az írás soha nem veszíti el szó szerinti értelmét”, vagyis hogy a szöveg értelmezésének bár lehet több rétege, módja, az egyszerű értelem soha nem vész el. Jézus például az ószövetségi próféciák értelmezésében is szinte teljességgel ezt az elvet követte. A korai egyházban az órigenista viták nyomában az allegorikus értelmezési elvek használatában végül a 4. században Ágoston hozott kompromisszumot, mely szerint az Ószövetségben leírt eseményeket történetileg kell értelmezni, de allegorikus magyarázat is fűzhető hozzájuk; viszont a jövőbeni eseményeknek csak allegorikus értelmezése van, vagyis a leírtak a múltra nézve Izraelre, míg a jövőre nézve az egyházra értendők. Ezt az elvet Lutherék sem bírálták felül, s a kálvinista és anglikán irányzatok is ezt követik. A fenti elven nyugvó helyettesítési teológia értelmében tehát mivel a zsidóság nem fogadta el Jézus messiási voltát, elveszítette a Mindenható jóindulatát, s kiválasztott szerepét végérvényesen az egyház vette át. Ebből kifolyólag az Ószövetségben található, “test szerint való” Izraelre, azaz a zsidóságra vonatkozó ígéretek a “Szellem szerint való” Izraelre, azaz az egyházra vonatkoznak, az “engedetlen zsidók” minden átok örökösei, így sorsuk a fokozatos felmorzsolódás, majd eltűnés. Ebből a gondolkodásmódból egyenesen következett a történelmi kereszténységnek a zsidókkal szemben az elmúlt kétezer évben tanúsított szégyenletes magatartása.

A keresztény cionizmus kezdetei

A keresztény cionizmus története is a Szentírás értelmezése mentén alakult. Bár az első századi zsidó-keresztény gyülekezetek természetüknél és Jeruzsálemhez, valamint az Íráshoz való

viszonyuknál fogva szintén “cionistáknak” mondhatók, a kereszténység zsidósághoz való viszonyának ellentmondásos történetében az első jelentős fordulatot a Szentíráshoz ragaszkodó, s az ágostoni tradícióktól elszakadó angliai puritánok hozták, akik az Izraelről szóló próféciákat szó szerint értelmezték, Izraelre vonatkoztatták, s vallották, hogy Jézus második eljövetele előtt a zsidóknak vissza kell térniük a Szentföldre.

Tulajdonképpen a zsidók 1290-es angliai kiűzetése után a puritánok szorgalmazták először a zsidók újbóli befogadását országukba, hisz próféciaértelmezésük szerint a zsidók Szentföldre való visszatérésének egyik előfeltétele a világ minden tájára – s így Angliába – való szétszóratásuk volt. A millenarista elveket valló Oliver Cromwell Manasse ben Jiszráéllel az oldalán ennek érdekében 1655-ben egy konferenciát is rendezett, s az angol kereskedelmi ellenlobbival szemben hallgatólagosan engedélyezte a zsidók visszatérését. Az angliai zsidók 1858-as emancipációja, majd az 1917-es Balfour-nyilatkozat, mely egy zsidó haza létrehozását szorgalmazta Palesztina földjén, ennek a folyamatnak a kiteljesedése volt.

A 16-17. században számos képviselője – például Francis Kett, majd Thomas Brightman, Isaac de la Pey-

rere, Sir Henry Finch stb. – lépett fel ennek a millenarista teológiának, aminek kapcsán több teológiai és irodalmi mű is született. A keresztény cionizmus a 18. században mint Helyreállítási Mozgalom (Restoration Movement) már nemcsak teológusokat és írókat, hanem egyre több politikust is magáénak tudhatott. Például Anthony Ashley Cooper, Shaftesbury grófja 1839-ben mintegy első diplomáciai lépésként konzulátust létesített a Szentföldön.

A 19. században teológiai vonalon két erőteljes messianisztikus irányzat inspirálta tovább a keresztény cionizmus alakulását. Az egyik az Edward Irving, Henry Drummond és mások nevével fémjelzett futurista ág volt. Élénken érdeklődtek a próféciák tanulmányozása iránt, Izrael helyreállításával párhuzamosan az utolsó idők jeleként a karizmák (szellemi ajándékok) helyreállítását is hangsúlyozták. Ez a teológiai irányzat később a 20. századi amerikai pünkösdi-karizmatikus mozgalmakban éledt újjá.

A másik messianisztikus irányzatot John Nelson Darby – a próféciákban Izrael túlzott hangsúlyozása miatt némelyek által vitatott – személye fémjelezte. Ez a társaság felismerte, hogy a Szentírás az emberiséget három nagy csoportba – Izrael, egyház, nemzetek – osztva tárgyalja, s az üdvtörténelemben más-más szerepet tulajdonít nekik. Ezt a fajta eszkatológiát különböző módon a a pünkösdi-karizmatikus közösségek is vallják.

A keresztény cionizmus egyik legérdekesebb képviselője William H. Hechler (1845-1931), a bécsi angol követség agilis káplánja volt, aki mindvégig szorosan együttműködött Theodor Herzllel, s Izrael újjászületéséről szóló “prófécia-tabelláival” különféle kormányoknál, fejedelmeknél kapcsolatokat, audenciákat szerzett számára.

A 20. századi Amerika

Az amerikai keresztény cionizmus atyja William E. Blackstone (1841-1935) volt, aki élete végéig aktív szerepet vállalt a zsidó nemzeti újjászületésben. 1891-ben például petíciót nyújtott be az Egyesült Államok elnökéhez, melyben a világ vezető hatalmai számára Palesztina és a zsidók ügyében konferenciát szervezett. Blackstone volt egyébként az, aki a zsidóságnak hazájába való visszatérésében az Egyesült Államok szerepét a perzsa Küroszéhoz hasonlította.

Az első világháború és a Balfour-deklaráció megszületése csak fokozta az apokaliptikus hangulatot, a zsidóság Palesztinába való visszatérésével szimpatizáló keresztény csoportok folyóiratai rendszeresen tudósítottak a Palesztinában történt eseményekről. Cikkeikben bírálták a britek bevándorlásokat korlátozó politikáját, valamint az arabok ellenséges megnyilvánulásait, mindkettő mögött az isteni üdvterv megakadályozásának szándékát látták.

A második világháborúban elítélték a náci politikát, néhányan – például Charles Orde Wingate, John Hayes Holmes, prof. Reinhold Niebhur és Corrie Ten Boom – életük kockáztatása árán a zsidók mentésében vettek részt.

1967, Jeruzsálem újra Izraelé

A keresztény cionista teológia a 20. század második felében a világpolitika alakulásában mind jelentősebb szerepet játszik. A keresztény cionista csoportok Izrael megszületése után politikai és diplomáciai szinten fokozatosan lobbit alkotva fellépnek a cionizmus támogatása mellett. Az 1967-es, úgynevezett hatnapos háború óta, melyben Izrael viszszaszerezte a Jeruzsálem feletti fennhatóságot, az amerikaiak pénz, fegyverek és diplomácia tekintetében is egyre több támogatást nyújtanak Izraelnek. Az Egyesült Államok legutóbbi elnökeinek – Clintonnak és Bushnak – Izrael-barát politikáját egyértelműen az evangéliumi keresztény gyökereikből származó messianisztikus látás vezérli.

Teológiai számvetés

Az evangéliumi, pünkösdi-karizmatikus mozgalmak sajátja, hogy mind az Ó-, mind az Újszövetséget teljes egészében Istentől ihletettnek tartja. Az irányzat a teljes Szentírást klasszikusan – azaz

a jövőre vonatkozó próféciákat nem allegorista módon – értelmezi, így eleve nem lehet zsidó- és Izrael-ellenes. Az Írásból kiindulva vallják, hogy Isten nem vetette el végleg Izraelt, hanem a zsidóság csak részlegesen és egy bizonyos időre – míg a pogányok meg nem térnek – került csak ki az üdvtörténelem fő áramából. Ezért a keresztények hálával tartoznak a zsidóknak. Teljes érvényűnek tartják Isten Ábrahámnak adott ígéretét Izrael földjével kapcsolatban. Vallják, hogy Izrael a végidőkben helyre fog állni először fizikailag, majd ezt követően szellemileg, erkölcsileg. A diaszpóra zsidóságát is támogatják, hiszen a Szentírás szerint az összes zsidó az ezeréves királyságban fog csak Izrael földjén lakni, addig nem. A zsidó vallásos cionistákkal együtt hiszik, hogy a jelenlegi, szekuláris zsidó állam nem a messiási állam, hanem annak előkészítése, s így mint ilyen szellemileg, lelkileg és anyagilag is támogatandó. Ezek a csoportok többségükben nem kívánnak direkt módon zsidókat téríteni, mivel próféciákon alapuló hitük szerint a Mindenható beavatkozása folytán fogja a zsidó nép felismerni Jézusban a Messiást.

A keresztény világ Izraelhez való viszonyában, teológiájában azonban a mai napig megosztott, bár a holokausztot követő mély megrendülése után megértéssel és szimpátiával fordult a zsidóság felé.

A próféciák beteljesedése, a zsidóság Izrael földjére való összegyűjtése a történelmi egyházak megkövesült próféciaértelmezésének felülbírálatát is megkövetelte. Az 1967-es háborút követően, mikor is Izrel elfoglalta Jeruzsálemet, mind a zsidó vallásos cionisták, mind a keresztény egyházak többsége a végidők euforikus hangulatában égett.

A lelkesedés tüze azonban az 1973-as jóm kippúri, valamint a “82-es libanoni háborúk idejére már csak pislákolni látszott, a tradicionális keresztény egyházakat mind jobban eluralta az arab- és palesztinpárti szemlélet. Térítő tevékenységüknek a zsidók ellenálltak, míg az arabok között “sikereket” értek el, így nyugati anyaközösségeik is az arab és palesztin politikai érdekek képviselői lettek. A próféciák tiszta értelmezését felülírta a békének és szeretetnek a krisztusitól merőben eltérő humanista értelmezése. Így több tradicionális keresztény egyház ma palesztin- és arabbarát politikát folytatva anticionista elveket vall.

Ezek a tradicionális egyházak, ahelyett, hogy bibliai alapokon újraértékelnék a kereszténységnek a zsidósághoz s Izraelhez való viszonyát, a “helyettesítési teológiához”, s az ebből természetszerűleg következő zsidó-, illetve jelen helyzetben Izrael-ellenes ideológiához húznak, mely sajnálatosan Izrael-ellenes cselekedetekhez – például kereskedelmi bojkotthoz, Izraellel szembeni erkölcsi-szellemi támadásokhoz – vezet.

Azonban ezt ellensúlyozandó szerencsére a keresztény cionizmus hívei is szaporodnak, akik mind szellemi, lelki, mind anyagi támogatást nyújtanak Izraelnek, szeretik a zsidó népet, és hálásak érte.

Comments are closed.