Forrás: MNO

A rendszer állítólagos ellenségével igen bőkezűen bánt az állampárt

2006. augusztus 26. (28. oldal)

Szentesi Zöldi László

Hogy kicsoda Ungvári Tamás? Saját önéletírása alapján is hol ez, hol az. Mindenesetre még ebből is kiderül: amit mond, erős forráskritikával kezelendő.

Az időpont 2006. július 30., a helyszín a Nap-kelte stúdiója. A műsorvezető Ungvári Tamással beszélget. Túl a szokásos udvariassági körökön, a valóban „rázós” kérdések mellőzésével Lakat T. Károly azt tudakolja az amerikai egyetemen tanító Ungváritól, mit tudnak rólunk, magyarokról a tengerentúli diákok. Hallottak-e már a jelenlegi miniszterelnökről vagy a legnagyobb ellenzéki párt vezetőjéről?

„U. T.: – Hát az ellenzéki pártvezért, ha én tanítom őket, akkor nem tudnák.

Műsorvezető: – De most hagyatkozzunk az újságokra, híradásokra, tájékozottságra.

U. T.: – A mostani miniszterelnököt, azt hiszem, hogy hetven százalék tudná, mert azért még mindig nagy szenzáció, hogy valaki menet közben átvett egy kormányt. Ez ritka a világban. Nem azt mondom, hogy azért, mert magyar, és azért, mert ő, aki, hanem azért, mert ez azért nagyon látványos volt. Szóval ez egy flikflak volt, ez…

Műsorvezető: – Lehet mondani, hogy tanították? Vagy azért ez túlzás?

U. T.: – Hát, én tanítottam. Más is. Minden balettet tanítanak, ahol a táncos el tud jönni a földtől, és nem esik le. Szóval ennek azért volt egy szenzációértéke. Ne becsüljük alá! A hírekre kíváncsiak. A televízió szerkezete olyan, hogy én, amikor hazamegyek a suliból, picit fáradt is vagyok természetesen, akkor hírműsorokat nézek. Mert annak van egy ereje. Szóval nincs semmi baj, amikor az irántunk való, el lehet rontani az irántunk való kíváncsiságot. Mondjuk, nézz Libanonra, hogy elrontották. El lehet rontani Szomáliában nagyon, a harmadik világban nagyon. Európában is lehetett. Hát a lengyel fejleményektől nem nagyon boldogok.”

Ezen a ponton Lakat T. Károly – ahelyett, hogy a közszolgálati televízió riporterétől elvárható módon visszakérdezne Ungvári elképesztő állításaira – csavarosan fordít egyet a beszélgetésen:

„Műsorvezető: – Tanár úr, egy nagy gondolkodó mondta egyszer, hogy az ember ott van otthon, ahol a könyvtára van. Most látom, hogy nagyon, nagyon jól érzed magad Amerikában. Látom, hogy ragyogsz, repülsz. Hol a könyvtárad?”

Itt tart a közszolgálati televíziózás tizenhat évvel a rendszerváltozás után.

Ungvári Tamás szerint tehát az amerikai diákok többsége nemcsak hallott már Gyurcsányról, de mivel „menet közben” vette át a kormányrudat, jól meg is jegyezte magának ezt a furcsa körülményt.

Ha ez igaz, nagy bajban lehetnek Ungvári diákjai: betéve illene tudniuk például az 1945 óta eltelt időszak összes olasz miniszterelnökének a nevét, arrafelé ugyanis nemigen szokás kitölteni a kormányzati ciklusokat. Az pedig, hogy a lengyel belpolitikai fejlemények begyűrűznének az amerikai egyetemekre, viccszámba megy, kizárólag Ungvárit minősíti.

De valójában mennyire megbízható adatközlő a magyarországi baloldal évtizedek óta körülrajongott sztárja? Mielőtt bármiféle hitelt adnánk az Amerikából jött „tanár úr” szavainak, ismerkedjünk meg életrajzának kevésbé ismert fejezeteivel.

Álarcként a maszkabálban

Nehéz helyzetben vagyunk, ha pontosan meg akarjuk határozni Ungvári Tamás foglalkozását. Mi tagadás, az álláshalmozás Havas Henriknél, Farkasházy Tivadarnál és Verebes Istvánnál tapasztalt minősített esetével állunk szemben. A Magyar színházművészeti lexikon szerint Ungvári kritikus, irodalomtörténész, műfordító, de dolgozott dramaturgként, egyetemi tanárként is. A Kádár-korszakban efféle mindenesként bukkant fel a televízióban: bevezetőt mondott a Shakespeare-sorozathoz, népszerűsítette az akkoriban elterjedő számítógépet. Egy időben Beatles-szakértőként is feltűnt annak okán, hogy könyvet írt a liverpooli gombafejűekről. Egyszóval igazán tenyerén hordozta a rendszer, bár ma már másképp emlékszik az elmúlt évtizedekre. Ami 1990 utáni szerepvállalását illeti, röviden összefoglalhatjuk: munkássága az állítólagos magyarországi antiszemitizmustól a jobboldali pártok és közszereplők folyamatos bírálatáig terjed.

Milyen ember is Ungvári Tamás? Mindenekelőtt saját társaságát kedveli a leginkább, írásaiban már-már az abszurditásig elemezgeti önmagát, ha jobban tetszik, dicsekszik vég nélkül. Visszaemlékezései – elsősorban a Lezáratlan nyomozás című 2004-es önéletrajza – telis-tele vannak efféle kijelentésekkel: „pályám során a nyelvtehetség gyanújába keveredtem”, „az egyéniségemet a változási képesség alakította”, „borzasztóan jól éreztem magam személyiségem saját inkarnációjában, abban is, aki én voltam, abban is, amit álarcként öltöttem fel a maszkabálban”. Szép ez is: „Alkatilag nem vagyok hajlamos a hazugságra, így a szépítés művészetét szerzett képességként fejlesztettem ki magamban.” Ha a munkájáról értekezik, Ungvári nem fukarkodik a túlzó jelzőkkel: „szekérderékszámra fordítottam regényeket és színdarabokat”, „ma is aktív tanár vagyok, töméntelen órával, komoly kötelezettséggel”, és így tovább.

Valószínűleg ebből a különös kitárulkozási hajlamból fakad, hogy önéletrajzi könyvében leplezetlenül elénk tárja szexuális életét. Megtudjuk, hogy fénykorában leginkább az ágyból kivett matracon szeretkezett, hogy a Knézich utcában habozás nélkül leszólított egy tizenhét éves lányt, és adott esetben a saját tanítványai közeledésére sem tudott nemet mondani. A hetvenes években a saját autójával hazatérvén Hollandiából, a fuvardíjat szexben szerette volna megállapítani Piri nevű utasának. Írása azt sugallja, hogy akkoriban egy-két harisnyáért minden magyar lányt meg lehetett kapni: „Még utólag is szégyenkezem, milyen természetesnek vettem hajdanán a szexuális rabszolgavásárt. […] [Piri] nem volt részese annak a tenyészetnek, amelyben az utazástól s a szépészeti eszközöktől az önérzettel együtt megfosztott magyar lányok éltek.”

Ungvári mindenesetre hamarabb beszél, mint gondolkodik. Néhány évvel ezelőtt bohócnak nevezte Hernádi Gyulát és Gyurkovics Tibort egy tévéműsorban, és azt állította, hogy könyveiket az Orbán-kormány vásárolja fel. Ezért a kijelentéséért végül másfél millió forintot kellett fizetnie, majd sűrű bocsánatkérések között visszavonta szavait.

„Ungvárit nem szabad túl komolyan venni”

Ungvári Tamás dicsekvési kényszerére és életrajzi torzításaira sokan felfigyeltek már. Politikai meggyőződéstől függetlenül minden oldalon szép számmal akadnak bírálói. Kőszeg Ferenc például az Élet és Irodalomban 2002 karácsonyán megjelent írásában jelzi, hogy nem ad hitelt a Komlós Jánosról szóló terjengős visszaemlékezésnek. „Ungvári Tamás emlékezete szerint Komlós 1955-56 táján a kérdésére azt válaszolta, hogy a Belügyminisztériumban dolgozik. A történetet azonban valószínűtlenné teszi, hogy a kérdésre azért került volna sor, mert Ungvári egy nagy fekete Csajkába látta Komlóst beszállni. Nagy fekete Csajka a pártvezetés első vonalába tartozóknak járt, ebbe a körbe Komlós semmiképpen nem tartozott.” Kőszeg szerint a pályakezdő Ungvári aligha fogott ki a dörzsölt ÁVH-son. „Ungvári azt sugallja, hogy átverte Komlóst. Ez azonban kevéssé valószínű, inkább arról lehet szó, hogy a gyors írógépű irodalmár nem írt olyasmit, ami fennakadhatott a cenzúrán. Egyébként nem jelenhetett volna meg ezer cikke az akkori Magyar Nemzetben, és nem mondhatná most el, hogy »heti egy cikkből megéltem, közben lefordítottam százötven színdarabot, harminc regényt, írtam negyven könyvet, pusztán azért, mert megbízhatatlan voltam«.”

Hitetlenkedve olvasta Ungvári Tamás önéletrajzát Kovács Dénes is (Túlélő a maszkabálban, Figyelő, 2005. január 13.). „A memoár fő hibája a túltengő, az érdemi mondandót is háttérbe szorító fecsegés. Sajnos igazuk lehet azoknak, akik szerint Ungvárit nem szabad túl komolyan venni.”

Beck András az Élet és Irodalomban megállapítja, hogy „szerzőnknek a súlytalanság a karmája. […] Nem egyszerűen fecseg, hanem egyszersmind a fecsegés apológiáját írja.” Szintén Beck hívja fel a figyelmet Ungvári laza adatkezelésére: „”56-tal kapcsolatban olvashatjuk azt, hogy »a korabeli szójárás szerint az oroszok már a spájzban voltak, tankjaikkal a Parlament elé dübörögtek«. Csakhogy ezt a fordulatot nem használhatták az ötvenes években, ahogy „56-ban sem, hiszen jó pár évvel későbbi keletű. A tizedes meg a többiek című örökbecsű filmben hangzik el a német katonát játszó Horváth Tivadar szájából, és csak ezután vált szállóigévé. […] Ungvári azonban megmutatja, hogy tud ő különbet is, amikor Örkénynek tulajdonítja Radnóti jól ismert razglednicájának német mondatát, miközben roszszul idézi: »Er steht noch auf!«.”

Nagyszámú visszaemlékezéseit olvasgatva olyan érzésünk támad, mintha Ungvári minden adandó alkalommal nyíltan bírálta volna a rendszert. Retorzió mégsem érte, sőt a kommunisták meghunyászkodtak előtte. Leírja például, hogy valamikor az ötvenes-hatvanas évek fordulóján zöldfülű újságíróként berontott a pártközpontba egy Darvasi István nevű funkcionáriushoz: „Pipázva ült az íróasztala mögött, és azt mondta: »Majd küldje el nekem a cikkét, mert amit itt olvastam magától, az nem marxista.« Ekkor felszólítottam: »Főosztályvezető elvtárs, szíveskedjék fölkelni, és velem helyet cserélni.« Mikor ez megtörtént, leültem az íróasztalához, és azt mondtam neki: »Darvasi úr, ön nem marxista. Ezt ugyanolyan meggondolásból állítom, mint ön rólam.« Hangos jelenet következett, majd nyolc hét után Darvasi és Mihályfi kompromisszumot kötöttek, hogy szerződéses munkatárs leszek a Magyar Nemzetnél, csak ne járjak be, hogy azt az ideológiai mételyt, ami bennem van, ne nagyon terjesszem.” Érdekes az is, hogy miközben – utólag – csak úgy ontja magából a kommunizmus kritikáját, egy percig sem tagadja, hogy pályája felívelését olyan közismert sztálinistáknak köszönhette, mint Király István vagy Aczél Tamás.

Ungvári még a legapróbb részletekben sem megbízható adatközlő. „Kevés híján 25 évig írtam a Magyar Nemzetnek, és ezalatt minden héten megjelentem.” A régi lapszámok nem igazolják ezt a tetszetős kijelentést: az első években, bizony, gyakran előfordult, hogy nem olvashattuk nevét a lapban. De akad más is. „Díjat ha kétszer kaptam, amikor a nevem kezdőbetűihez értek” – panaszolja társadalmi mellőzöttségét, ami tökéletesen ellentétes egy másik kijelentésével: „A névjegyemről, ha nyomatnék, lelógnának címeim s rangjaim.” Valójában Ungvári Tamást mindig megtalálta a hatalom, ha éppen kitüntetni kellett. Amint arról hivatalos életrajza is tudósít, a nyolcvanas években begyűjtötte a Művészeti Alap irodalmi díját, a József Attila-díjat, az irodalomtudományok doktora lett, majd 1995-ben a Horn-kormánytól megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét is. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a hatvanas évektől kezdve szabadon járt-kelt a világban, s vendégtanárként bejárta Európát, Amerikát, nem egészen érthető, miért állítja be magát utólag a Kádár-rendszer megveszekedett ellenségének.

Vallomások a szocializmusról

Ungvári Tamás tehát aligha lázadt a kommunista rend ellen, még ha manapság mást sugall is. Elég csak fellapozni régi könyveit, cikkeit. Tényleges pályáját a Csillagnál, a Magyar Írók Szövetségének folyóiratánál kezdte az ötvenes évek elején. Bár erről az időszakról több alkalommal is beszámol memoárjaiban, azt sajnos nem tudjuk meg, konkrétan milyen írásokban is feszült a gyűlölt kommunistáknak. Mi nem sajnáltuk a fáradságot, és fellapoztuk Ungvári ifjúkori cikkeit. A sor elejére kívánkozik a Csillag 1954. júniusi számában megjelentetett Irodalom és felelősség című tanulmánya. Ebben leszögezi Karinthy Ferenc Ezer év című művéről: „A sok portré most már sugározza a móddal megfogalmazott, de az egész írás által gazdagított problémát: ezer év tudatlansága, az elnyomottság öröksége valahogy jobban kísért köztünk, mint hittük volna. Egyes törvényeink végrehajtásánál, elgondolásaink kivitelezésénél nem számoltunk eléggé a tömegek egy részének szükségszerű elmaradottságával.” Ungvári önkritikus szózata nem áll meg az általánosságoknál. „Az egész riportból nem hasít az olvasóba kellő világossággal a kispolgári önzés és agitációnk fogyatékosságainak bírálata… Még jobb munkát végzett volna, ha középpontjában élesen és határozottan állna a kispolgári cinizmus írói erővel elegyített képmása… Agitációs és propagandamunkánk is erőteljesen harcol mindenfajta felelőtlenség, liberalizmus, individualizmus ellen, harcol a szocialista erkölcsért.”

A liberalizmusellenes harc apostola, az ifjú Ungvári már 1952 szeptemberében éles szemmel felfedezte Gyárfás Endre színdarabjának fogyatékosságait: „Néhol megelégedett a komikus helyzetek puszta kiaknázásával, engedményeket tett a felszínes mulattatásnak. Különösen az alakok egyenetlen ábrázolásában mutatkozik ez meg. Túlságosan nyíltnak és együgyűnek érezzük Ártányit és társát, Czinegét. Eljuthat-e gyűlölködésében Ártányi odáig, hogy demokratikus sajtónk képviselőjének azt mondja: »én kérem… nekem semmi közöm a békéhez…« Vagy: Czinege Ottó így beszél a békekölcsönjegyzésről: »Szerkesztő úr, mi áldozatok vagyunk… beugrattak bennünket.«”

1956 után Ungvári ott folytatta, ahol annak előtte abbahagyta. Hozzá kell tenni, hogy egy ideig csak hébe-hóba bukkantak fel írásai a különböző lapokban, a tömegtermelésre alighanem csak a hatvanas évek derekán állt rá. Mindenesetre a Magyar Nemzet 1967. november 8-i rádiókritikájában így dicséri az előző napi közvetítést: „A Vörös térről csak rövid, tömör öszszefoglalót hallottam, sok más műsor adta az ünnep hangját. […] Az egyszerű, nyílt, bensőséges ünneplés hangja volt mindez, híven ahhoz, hogy a rádió közvetlen hangot kíván meg. Hogy mennyire áthatja a forradalom az élet, a kultúra minden területét, ezt bizonyította a sokoldalúan szerkesztett, kétnapos ünnepi műsor.”

Ungvári nem csak újságcikkekben hirdette igéit. A modern irodalom válaszútjain című 1984-ben megjelent irodalomtörténete klasszikus példája az irodalom osztályharcos megközelítésének. Csak egy részlet:

„A korszakolásnál persze óvatosságra int egy fontos körülmény. Lenin elemzése szerint az imperializmus korszaka, bármennyire is új és ismeretlen arcát mutatja meg a polgári uralomnak, egyszersmind kiteljesíti annak rejtett, már korábban meglévő ellentmondásait.”

Ungvári eltemetett irodalomtörténetéből arra is választ kapunk, honnan remélhette megváltását az emberiség: „Moszkvában Becher, Bredel és más kommunista írók élesztették a kultúra őrtüzeit…”

Ezek után végképp érthetetlen, szerinte miért volt jelentősége annak, hogy ki lépett be a pártba, és ki választotta a párton kívüli bolsevikok meghitt világát. Az önigazolásban kiváló Ungvári mindenesetre készen áll a válasszal: „Nem voltam párttag, és még csak azt sem mondom, hogy valamifajta meggyőződésből, de valahogy nem tetszettek azok a fazonok, akik ott sereglettek. Az egyik süket volt, a másik dadogott, a harmadik rosszul öltözött.” Csak ennyi lett volna? „Amikor Illés Béla és Király István felszólítottak, hogy lépjek be a pártba, azt mondtam nekik, ne haragudjatok, az én anyukám és apukám szabó volt, és nem bírnám elviselni, ha otthon azzal fogadnának, hogy miféle ember vagyok, ha ilyen emberek közé jártam.”

Az önérzetes Ungvári aztán a rendszerváltozás után ismét fordít egyet a köpönyegén, és egyre gyakrabban értekezik szóban és írásban a magyarországi zsidóság állítólagos üldöztetéséről.

Csakhogy itt is tévúton jár. Bár ilyen tárgyú könyveivel, újságcikkeivel már-már a grafománia tüneteit mutatta az utóbbi időben, éppen hitsorsosaitól kapta a legkeményebb bírálatot. Az Izraelben élő Naftali Kraus nemrég az Élet és Irodalomban állította pellengérre a „tanár urat”: „Ungvári Tamás nyilvánosan blamálja magát, amikor azt írja, hogy az »á nechtiker Tog« jiddisül annyit jelent, hogy »éjszakai nap«, miközben az idióma jelentése »a tegnapi nap«, vagyis semmi, üres beszéd. U. T. jól tudja, hogy »aki nem arabusul… az ne beszéljen és írjon arabusul«, de a jiddis az más, abba mindenki nyugodtan beletörülheti a bocskorát.” A következő számban Ungvári vadul kirohant Kraus ellen, miközben a konkrét felvetésre nem válaszolt. „Egy elvadult makkabeus berúgta az ajtómat, s nyeglén provokált. Ez a közírás kockázata. Az ugat meg, aki akar. No de miért éppen Naftali Kraus? Méltó ellenfelekért elsóhajtott fohászaimat nem teljesíti az ég. A magyarságomtól már sokan akartak megfosztani. Most jött Naftali, és a zsidóságomból akart kiforgatni. Azért ez nagy pech.”

Valóban nagy pech. Legalább ugyanakkora, mint sorozatosan fennakadni az igazmondás rostáján.