Forrás: Magyar Hírlap

Faludy György tavaly szeptemberben, kilencvenötödik születésnapján adta utolsó interjúját a Magyar Hírlapnak

A testamentum (Villon balladái)

– Utóirat, mely temetésemet illeti – részlet

S menjetek, hátat fordítva a sírnak,

vizekre, honnan nincsen visszaút.

(fotó: Hegedűs Márta)

Késő este lett, mire az utolsó tévéstáb is elhagyta a csillaghegyi házat. Pihenésképp kiültünk a teraszra, a szeptember végi, hűvös éjszakába. A nagykabátba burkolózó Gyurka bácsi tűnődve arról mesélt, hogy szembetegsége miatt újra úgy írja a verseit, mint egykor a recski haláltáborban vagy az ÁVO celláiban: fejben. Szerinte ez jót tesz a rímeknek. Éppen elkészült szonettjét idézte: egy lepkéről szólt, arról, hogy két vízcsepp elég az elpusztításához. Nevetve tette hozzá, hogy sajnos neki sem kell két cseppnél több.

Az első emigráció

Bár a jelenről akartam kérdezni, folyton visszakanyarodtunk a múltba. Mesélt az első kötetéről, az 1934-ben megjelent Villon-átköltésekről, arról, hogy bár mindenki fordításként emlegeti, mindössze három sort írt azokból a francia költőzseni. (És persze arról, hogy becsapta őt a nyomda, mert a kölcsönből fizetett könyvből a megállapodásban szereplő ezren kívül még kétezret nyomtak: a többletre véletlenül bukkant rá az egyik körúti kereskedésben.) Nem sokkal később már az első emigráció nélkülözéseiről mesélt, arról, hogy Párizsban akkori feleségével mindössze egyszer ehettek egy jóízűt báró Hatvany Lajos jóvoltából, de kukoricakásához szokott gyomruk nem bírta a nehéz ételt, alig álltak fel az asztaltól, ki is hányták az összes fogást. Aztán József Attila kerül szóba, a versekben is többször megírt szárszói temetés. Fejtő Ferencen kívül a „pesti urak” közül már csak ő volt életben. (” Pesti urak , szólt a ministráns lágyan. / Ők egy bolond temetésére jöttek. ” – József Attila emlékmű Szárszón, 1)

Hosszú csöndek ültek közénk. Azon gondolkodtam, hogy Faludy György élete egyszer sem adta meg az alkotáshoz szükséges nyugalmat, a történelem végigkergette négy kontinensen is. Először a nácik miatt menekült Franciaországon át Észak-Afrikába, onnan Észak-Amerikába, amerikai katonaként pedig Óceániában harcolt a japánok ellen. Másodjára a kommunisták miatt kényszerült külföldre; az „56-os forradalom leverése után élt Bécsben, Londonban, Firenzében, Máltán – és persze a tengerentúlon, New Yorkban, illetve Torontóban (ahol egy parkot is elneveztek róla).

Nem kötött kompromisszumot semmilyen diktatúrával, és ez mentette meg őt attól, hogy miként húgát, a nyilasok őt is a Dunába lőjék. Mert nemcsak zsidó származása miatt lett nemkívánatos Magyarországon, hanem versei kritikus hangvétele miatt is, amellyel a szélsőjobbra tolódott politikát bírálta. 1945 után, bízva a demokratikus Magyarország jövőjében, hazajött, hiába próbálta lebeszélni tervéről a New York-i emigráció. A Népszava szerkesztőségében helyezkedett el, munkája révén ismerkedett meg Szegő Zsuzsával, későbbi feleségével. Ám alig kezdődött el új élete, 1950-ben letartóztatták, és a recski kényszermunkatáborba vitték.

Amikor Recskről kérdeztem, Gyurka bácsi, mint oly sokszor, a szellem erejét méltatta. Hogy az esti filozofálgatások, beszélgetések mentették meg az életét. És a rabok mentették meg a táborban készült verseket is: memorizálta már elkészült műveit, majd betanultatta őket fogolytársaival.

A második emigráció

Miután Nagy Imre került kormányra, a recski fogolytábort bezárták. A megszenvedett szabadságot azonban nem élvezhette sokáig: az 1956-os forradalom leverése után nem várta meg a megtorlásokat, újból emigrációba vonult. Leginkább az fájt neki, hogy ezt az emigrációt Határ Győző és az ő kivételével senki sem élte túl. „Szinte mindenki meghalt, Zilahy Lajos, Jászi Oszkár, Ignotus Pál, Márai Sándor, mindenki a temetőben van már, idegen temetőben…” – mondta szomorúan. Viszont akkoriban született versei és főleg az 1962-ben angolul megjelent Pokolbéli víg napjaim miatt Faludy neve szinte eggyé vált az ellenállással. Művei a 80-as években szamizdat formában eljutottak néhány magyar olvasóhoz is.

A végleges hazatérés

1989-ben telepedett haza. A kilencvenes években született verseit előbb a fiatal demokrácia iránti lelkesedés, majd a politikai feszültségek és a kiélezett viták miatt érzett keserűség hatotta át, saját univerzumában az értelmes élet lehetőségét kutatta a pénzhajhász világban. „A szabadságnak egy bizonyos ereje nálam van. Verseimet elküldöm lapoknak, melyek örömmel közlik őket. Egyébként meg élem a mindennapokat, éppúgy, mint éltem Kanadában, Franciaországban vagy az Egyesült Államokban” – mondta a kert sötétjében. Whiskyt kortyolgattunk, felesége egy cigarettát is engedélyezett. Későre járt, másnap tartották születésnapi ünnepségét a Nemzeti Színházban.

Egy év telt azóta, majdnem egy esztendő. Szombat reggel hívtak a szerkesztőségből: Faludy György meghalt. Arra gondoltam, amit a lepkéről és a két csepp esőről mondott. Ám mikor kinyitottam egyik utolsó kötetét, a Vitorlán Kekovába címűt, megnyugodtam. A lepke rebbenése örökre bennünk él.

Életrajz

1910. szeptember 22-én született Budapesten

1928 az Evangélikus Főgimnáziumban érettségizett

1928-1933 Bécsben, Berlinben, Párizsban, Grazban egyetemi hallgató

1933-1934 zászlósként szolgál a katonaságnál

1939 Franciaországba emigrál

1940 Marokkóba kerül

1941 New Yorkban telepszik le

1942-46 a New York-i Szabad Magyar Mozgalom titkára

1943-45 az amerikai hadseregben szolgál

1946 hazatér; a Kisfaludy Társaság tagja

1946-50 a Népszava irodalmi szerkesztőségének munkatársa

1950-53 politikai fogoly a recski kényszermunkatáborban

1956 a forradalom leverése után emigrál

1957-61 a Londonban megjelenő Irodalmi Újság főszerkesztője

1959-64 a PEN Club titkára

1967-89 Torontóban él

1968 vendégtanár a New York-i Columbia Egyetemen

1971 a New Jersey Montclair Egyetem tanára

1972 tanár a Torontói Egyetemen

1989 márciusban hazatelepül

1991 megkapja a Magyar Köztársaság Zászlórendjét

1994 Kossuth-díjat kap

2002 megkapja a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét

2006. szeptember 1-jén halt meg Budapesten

MH-összeállítás