Nyerges András
Színrebontás
Bírák és többrendbeli vétségek
Aligha véletlen, hogy bírák bírósági ügyeiről nemigen szól a fáma. Talán nincs miről szólnia, mivel ennek a hivatásnak a képviselőit (most és mindörökkön) az elfogulatlanság és a tisztesség egészen ritka, különleges mértéke jellemzi. Vagy talán csak azért nem ismerünk ilyen eseteket, mert a bírói testület saját megtévedtjei presztízsének megóvását mindig is minden másnak fölébe helyezte? Talán ezért megy fehér holló számba az a néhány, kirívó eset, melyről a nyilvánosság (így vagy úgy, de többnyire a sajtóból) mégis tudomást szerzett, mint például a Soós nevű, megvesztegetett kúriai bíróé, aki (A Nép, 1925. február 27-i száma szerint) 3 év 6 hónapot kapott, de mielőtt ügye a Kúria tekintélyét alapjaiban megingatta volna, egy kis segítséggel Amerikába szökött. A csalással vádolt Nagy István törvényszéki bíró 1927-es letartóztatása után 22 hónapot töltött vizsgálati fogságban, de 1929 karácsonyán (a kari szolidaritás jóvoltából) szabadlábra került, s fél évvel később már arról adhattak hírt a lapok (például a Magyarság, 1930. jún. 17.), hogy Universal néven hitelintézetet (!) nyitott Budapesten. Fény derült (de nem nagyon) Heppes Ferenc Pest-vidéki ügyész vesztegetési ügyére (8 Órai Újság, 1934. aug. 29.) – ám 25 év alatt három ügy akkor sem sok, ha nyilvánvaló, hogy e sorok írója nem tudhat mindenről. Miként olyan esetről is, amikor bírónak nem gazdasági jellegű visszaélés, hanem az ítéletét befolyásoló politikai elfogultság miatt kellett bíróság elé állnia, csak egyről hallott, de az az 1943-ból való egy is több a későbbi semminél, és a kényes testületnek becsületére válik, hogy arra az egyre is rászánta magát.
1943. szeptember 11-én különös MTI-közlemény jelent meg a lapokban. „A Kúria fegyelmi tanácsa augusztus 30-i ülésén Töreky Géza elnökletével tárgyalta Enyedy Róbert törvényszéki tanácselnök fegyelmi ügyét” – így a felvezetés. A folytatás pedig egy korábbi, szövevényesen kusza ügy lezárását is jelentette, miszerint „Enyedy, mint a Szabó László volt árkormánybiztossági főrevizor hivatali visszaélései miatt Kacsóh Bálint államtitkár följelentése alapján indított bűnvádi eljárás vizsgálóbírája, magát Kacsóh Bálintot is vizsgálat alá vonta…” Kacsóh Bálint a kecskeméti jogakadémia tanára volt, akit 1939-ben Teleki Pál miniszterelnök árkormánybiztossá nevezett ki, s e minőségében (Shvoy Kálmán tábornok naplója szerint) „egy évig elevenek és holtak felett ítélkezett drágítási, áruhalmozási és eldugási ügyekben”. Működését eleinte (ahogy a kormányfő némely intézkedését, pl. a II. zsidótörvényt is) bizakodó várakozással fogadták a német orientáció és a szélsőjobboldali radikalizmus hívei. A nyilas Magyarság őt, Teleki „káderét” lelkesen méltatta a lap 1940. augusztus 20-i számában mint az Árszabályozási Közlemények megalapítóját, amely fórum „a nagyközönség számára könnyen hozzáférhetővé tette az árszabályozási rendelkezéseket. Kacsóh Bálint kormánybiztos gyakorlati intézkedése, mellyel az új lapot életre hívta, a gazdasági élet számára nélkülözhetetlen lesz, és igen nagy hasznára fog válni a fogyasztóközönségnek is” – írta ekkor a Magyarság. 1940. december 28-án, a Kacsóh államtitkári kinevezésekor elhangzott beszédből is azt emelte ki a nyilas lap, hogy Kacsóh „kiváló tehetséggel rendelkezik”. 1941 márciusában viszont ugyanez a Kacsóh Bálint a szélsőjobboldali sajtóhadjárat első számú céltáblája lett: ővele szemléltették, hogy Teleki kreatúrákat ültetett fontos pozíciókba. A Magyarság egyre-másra közölt részleteket Rajniss Ferenc röplap formájában terjesztett parlamenti interpellációjából, és a kiváló tehetségű ex-árkormánybiztos ettől kezdve „felületes, törtető áldzsentri”, továbbá „ki tudja honnan támogatott, az első vonalba honnan lendített idegen kegyenc” vagy „tudatlan magántanár” lett, akinek „árpolitikájából az a tanulság, kegyelmes uram, hogy a mai árpolitika a liberális gazdasági rend bűneinek rögzítése”. Mivel Kacsóh a politikában mellékszereplő volt, a támadás nyilvánvalóan a Jugoszlávia lerohanásában részt venni vonakodó Teleki lejáratására irányult. Hogy mégis miért éppen őt pécézte ki a szélsőjobboldal, az igazából csak Kacsóhnak 1945 decemberében, Rajniss népbírósági tárgyalásán tett tanúvallomásából derült ki: „a német tartozás Magyarországgal szemben 1939 júniusától 1944 decemberéig 50 millió márkáról 1800 millió márkára ugrott fel. Ez az ország két évi termelési értékének felel meg. Igyekeztem útját állni annak, ami azután bekövetkezett, de Rajniss és klikkje félreállított az útból.”
Ami Teleki halála (1941. április 3.) után már könnyen ment. Kacsóh ellen per indult, egzisztenciájától megfosztották, a Koháry utcai fogdában az őrök összeverték, a sajtónak pedig két évig tilos volt az ügyről bármit is írnia. Hogy végül minden vádpontban ártatlannak találták, arról a közvélemény csak az Enyedy bíró elleni vizsgálat közleményéből értesült: „Az ügyészség a Kacsóh Bálint elleni vizsgálatot, mint alaptalant, megszüntette, a főügyész pedig a megindított fegyelmi eljárás során többrendbeli súlyos fegyelmi vétség miatt vádat emelt a vizsgálóbíró ellen. Az ügyet első fokon a budapesti ítélőtábla tárgyalta, és Enyedyt a Kacsóh Bálint sérelmére elkövetett fegyelmi vétség miatt 300 pengő pénzbírságra és áthelyezésre ítélte. A főügyész fellebbezése folytán, melyet a koronaügyész is fenntartott, a Kúria a Tábla ítéletét súlyosbította.” A kommüniké azt sem rejti véka alá, hogy milyen természetű „többrendbeli súlyos fegyelmi vétség” terheli Enyedy vizsgálóbírót: „előre elfoglalt, nyilvánvalóan téves, ennek ellenére minden vonalon keresztülvitt álláspontjára tekintettel megállapítható volt, hogy Enyedy Róbert a terhére rótt cselekményeket nem gondatlanságból, hanem szándékosan követte el”.
Kacsóh 1943 októberében másféle elégtételben is részesült: „a Magyarság főmunkatársai [Meszleny Mihály, Szabó Gyula, Mattyasovszky Lates Kornél – Ny. A.] bocsánatot kértek Kacsóh Bálint megrágalmazásáért” – tudatta az akkor még ellenkező oldalon álló Magyar Nemzet. „A büntetőtörvényszék szerdára tűzte ki a Mattyasovszky Kornél cikkével kapcsolatos sajtórágalmazási pert. Mattyasovszky bejelentette, hogy hajlandó nyilatkozatot adni, melyben bocsánatot kér a megbántott államtitkártól és a nyilatkozatot a lapban közölni.” (Mielőtt nosztalgia lenne úrrá rajtunk amiatt, hogy a szélsőjobboldali sajtó akkor képes volt ilyen gesztusra, ma meg a kötelező helyreigazítást is elszabotálja, sietek közölni, hogy ígéret ide, bejelentés oda, a Magyarság soha nem közölte Mattyasovszky bocsánatkérését.)
A Kacsóh-Enyedy-ügynek azonban csak a bíróságon lett vége, Rajniss és a szélsőjobboldal más képviselői 1943 novemberétől a parlamentet avatták hadszíntérré. Incze Antal például (számunkra is jól ismert fordulattal) közölte, hogy bár a Kúria ítélt, „mi nem vagyunk hajlandók eltűrni, hogy a vádlott Kacsóh Bálintból egy szép napon egy liliomtisztaságú vádló pattanjon ki!” Enyedyt nevezte „áldozat”-nak, aki „az utóbbi évtized egyik legragyogóbb bírája”, és kikérte magának, hogy a Töreky-tanács „bizonyos megállapításokat tegyen Enyedy főnöke, Szemák Jenő, a büntetőtörvényszék elnöke ellen” is. Olyan időkben, amikor „az ország Európa élethalálharcban vesz részt. Hiába próbálják Peyer Károlyék és Zsilinszkyék megtörni a belső ellenállás lelki gerincét, mi ki fogunk állni minden olyan esetben, amikor egy magyar bírónak a lelkiismereti szabadságát és bírói függetlenségét támadják.” Enyedynek (ahogy Szemák Jenőnek is) csak egyetlen kurta évig kellett elégtételre várnia. 1944. október 15-e után a nyilas kormány, melynek Rajniss Ferenc is tagja volt, Szemák Jenőt nevezte ki a Kúria élére, Enyedyből pedig a Pestvidéki Törvényszék elnöke lett.
Talány viszont, hogy utóbbi csak a Kacsóh-ügyben „előre elfoglalt, minden vonalon keresztülvitt” álláspontjával nyerte-e el a szélsőjobboldal bizalmát? Vagy azt a bírót látták benne, akinek ítéleteit az övékével rokon belső meggyőződés motiválta? A válasz a Pesti Napló 1937. április 21-i számában, a Szálasi Ferencet szabadlábra helyezte a vizsgálóbíró című közleményében található. „Dr. Enyedy Róbert vizsgálóbíró kedden befejezte Szálasi Ferenc ny. őrnagy, a Nemzeti Akarat Pártja letartóztatott vezérének kihallgatását, majd kihirdette végzését, melyben elrendelte szabadlábra helyezését. Indoklásként kifejtette: az állami és társadalmi rend felforgatására irányuló bűntett fennforgásához az szükséges, hogy a program erőszakos eszközökkel valósíttassék meg. Erőszak fennforgására gyanú nincs, minthogy a Szálasi által vezetett pártmozgalom kifejezetten alkotmányos úton óhajt érvényesülni, s maga a program nem olyan, amely a magyar nemzet összességének érdekével ellenkeznék” – úgy is mondhatnánk: Enyedy vizsgálóbíró politikai meggyőződésének éppen megfelelt.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 37. szám
