Vasárnap avatják boldoggá Salkaházi Sárát, aki 1944-ben sok száz zsidó embertársát, bújtatta, mentette meg, míg végül őt is agyonlőtték a Duna parton a nyilasok.
Tragikus története és a katolikus egyház példaképei közé választása sok szempontból figyelemre méltó.
Egyrészt, fontos, hogy több mint hatvan évvel az események után a katolikus egyház különösen büszke arra a tagjára, aki valóban élete kockáztatásával próbálta teljesíteni azt, ami keresztényi hitvallásából következett. Másrészt még kontrasztosabbá válik a kép, például a magyar katolikus hierarchia csúcsain lévők viselkedésével szemben, akiknek egy jelentős része meglehetősen keveset tett. Nemhogy személyes, de még politikai kockázatot sem vállalva.
„A keresztény egyházakat nagy felelősség terheli a magyar zsidóság tragédiájáért. Czapik Gyula egri érsek fatális hibaként kárhoztatta, hogy a német katolikus egyház nem azonosult a nemzetiszocializmussal. Grősz József kalocsai érsek a nyilaskeresztet összeférhetőnek tekintette Krisztus keresztjével.” – írja a magyar holokauszt nemzetközileg is legelismertebb kutatója Randolph Braham. Hozzáteszi, a papi hierarchia felsőbb szintjéről jövő buzdítás híján a klérus alárendelt tagjai egyes kivételektől eltekintve, nem váltak aktív részeseivé a zsidók összegyűjtése és deportálása elleni tiltakozásnak.
Serédi Jusztinián bíboros többször találkozott Sztójay Döme miniszterelnökkel s fellépett a kikeresztelkedett zsidók, elsősorban a papok és szerzetesek, apácák védelmében s azt próbálta elérni, hogy nekik ne kelljen sárga csillagot viselniük. Ám a bíboros nem fejezte ki rosszallását a zsidók elhurcolása közben eset jogtalanságok és embertelenségek miatt, nem ítélte el a gettóba zárásukat és kifosztásukat, nem jelezte előre a zsidóellenes intézkedések lehetséges következményeit. Mindez vitathatatlanul támogatást adott Sztójaynak.
1944. május 10-én újból felkereste a miniszterelnököt: azt sürgette, hogy a gettókban és a munkaszolgálatos századokban különítsék el az áttérteket a zsidóktól és teremtsenek nekik lehetőséget vallásuk gyakorlására. A deportáltakkal kapcsolatban sürgette Sztójayt, hogy a deportáltakat kellő eljárás nélkül ne foszthassák meg életüktől. (!)
Miközben már számos forrásból értesülnie kellett a zsidók elleni kegyetlenkedésekről.
A tömeges deportálások kezdete, május 15-e után két nappal körlevelet adott ki így fogalmazva: „a kormány helyzetét ne nehezítsük, senkinek ürügyet ne szolgáltassunk …. Egyházunk és katolikus intézményeink jogainak támadására” Később visszavonatta azt a püspöki körlevelet is, amely az üldözöttek védelmére szólított volna fel..
Tevékenységét még a Vatikán is elítélte. Angello Rotta budapesti pápai nuncius is többször nehezményezte, miért nem foglal a hercegprímás és a katolikus püspöki kar határozottabb álláspontot a kormánnyal szemben. (Rotta egyébként maga viszont személyesen vett részt zsidómentő akciókban, többek között svéd, spanyol és svájci és portugál diplomatákkal együtt. Szintén komoly bátorságról bizonyosságot téve.)
Mindezek fényében különösen tiszteletre méltó Salkaházi Sára, a Slachta Margit fémjelezte Szociális Testvérek Társasága tagjának tevékenysége. Ahogy Braham a magyar holokausztról szóló könyvében fogalmaz: „nem egy alacsonyabb rangú egyházi személy is részt vett, életét kockáztatva az ellenállásban és a mentésben. Különösen elismerésre méltó tevékenységet fejtett ki: mások mellett Salkaházi Sára is”
Miért védte a zsidókat? – kérdezték sokszor rendtársától, a politikában is aktív szerepet vállaló Slachta Margittól, aki erre állítólag így felelt: „Én a keresztényekkel akarom megértetni, hogy mire kötelezi őket a vallásuk, hogy Krisztus a feltétel nélküli felebaráti szeretetet tanította, ebből következik az embertársak jogainak a védelme, úgy ahogy az a tízparancsolatban áll. A német bevonulás után Margit testvér megnyitotta a rendházakat az üldözöttek előtt. A testvéreket meggyőzte arról, hogy ezt még a saját életük kockáztatásával is mindent meg kell tenniük.” – idézte fel a történetet Mona Ilona Slachta és Salkaházi rendtársa, egy nekem adott interjúban (Slachta Margit, a lélek szava, Magyar Nemzet, 1991. április 8.)
Így aztán a szociális testvérek komoly részt vállaltak a mentésben, bújtatták, élelmezték, óvták a hamis papírokkal, vagy néha anélkül menekülőket.
A Slachta vezette rendház a zuglói Thököly úton éppen szemben állt a kerületi nyilas székházzal. A hatvanas évek második felében lezajlott úgynevezett zuglói nyilas per vádlottai, hosszan és részletesen számoltak be arról, hogy miként törtek be oda rendszeresen hurcoltak el, lőttek agyon, kínoztak meg, nőket, gyerekeket, időseket is.
Mi vitte rá a kegyetlen mészárlásra ezeket a nyilasokat? Egyikük a perben így magyarázta ezt: „Én összesen két embert végeztem ki. Ezt betudom annak, hogy nagyon antiszemita voltam, hiszen egész ifjúságom abban telt el.”
Antiszemita lett, hiszen a kor uralkodó ideológiája jelentős részben ez volt.
Slachtának és Salkaházinak tehát ebben a légkörben kellett megszerveznie a mentést, s még saját egyházi elöljáróik tevőleges támogatására sem számíthattak.
Salkaházi Sára, aki egyébként fiatal éveiben újságíróként is tevékenykedett, a Bokréta utcai munkásnőotthont vezette 1944-ben. Természetesen itt is sokakat rejtegettek.
1944. december 27-én a nyilasok körülvették az otthont, s néhány „zsidógyanús” mellett az őket menteni próbáló Bernovits Vilma hitoktatónőt is őrizetbe vették. Salkaházi, ki nem tartózkodott a házban csak a razzia végén ért oda. Védeni próbálta munkatársát és védenceit. A nyilasok őt is elvitték. Szemtanúk szerint mind a hatukat mezítelenre vetkőztették és a Dunába lőtték. A kivégzés előtt Salkaházi letérdelt és keresztet vetett. A visszaemlékezők szerint ekkor érték a gyilkos golyók.
A zuglói nyilas perben az egyik vádlott ezt, vagy egy másik hasonló, rutinszerű, kivégzést így adta elő: „Kröszl Vilmos parancsára az általunk behozott hét embert megvertük és vallattuk, majd a még fogságban lévő másik nyolcat teherautóra raktuk és kimentünk velük a Duna-partra a Margithíd pesti oldalának bal oldalára. Ott leraktuk őket az autóról, lekísértük a Duna-partra, lefektettük és géppisztollyal fejbelőttük őket. (…) mikor a zsidókat agyonlőttük, bedobtuk őket a Dunána, aztán felszálltunk a teherautóra és visszamentünk jelenteni, hogy a munkát elvégeztük.”
Salkaházi Sára vasárnapi boldoggá avatása mindenesetre azt jelzi, hogy a katolikus egyház számára mégiscsak azok a példaképek, a szent emberek, akik, ha úgy adódott a társadalmi közvélekedéssel, a felsőpapság ijedt helyezkedésével szemben, hitük parancsa szerint léptek fel az efféle „munkájukat végző” tömeggyilkosok ellen.
Dési János
