Ha olykor kritizáljuk a magyarországi katolikus egyház politikai akcióit, ne hallgassunk akkor sem, amikor a magyar katolicizmus szép és felemelő ünnepre készül. Szeptember 17-én avatják boldoggá a huszadik századi magyar egyháztörténelem egyik legrokonszenvesebb hősét, Salkaházi Sára szerzetes nővért, akit a nyilas uralom alatt az általa bújtatott zsidókkal együtt lőttek a Dunába a szélsőjobboldali rezsim pribékjei. Külön jelentőséget ad a szertartásnak, hogy a pápa külön engedélyével a boldoggá avatási szertartásra nem a szokásos módon Rómában, hanem Salkaházi Sára hazájában, Magyarországon kerül sor. Az elmúlt kilencszáz évben nem volt ilyesmire példa.
Salkaházi Sára 1899-ben született, de mindenestül a huszadik század gyermekének számított. Nem a nagyvilágtól visszahúzódó, magányosan imádkozó apáca életét élte. Húszas éveiben újságíró volt, novellás kötete is megjelent, s fiatal éveit így jellemezte a naplójában: „Önállóság, cigaretta, kávéház, csavargás a nagyvilágban hajadonfőtt, zsebre dugott kézzel, friss vacsora egy kis kocsmában, cigányzene.” Egy ideig gyűrűs vőlegénye is volt, akit azonban nem akart követni az unalmasnak gondolt, vidéki gazdatiszti életbe. 1927-ben ismerkedett meg Slachta Margit szociális nővéreivel, s hamarosan felvételét kérte a rendbe. A szociális nővérek a modern világban próbálták a krisztusi tanítást a szakszerű szociális munkával párosítani, új, korszerű modellt kínálva a társadalmilag is hasznos szerzetesi életre.
A második világháborúban hamar világossá vált Salkaházi Sára antifasiszta meggyőződése. Eredeti német családnevét (Schalkház) 1942-ben magyarosította, akkor, amikor a hitleri győzelmek lázában annyian visszavették korábban feladott német családnevüket. A zsidóüldözések idején a többi szociális nővérrel együtt mindent feláldozott az embermentés oltárán. A rend különböző épületeiben mintegy ezer üldözöttet bújtattak, s a legtöbben túlélték a nyilas terrort. Köztük legalább száz ember életét személyesen Salkaházi Sára mentette meg. 1944. december végén arra érkezett haza a rendházba, hogy a nyilasok négy „gyanús” személyt el akartak hurcolni onnan. Salkaházi, bár erre senki sem kötelezte, elindult az üldözöttekkel együtt, s útjuk a jeges Duna partjához vezetett. Az általa bújtatott zsidókkal együtt őt is a folyóba lőtték. Gyilkosai csak a hatvanas évek második felében, az úgynevezett zuglói nyilas perben kerültek bíróság.
Salkaházi Sára azt a szellemileg emancipált, szociálisan elkötelezett, humánus és antifasiszta szerzetes típust képviseli egyháztörténelmünkben, amelyről méltatlanul keveset tudnak mind a hívő katolikusok, mind a más vallásúak és az ateisták. Tulajdonképpen szomorú, hogy csak mártírhalála és az azt elismerő boldoggá avatás kapcsán kerül be a köztudatba neve és munkássága. A huszadik századi katolicizmusban világszerte és Magyarországon is megjelent a szociális elkötelezettség, a szegények között végzett szociális munka, számos országban működtek munkáspapok, világi tevékenységet folytató női és férfi szerzetesek. A magyar történelem sajátos fintora, hogy a szociálisan elkötelezett és hangsúlyozottan náciellenes Slachta Margit 1945 után, parlamenti képviselőként, őskonzervatív alapállásból támadta az új rendszert. Még a köztársaságot is ellenezte, s nyilvánosan szót emelt a Habsburg-ház érdekében. Nyugodt békeidőben természetesen a királyság mellett is felhozhatóak érvek, de az adott történelmi pillanatban mindez félelmetes anakronizmusnak hatott. A háború romjain új élet épült, és Slachta konzervativizmusa jó ürügy volt ellenségeinek arra, hogy ebből az új életből őt és szerzetes rendjét kirekesszék. Az itthon maradt „Slachta-nővérek” a kommunizmus negyven éve alatt is igyekeztek csendesen és szinte észrevehetetlenül, de minél több jót cselekedni. A katolicizmus szociális mozgalma azonban feledésbe merült, ami sajátos módon egyszerre szolgálta a konzervatív klérus és a kommunista állam érdekeit. („Férfivonalon” hasonló történt Kerkai Jenő jezsuita szerzetessel, a katolikus legénymozgalom vezetőjével, aki azonban még a börtönöket is megjárta. A Horthy-korszak idején nagy feltűnést keltett, amikor a kapitalizmus és az egyházi nagybirtok bűneire utalva így fogalmazott: „sem jelen gazdasági rendünknek, sem az egyházi birtoknak nem vagyunk őrei”.)
Erdő Péter bíboros úgy nyilatkozott, hogy az elmúlt évtizedekben nem lehetett Salkaházi Sára hősi példájáról beszélni. Az ateista hatalom valóban igyekezett elhallgatni azt a tényt, hogy számos egyházi személy és intézmény is részt vállalt a zsidók és más üldözöttek mentésében 1944 véres hónapjaiban. A magát szocialistának tekintő pártállam a katolicizmus szociális vonulatát különösen kényelmetlennek találta, céljainak jobban megfelelt a konzervatív, a modern élettől elzárkózó egyház képe. De a bíboros úr iránti teljes tiszteletem mellett azt is hozzá kell tennem, hogy a katolikus egyház is többet tehetett volna Salkaházi mártírsorsának megismertetéséért.. De az egyházi vezetés és a katolikus sajtó figyelmét talán túlságosan is lekötötte Mindszenty József hercegprímás boldoggá és szentté avatásának sürgetése. Erre azonban mindeddig nem került sor. Feltehetően azért nem, mert Mindszenty erősen megosztó személyiség volt, kortársai nem csak bátor kiállására, hanem merev és nem túl rokonszenves gesztusaira is emlékeznek. Emlékiratai és sokak visszaemlékezése szerint nem csak a kommunistákkal, hanem általában a haladó emberekkel, a protestáns vallásúakkal és számos paptársával szemben is előítéletei voltak.
II. János Pál pápa egyébként helytelenítette, hogy Mindszenty 1956. november 4-én az amerikai követségre menekült, ahelyett, hogy nyájával, azaz híveivel együtt a helyén maradt volna. Emberileg természetesen megérthetjük az idős embert, akit megviseltek a kínzások és a börtönévek, s amikor lehetősége adódott, elmenekült a várható megpróbáltatások elől. Sokan talán ugyanezt tettük volna a helyében. (1948-ban még, bár megtehette volna, nem volt hajlandó külföldre és ezzel a biztonságba távozni.) Salkaházi Sárát azonban nem az ilyen, emberileg amúgy érthető megfontolások, hanem az embertársai iránti feltétlen szolidaritás vezette. A vasárnapi boldoggá avatás erről a hőstettről, a vértanúságról, az élet feltétel nélküli felajánlásáról szól. Az is csodálatos dolog, ha valaki feláldozza az életét családjáért, bajtársaiért, barátaiért. Ő azonban idegenekért tette, olyanokért, akiket csak a szélsőjobboldali téboly, a fajgyűlölet űzött be a Bokréta utcai katolikus munkásnő otthonba. Legyen valóban boldog az emléke!
A szerző az Európai Parlament képviselője (MSZP)
Hegyi Gyula
