Forrás: ÉS

VÁSÁRHELYI MÁRIA

Jogszolgáltatás vagy igazságszolgáltatás II.

Politikai pankráció a tárgyalóteremben

A kritikus hangoknál sokkal inkább fenyegeti a bíróságok méltóságát és tekintélyét az, ha a bíróság tehetetlennek mutatkozik olyan esetekben, amikor politikai bajkeverők a tárgyalótermet politikai pankráció színhelyévé változtatják, provokálják és sértegetik az eljáró bírót és a bíróságot. Nehéz napirendre térni az eset fölött, amikor az Orbán Viktor által kinevezett és rendkívül tehetséges jogásznak minősített korábbi Közigazgatási Hivatal-vezető egyszerűen és keresetlenül az eljáró bíró származása felől érdeklődött, konkrétan azt feszegetve, hogy nem zsidó származású-e a bírónő, ez ugyanis meggyőződése szerint akadályozta volna az elfogulatlan ítélkezésben. A bírónő pedig ahelyett, hogy a törvényes rendnek megfelelően fellépett volna az ügyvéddel szemben, “igazolta magát”. És hasonló provokációkról rendre olvashatunk, amikor alperesként vagy felperesként szélsőjobboldali közszereplők vagy szervezetek képviselői jelennek meg a bíróság épületében. A legképtelenebb – bizonyos szempontból paradigmaszerűnek tűnő történetnek az tűnik, amikor a szélsőjobboldali publicista nemhogy következmények nélkül megúszta, hogy valóságos ingyencirkuszi előadássá változtatta az ellene indított per tárgyalását, megalázva a magyar igazságszolgáltatást és az eljáró bírónőt, hanem mindezek után büntetőfeljelentést tett az ellen az újságíró ellen, aki egy publicisztikában kifejtette véleményét a tárgyaláson lezajlott pankrációról. Az ügy előzménye az volt, hogy a szélsőjobboldali publicista “nagy nyilvánosság előtt rágalmazta a tekintélyes rádiós újságírót, hogy amikor a rádió amerikai tudósítója volt, besúgójelentést írt. Ezt követően az újságíró rágalmazás miatt magánvádas eljárást indított ellene. A tárgyalás előtt és alatt a publicista és felajzott közönsége megállás nélkül sértegette a felperest, a bírónőt és a bíróságot.” “Minden gátlástalanságnak van határa” – írta a tárgyalást követően Szász István, a Népszava munkatársa. “A (szélső)jobboldal prominens médiasztárja, úgy gondolom, csütörtökön a Pesti Központi Kerületi Bíróságon többszörösen áthágta ezt a határt, (…) rágalmazott, sértegetett, gyalázkodott, (…) közbotrányt keltett.1 Az írás megjelenése után a szélsőjobboldali újságíró rágalmazás miatt büntetőfeljelentést tett a cikk szerzője ellen. A bíróság pedig úgy döntött, hogy Szász István azzal, hogy “egy monomániás gátlástalan ember orcátlanságairól” írt a tárgyalás kapcsán, valamint azzal, hogy “botrányhősnek és politikai krakélernek” minősítette írásának főszereplőjét, túlment a bírálat és véleménynyilvánítás szabadságának keretien. Az ítélet indoklása szerint ezek a kifejezések szükségtelenül gyalázkodók és alkalmasak a becsület csorbítására, éppen ezért a Népszava munkatársát becsületsértés vétségének elkövetésében marasztalta, és megrovásban részesítette. S hogy mit üzen mindez a jogkövető, kívülálló számára? Azt, hogy az igazságszolgáltatás nem akkor emeli fel szavát, ha a vádlott és közönsége, megjelenve a bíróság előtt, semmibe veszi a bírósági eljárás rendjére vonatkozó törvényeket, nagy nyilvánosság előtt prejudikál, kétségbe vonja az ügyében eljáró bíró szakmai tisztességét, elfogulatlanságát, gátlástalanul viszszaél a demokratikus bírósági eljárás által számára nyújtott lehetőségekkel. És azt, hogy nem baj az sem, ha közönségével együtt sértegeti a bírót és a bíróságot. A baj az, ha egy újságíró minderről megírja a véleményét.

Mint ahogy bírósági kommentár nélkül maradt az is, amikor a szélsőjobboldali publicista, a történet méltó befejezéseképpen, a Magyar Demokratában a Pesti Központi Kerületi Bíróság – őt marasztaló – bíráját, “cionista patkánynak”(!)2 nevezte.

A politika játékszereként

Nyilvánvalóan rendkívül sokat ártott az igazságszolgáltatás tekintélyének, hogy a bíróságok nem vetettek gátat annak az egyre inkább elharapódzó gyakorlatnak, hogy a tárgyalóterem fontos politikai, közéleti viták mellékvágányra terelésének és eldöntésének színhelyévé váljon. Jóllehet, az első perctől kezdve mindenki pontosan tudta, hogy az Élet és Irodalomban a “bányaügyben”, illetve a “Tokaj-ügyben” megjelent cikksorozatok tétje annak tisztázása volt, hogy a rendszerváltás utáni politikai elit tagjainak egy része tisztességes úton szerezte-e vagyonát, vagy hatalmi befolyásával is élve jutott ahhoz. A bíróság mégis mindkét esetben együttműködött a Fidesz vezetőivel abban, hogy a közélet e rendkívül fontos kérdéseinek tisztázása helyett az ügy megítélése szempontjából teljesen jelentéktelen nyelvhelyességi vitává silányítsák azokat a kérdéseket, amelyekre joggal várhatott választ a közvélemény. Amikor a Fidesz vezetői a “létezik-e Fidesz-cég, illetve a “volt-e taggyűlés” problematikájára próbálták redukálni és egy sajtóperben tisztázni az ÉS-ben megjelent írásokban felvetett, a közélet tisztasága szempontjából alapvetően fontos kérdéseket, akkor a bíróságnak – ha valóban óvni kívánta volna tekintélyét – ítéletével egyértelműen az összes politikai szereplő tudtára kellett volna adnia, hogy nem partner a joggal való visszaélés e rafinált formájában. A Legfelsőbb Bíróság (PK. 12. számú) állásfoglalása egyértelműen kimondja, hogy a sajtó-helyreigazítás kizárólag érdemi sérelem reparálására szolgálhat, és a sajtó-helyreigazítási kérelem jogosultságának elbírálásakor a közlemény egészét kell vizsgálni. Ennek fényében nyilvánvaló, hogy meglett volna a jogi alapja annak, hogy a bíróság elkerülje, hogy egy politikai vita méltatlan főszereplőjévé váljon. Kötve hiszem ugyanis, hogy létezik ügyvéd, aki be tudja bizonyítani, hogy a Fidesz-közeli helyett a Fidesz-cég kifejezés, vagy az, hogy egy adott időpontban megtartott összejövetelt, amelyről jegyzőkönyv készült, és amelyet a résztvevők maguk is taggyűlésnek neveztek, az újságírók is ekként azonosítottak, érdemi sérelmet okozott a felpereseknek, és legalább ennyire képtelenség lett volna arról meggyőzni a bíróságot, hogy e két momentum érdemben befolyásolta a cikkekben leírtakat. Ha a bíróság – tekintélyének megóvása érdekében – erre lett volna kíváncsi! Azzal azonban, hogy mindkét esetben – jogerősen – a Fidesz vezetői számára kedvező ítéletet hozott olyan kérdésekben, amelyekről tudni lehetett, hogy semmi közük a cikkekben feszegetett érdemi problémákhoz, lényegében zöld jelzést adtak ahhoz, hogy ettől kezdve a politikusok ahelyett, hogy a közvélemény előtt számolnának el szavaikkal és cselekedetekkel, bírósági ítéletek mögé bújhatnak a nyilvánosság elől. A politikai, közéleti kérdések megvitatásának egyetlen demokratikus fóruma a nyilvánosság, amelyben minden résztvevőnek lehetőséget kell biztosítani saját véleményének kifejtésére, hogy azután a közvélemény ítéletet alkothasson. Amikor pedig a tárgyalótermekbe próbálják szorítani ezeket a vitákat, akkor éppen ettől az alapvető jogától fosztják meg a demokratikus közvéleményt. Hiszen amiképpen a “bánya-ügyben” és a “Tokaj-ügyben” hozott ítéletek nem adtak semmiféle választ arra, hogy hogyan szerezték vagyonukat a Fidesz vezetői, úgy nem a bíróság feladata ítélkezni olyan véleményekről, illetve ezek indokoltságáról, hogy egy közéleti szereplő antiszemita, rasszista, züllött, történelemhamisító, gátlástalan vagy éppen krakéler-e.3

S hogy a politikusok és közéleti szereplők körében hódító pereskedési téboly immár a tetőpontjára hág, azt jól szemléltetik az utóbbi hónapok eseményei. Immár gyakorlattá vált, hogy akkor is perrel fenyegetődznek vagy rögtön a bíróságra rohannak közszereplők, ha azzal kapcsolatos találgatás jelenik meg valahol, hogy egy-egy politikai lépés mögött milyen szándékok, akaratok, megfontolások állhatnak. Néhány hete éppen az index internetes újság kényszerült helyreigazításra, miután egy írásában azt a jelek szerint hajmeresztő és mélyen becsületsértő feltételezést kockáztatta meg, hogy a Pokorni Zoltán ellen a Magyar Nemzetben megjelent írás mögött esetleg Simicska Lajos állhat. És nem ez az első eset, amikor egy egyszerű és eddig legalábbis mindennapos politikai latolgatás miatt kellett helyreigazítást közölnie egy-egy médiumnak. Ha pedig ennek nem sikerül megálljt parancsolni, az egyet jelent a politikai újságírás halálával. Visszatérünk a Kádár-rendszer politikai sajtójához, amelyben valóban nem volt helye találgatásnak; amit a politikusok megmondtak, az volt a politika.

Nem tudott a bíróság határt szabni annak az egyre inkább elharapódzó gyakorlatnak sem, hogy politikusok és közéleti személyiségek a bíróságokat használják arra, hogy személyüket érinthetetlenné, tevékenységüket bírálhatatlanná tegyék. Amint már korábban is szó volt erről, manapság – végigsétálva a Fővárosi Bíróság folyosóin – abban a megdöbbentő élményben lehet részünk, hogy a különböző foglalkozási ágak közül a politikusok és az újságírók váltak a bíróságok első számú klienseivé. Ez pedig nem csupán azért problematikus, mert éppen ezen csoportok tagjai azok, akik számára a nyilvánosság legtöbb fóruma adott, hogy megvédjék magukat, és nem csupán azért, mert éppen e foglakozások művelőinek kéne a legéberebben őrködni a véleményszabadság épsége fölött, hanem azért is, mert ha a perekből próbálunk következtetni a nyilvánosság állapotára, akkor valami egészen torz kép alakulhat ki bennünk. Aki ugyanis valóban fontosnak tartja a véleményszabadság épségének megőrzését, az akkor sem perel be egy másik embert a véleményéért (figyelem, nem tudatos hazugságról, szaknyelven tényállításról beszélek!), ha az végtelenül rosszindulatú, igazságtalan vagy akár mélységesen sértő rá nézve. Így azután többnyire azok rohangálnak a bíróságra, hogy egy-egy sértő véleményért elégtételt vegyenek, akik egyébként egyáltalán nem tartják tiszteletben a demokrácia alapelveit, és akik saját írásaikban a legválogatottabb módon hazudoznak, vádaskodnak, gyalázkodnak, visszaélve azzal, hogy pontosan tudják, a megsértettek a leírt vélemény miatt – legyen az bármilyen sértő vagy lealázó – nem fognak pert indítani. Így aztán, akik pert indítanak, ha krakélernek, kalandornak, bajkeverőnek, antiszemitának, történelemhamisítónak, rasszistának stb. titulálják őket, saját írásaikban bátran fasisztázhatnak, kommunistázhatnak, hazaárulózhatnak vagy nevezhetnek bárkit “alja népségnek”, “cionista patkánynak”, “velejéig rothadt hazugnak”, “az emberiség salakjának”, “undort keltő rovarnak”, “fél-kreténnek”, “büdös disznónak”4 és a sor vég nélkül folytatható, mert pontosan tudják, hogy az érintettek nem fognak pert indítani azért, hogy beléjük fojtsák mégoly visszataszító véleményüket is. És mivel az ítélkezési gyakorlat finoman szólva kiszámíthatatlan ezekben az ügyekben, jó esélyük van a bíróságra rohangálóknak arra, hogy az esetek jelentős részében pernyertesként távozzanak onnan. Természetesen nem könnyű ezeket a problémákat kezelni, hiszen a pereskedés joga minden állampolgárt megillet. Ám ha a bíróságok a véleménynyilvánítás szabadságának kérdéskörében szigorúan az alkotmány szelleméhez és az Alkotmánybíróság határozataihoz tartanák magukat, akkor rövid idő alatt megálljt parancsolhatnának az egyre fokozódó perlési tébolynak.

Eddig egyetlen alkalommal sem szólaltak meg a bírósági vezetők, amikor egy-egy per szereplői az ítéleteket – érdekeiknek megfelelően – szándékosan eltorzítják, félreinterpretálják. Jóllehet, néhány notórius pereskedő már komoly stratégiát dolgozott ki, hogy bárhogyan végződik is egy per, ő a nyilvánosságban pernyerteseként jelenjen meg. Ebben a legprofibb szintre a Magyar Rádió korábbi elnöke jutott, aki “a vak tyúk is talál szemet” elvet alkalmazva négy-öt kijelentésért perelt be közpénzeken egy-egy tevékenységét kritizáló újságírót, és ha ezek közül akár egyetlen egyben a bíróság helyreigazításra kötelezte a cikk íróját, akkor ez a nyilvánosságban úgy jelent meg, hogy “pert nyert a Magyar Rádió elnöke”. De ugyanez érhető tetten azokban az esetekben is, amikor a politikusok egy-egy írás tartalma szempontjából teljesen érdektelen kérdésben indítanak sajtó-helyreigazítási pert, majd ezt megnyerve a nyilvánosságban úgy jelenítik meg az ítéletet, mintha az a cikk érdemi részére, illetve egészére vonatkozna, és minden további kérdésfelvetést erre az ítéletre hivatkozva söpörnek le az asztalról. Ahhoz persze, hogy megszűnjék végre az az áldatlan állapot, hogy közintézmények vezetői az igazságszolgáltatást felhasználva közpénzeken üldözik azokat, akik úgy viselkednek, mintha egy szabad ország szabad állampolgárai lennének, arra is szükség lenne, hogy a jogalkotó tisztázza végre, melyek azok az egészen rendkívüli esetek, amikor erre hivatkozva pert kezdeményezhet egy közintézmény vezetője magánszemély ellen.

Sokat árt a bíróság tekintélyének az is, ha a szakmai hierarchia csúcsán elhelyezkedő Legfelsőbb Bíróság nem egyszerűen vitatható, hanem kifejezetten törvénysértő ítéletet hoz. Különösen, ha ezt olyan, nem csupán jogi, hanem erkölcsi szempontból is a közfigyelem homlokterében álló ügyben teszi, amilyen a Mécs kontra Bencsik-per volt. Az ügy előzményei közismertek; nagy nyilvánosság előtt, aljas indokból elkövetett, jelentős érdeksérelmet okozó rágalmazás miatt első fokon letöltendő, másodfokon felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték a Magyar Demokrata főszerkesztőjét. A felülvizsgálati eljárásban az LB a tényállást nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazásra változtatta – az aljas indokot és a jelentős érdeksérelem megállapítását nem találta megalapozottnak, és a szabadságvesztést hatvanezer forint pénzbüntetésre mérsékelte. Ez a döntés önmagában is sokakat megdöbbentett, hiszen józan paraszti ésszel nehéz felfogni, hogy az aljas indokon kívül még mi vezethette Bencsikéket, amikor mindenféle bizonyíték nélkül (pontosabban a rendelkezésükre álló és a bíróság által is mérlegelt írásbeli bizonyítékok ellenére) azzal vádolták Mécs Imrét, hogy bajtársait hóhérkézre juttatta, mint ahogy csekély értelmű állampolgárként jogosan kérdezhetjük, hogy vajon mi okoz jelentős érdeksérelmet valakinek, ha nem az a mindenféle alapot nélkülöző vád, hogy úgy próbálta saját irháját menteni, hogy másokat akasztófára juttatott. Ám míg az előbbi körülmények megállapítása a bírói mérlegelés körébe tartozik, addig annak megállapításakor, hogy az adott tényálláshoz milyen jellegű szankció tartozik, szigorúan a büntető törvénykönyv előírásaihoz kell tartania magát a bíróságnak. Márpedig a Btk. 179. §-a a nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás esetén két évig terjedő szabadságvesztés kiszabását írja elő, amely nem változtatható pénzbüntetésre. Amikor tehát az LB úgy döntött, hogy a jogerősen meghozott szabadságvesztésről szóló ítéletet kemény hatvanezer forint pénzbüntetésre változtatja, megsértette a Magyar Köztársaság törvényeit.

Minthogy a gazdasági ügyek az ítélkezés speciális és különösen bonyolult területét jelentik, ezek taglalásába nem bonyolódnék. Ám ha már az igazságszolgáltatás presztízséről van szó, akkor annyit mégis feltétlenül meg kell említenünk, hogy néhány ilyen ügyben született ítélet a kívülálló szemében bizonyára nem növelte az igazságszolgáltatás tekintélyét. És nem pusztán azért, mert mint oly gyakran más ügyekben, ezekben is egymással szögesen ellentétes ítélet született a különböző igazságszolgáltatási fórumokon, hanem azért sem, mert az ítéletek hallatán sokaknak felhorgadt a józan ítélőképessége.

Talán nem én vagyok az egyetlen, aki számára kevéssé volt meggyőző, hogy ugyanazért a hitelezési konstrukcióért, amiért, mint különösen körültekintő eljárásért, az elsőfokú bíróság nem csupán bűncselekmény hiányában felmentette, hanem dicséretben is részesítette Kunos Pétert, az Agrobank egykori elnökét, a másodfokú bíróság letöltendő szabadságvesztésre ítélte. Feltételezhetően nem járok messze az igazságtól, ha feltételezem, hogy komoly presztízsveszteség érte az igazságszolgáltatást akkor is, amikor az ominózus 4-es metró-perben született ítéletből a laikus nem következtethetett másra, mint az állam törvények felett állására. A pert a Fővárosi Önkormányzat azért indította az állam ellen, mert a 4-es metró megépítésének finanszírozásáról a Horn-kormány által kötött szerződést az Orbán-kormány felmondta. A főváros által indított első kártérítési perben a bíróság jogerősen kimondta, hogy a kormány jogellenesen mondta fel a megállapodást, és ezért a szerződést továbbra is érvényesnek kell tekinteni. A kormány azonban a jogerős ítélet ellenére sem teljesítette kötelezettségeit, és ezért a főváros újabb pert indított. A második perben született elsőfokú ítéletben ismét megállapították, hogy a szerződés érvényes, és ezért az államnak az összes a szerződésből reá háruló kötelezettséget állnia kell. A másodfokon, majd a felülvizsgálat eljárásban is eljáró Legfelsőbb Bíróság azonban, megváltoztatva az elsőfokú ítéletet, úgy döntött, helyt ad a Fidesz-kormány érvelésének, mely szerint azt az Országgyűlésnek a költségvetési törvényben kell eldönteni, hogy akar-e metrót építeni, és a bíróság nem kötelezheti az Országgyűlést olyan törvény megalkotására, amely nem esik egybe akaratával. Ha tehát a Fidesz-kormány úgy döntött, hogy nem akar metrót építeni, és ezért a beruházás költségeit nem szerepelteti az általa összeállított költségvetésben, akkor a bíróság nem kötelezheti ezzel ellentétes cselekvésre. Arra az apróságra pedig nem tért ki az ítélet, hogy ebben az esetben minden olyan beruházás, amelynek kivitelezése több cikluson átível, lehetetlenné válik. Ez ugyanis azt jelenti, hogy az előző kormány és Országgyűlés által vállalt kötelezettségek az új kormányt semmire nem kötelezik, így minden megkezdett beruházás abbahagyható, és minden ilyen jellegű szerződés következmények nélkül felrúgható. Mindezek fényében pedig már csak az a kérdés, hogy ki az az őrült, aki ennek ismeretében bármilyen hoszszabb távú állami beruházásba belevág Magyarországon.

A Tocsik-ügyben született ítéletből pedig azt tudhattuk meg, hogy bár az ÁPV Rt. vezetőinek megbízatása éppen arra szól, hogy jó gazdái legyenek az állami vagyonnak, ám ha egy élelmes jogásznőnek úgy fizetnek ki közel egymilliárd forintot, hogy azért jószerével semmiféle munkát nem végez, akkor azért mindenki felelős, kivéve azokat a közszolgákat, akikre rábíztuk az állami vagyont. És vagyunk néhányan, akik tanácstalanul állunk a Postabank-ügyben született elsőfokú ítélet előtt is, amelyből kiderül, hogy miközben Kunos Pétert úgy ítélték két év letöltendő szabadságvesztésre, hogy a kifogásolt ügyletekben senkit nem ért kár, mai értéken közel 300 milliárd forint úgy is eltűnhet egy állami bankból, hogy azért senkit nem terhel felelősség.

Mindezek után sem volnánk igazságosak azonban, ha a konzekvens következetlenség vádjával illetnénk a hazai igazságszolgáltatást. Vannak ugyanis olyan területek, amelyek esetében lefegyverzően következetes az ítélkezési gyakorlat. Ennek talán leglátványosabb példája az, ahogyan a magyar bíróságok, egy nyilvánvalóan téves jogértelmezés paravánja mögé húzódva, rendre kibújnak az alól, hogy az alkotmánynak és a hatályos törvényeknek megfelelően ítélkezzenek azokban az esetekben, amikor arról kell dönteniük, hogy egy adott gyűlöletkeltő megnyilvánulás sérthet-e személyiségi jogokat, illetve megfelel-e a gyűlöletre uszítás törvényi kritériumainak. És ilyen esetekben mind a polgári jogi, mind pedig a büntetőperekben megtalálták a bíróságok azt az egyenszöveget, amelyre hivatkozva elutasíthatnak minden ilyen jellegű keresetet. Személyiségi jogi perekben rendre azzal az indokkal utasítják el a beadványokat, hogy az emberi méltóság, illetve a személyiségi jogok megsértésével kapcsolatos igény csak akkor érvényesíthető, ha a pert indító személy konkrétan felismerhető az inkriminált megnyilvánulásban. Így azután minden személy vagy civil szervezet számára, amely egy közösség tagjaként vagy képviseletében indít pert azért, mert úgy ítéli meg, hogy egy megnyilvánulás őt mint az adott közösség tagját sértette meg személyiséghez fűződő jogaiban, borítékolható a pervesztés. Ilyen esetekben ugyanis mind ez idáig rendkívül következetes volt a hazai ítélkezési gyakorlat, és ebben nem ingatja meg az sem a bíróságokat, hogy ez a jogértelmezés szembemegy az alkotmánnyal, a hatályos jogszabályokkal, az Igazságügyi Minisztérium jogértelmezésével és a Magyarország által is aláírt nemzetközi egyezményekkel egyaránt. És persze szembemegy a józan ésszel, hiszen a gyűlöletbeszéd nem is vonatkozhat másra, mint egy nemzeti, vallási, etnikai stb. közösségre, “gyűlöletbeszélni” tehát egyes számban nem is lehet. A jelenlegi ítélkezési gyakorlat azonban azt sugallja, hogy nálunk nyugodtan lehet zsidózni, cigányozni és buzizni, de csak többes számban.

Amikor pedig hasonló ügyekben büntetőpert indít valaki, akkor azt a feljelentést egy finoman szólva dodonai alkotmánybírósági határozatra hivatkozva utasítják el konzekvensen a bíróságok. Miközben ugyanis a Btk. 269. paragrafusa egyértelműen kimondja, hogy “aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzet valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”, a bíróságok – az említett alkotmánybírósági határozatra hivatkozva – mind ez idáig egyetlen alkalommal sem voltak hajlandóak jogerős ítéletben kimondani, hogy egy adott megnyilvánulás valamely közösség ellen gyűlöletet szított, illetve, hogy alkalmas volt arra, hogy másokat aktív, tevékeny gyűlöletre ingereljen. Az Ab vonatkozó határozata szerint a gyűlöletre uszítás csak akkor valósul meg, ha következményei tettekben nyilvánulnak meg, és a gyűlöletbeszéd és a cselekedet közötti ok-okozati összefüggés egyértelműen kimutatható. Amikor tehát ifj. Hegedűs Lóránt a zsidók kirekesztésére szólít fel, akkor ez önmagában nem szankcionálható, csak abban az esetben, ha ezt követően némely zsidókat tevőlegesen kirekesztenek, és ők bizonyítani is tudják, hogy kirekesztésükre a lelkész felszólítása miatt került sor.

Efféle indoklással nyújtott mentőövet a magyar igazságszolgáltatás Szabó Albertnek, a Magyar Népjóléti Szövetség elnökének, aki a szervezet nyilvános megmozdulásain nyíltan uszított a zsidók ellen; Mónus Áronnak, a magyar nyelvű antiszemita szennyirodalom elsőszámú propagátorának, aki egy tévéműsorban azt fejtegette, hogy Hitlert a zsidók pénzelték, hogy kiirtasson néhány millió zsidót, hogy azután a kikövetelt kártérítést felhasználva felépítsék a zsidó szabadkőműves világbirodalmat. És a sor tetszés szerint bővíthető a romákra vagy a melegekre mint közösségre tett uszító megjegyzések miatt indított és rendre elveszített perekkel.

A múlt árnyai

Nem kerülhető meg a bíróságokkal összefüggésben még egy, valóban kényes kérdés. A rendszerváltás idején a Magyar Köztársaság állampolgárai úgy döntöttek, hogy nem kívánják felelősségre vonni vagy bármilyen módon büntetni azokat, akik tevékenyen részt vettek az államszocialista diktatúra és az elnyomógépezet működtetésében. Ennek a döntésnek volt az a következménye, hogy amint a közhatalom és a közélet minden területén, úgy az igazságszolgáltatásban sem kellett senkinek elszámolnia azzal, hogy mit tett bíróként, ügyészként 1989 előtt. S ha összességében egyet is érthetünk ezzel a döntéssel, mégis úgy gondolom, hogy az igazságszolgáltatás olyan speciális terület, ahol bizonyos vonatkozásokban ennél szigorúbb belső szabályokat kellett volna alkotni. Mivel egy diktatúrában a politikai ügyekben megszülető ítéletekben a hatalom érdekei az elsődlegesek, és emiatt ezek az ügyek az esetek döntő többségében koncepciós eljárások, ezért én úgy vélem, hogy intézményes garanciákat kellett volna életbe léptetni annak érdekében, hogy azok a bírók, akik a rendszerváltás előtt politikai ügyekben hoztak ítéletet, a rendszerváltást követően ne kerülhessenek ebbe a helyzetbe. Mindez nem szolgált volna más célt, mint a bírói függetlenségbe és a bíróságokba vetett közbizalom megszilárdítását. Így kellett volna ennek történnie akkor is, ha nyilvánvaló, hogy gyakran nagyon nehéz dönteni egy-egy ügy politikai jellegéről. Mert anélkül, hogy bármiféle konkrét gyanút megfogalmaznánk, semmiképpen nem nevezhetjük szerencsésnek, ha ugyanaz a bírónő ítélkezik manapság a Legfelsőbb Bíróságon a Fidesz vezetőit érintő ügyekben, aki 1988-ban abban a perben hozott a Fidesz vezetői számára kedvezőtlen ítéletet, amely bár formailag ugyancsak egy sajtó-helyreigazítási per volt, valójában a Fidesz mint ifjúsági szervezet legitimálására tett kísérlet volt. S ha már a múltidézésnél tartunk, csupán az ínyencek kedvéért érdemes felidéznünk, hogy egyáltalán nem új keletű gyakorlat a Fidesz alapítóinak körében, hogy sajtó-helyreigazítási perben próbálnak meg a bírósággal alapvetően fontos politikai kérdéseket eldöntetni. Már 1988 tavaszán úgy próbálták a Fideszt legitimálni, hogy sajtó-helyreigazítási pert indítottak az MTI és a Magyar Hírlap ellen, amiért a szervezetről azt írták, hogy működése nem törvényes. Ám ami egy diktatúrában progresszív és a demokrácia megteremtése irányába tett kreatív lépésnek számít, az a demokráciában indokolatlan visszaélés a jogállam által biztosított lehetőségekkel, és nemhogy javítaná, hanem kifejezetten rombolja a demokrácia minőségét. Függetlenül azonban attól, hogy az 1988-as perben hozott – a Fidesz sajtó-helyreigazítási kérelmét elutasító – ítélet jogi szempontból megalapozott volt-e, nem szerencsés, ha ma, a hatalom képviselőiként felperesként állnak a Fidesz vezetői ugyana bírónő előtt, akiről Orbán Viktor 1988-ban a következőket mondta: “Végignéztem a bírókat, a három közül egyetlenegy sem mert rám nézni. Így néztem őket, szándékosan – tudom, hogy úriember ilyet nem tesz – a pofájukba bámultam. Egyetlenegy nem bírta fölvetni a fejét, ami egy embertől elvárható; hogyha valami döntést hozok, akkor minimum szembenézek azokkal, akikre nézve ez a döntés vonatkozik, akkor legalább rájuk nézek. Ezek nem voltak erre képesek, hogy belenézzenek a pofámba.”5 Anélkül, hogy 16 évvel a rendszerváltás után bármiféle “boszorkányüldözésért” kiáltanánk, azt teljes bizonyossággal kijelenthetjük, hogy nem szerencsés, ha ilyen helyzetek előállnak. Nem csupán azért, mert erkölcsi aggályokat vet fel, azért sem, mert nyilván jó néhányan vannak, akik pontosan ismerik az igazságszolgáltatásban tevékenykedők múltját, és nem zárhatjuk ki, hogy ezzel alkalomadtán akár vissza is élhetnek.

Azt, hogy e magába fordult és érinthetetlensége felett éberen őrködő bírói szervezet milyen rosszul tűri a demokrácia nélkülözhetetlen kellékét, a kritikát, jól példázza egy nemrégen lezajlott botrány.6 Történt pedig, hogy Fleck Zoltán jogszociológus meghívást kapott egy júniusi jogászfórumra, amelyen az igazságszolgáltatás működésének belső zavarairól, a konzervatív bírói struktúráról, a személyi döntések szabályozatlanságáról és a reform folytatásának szükségességéről írott tanulmányát7 ismertette volna. Ám amikor híre ment, hogy felszólalásában számos kritikai megjegyzést kíván megfogalmazni a kialakult helyzettel kapcsolatban, a jogászfórum szervezői kivették előadását a konferencia programjából, arra hivatkozva, hogy több bíró jelezte, ha Fleck is az előadók között lesz, akkor nem megy el. Fleck Zoltán tanulmányának egyik sarkalatos tétele a bírói kar gyenge kritikatűrő képessége. Ezt a megállapítását még melegében igazolta vissza az, hogy előadását törölték a programból. Amikor pedig az erről szóló tudósítást követően egy bíró8 is Fleck mellé állt, a bíróság felső vezetése jól láthatóan szorosra zárta sorait, nyilvánosan deklarálva, hogy Fleck és a vele egyetértő bíró “kritikája lényegében minden elemében megalapozatlan”, “megtévesztő” és “önellentmondásoktól hemzseg”, “így azután nem véletlen, hogy egyedül maradtak véleményükkel a szakmán belül”.

Az elvétve elhangzó kritikus megjegyzéseket követően a bíróság vezetői rutinszerűen húzzák elő a különböző közvélemény-kutatási eredményeket, amelyek egytől egyig azt igazolják, hogy a demokratikus intézmények közül a bíróság presztízse lényegesen kevésbé romlott, mint más intézményeké, és az intézmények tekintélyét tükröző rangsorban még mindig előkelő helyen állnak. Csakhogy ezek a presztízsvizsgálatok, amelyek értelmezése általában is sokkal bonyolultabb annál, ahogyan ezt nálunk kezelik, a bíróságok esetében kifejezetten félrevezetőek, hiszen ezek működéséről csak azok véleménye számít relevánsnak, akik közvetlen tapasztalattal rendelkeznek erről. Kiváltképp mivel – amint erről a korábbiakban szó volt – éppen a bíróságok vezetői őrködnek éberen afölött, hogy a közvélemény ne jusson valódi információhoz az igazságszolgáltatás működéséről. Akik közvetlen tapasztalatokkal rendelkeznek az igazságszolgáltatás működéséről, rendre kb. ötven százalék körül mozog azok aránya, akik elégedettségüknek adnak hangot ezzel kapcsolatban. Ez az adat úgyszintén nem sokat mond, hiszen a pernyertesek többsége nyilván elégedett, a vesztesek pedig elégedetlenek. Ez pedig, ha jól számolok, nagyjából éppen ötven-ötven százalék.

Ahhoz persze, hogy érdemi párbeszéd alakuljon ki az igazságszolgáltatás és a társadalom tagjai között, fel kellene oldani azt a teljességgel indokolatlan belső szabályt, amely a bírákat lényegében mindenféle nyilvános szerepléstől eltiltja. Ennek fenntartása már csak azért is képtelenség, mert maga a tárgyalás is nyilvános aktus, így azután végképp nehezen indokolható, hogy ugyanaz a bíró, aki a nyilvános tárgyaláson kifejtheti, sőt kötelező módon ki is fejti ítéletének indoklását, a nyilvánosság egyéb fórumain miért nem teheti meg ugyanezt, ha szükségét látja. Nem hiszem, hogy létezik olyan demokratikus érv, amely a tűrhetetlen diszkriminációt indokolja, amelynek értelmében, szemben a társadalom összes más tagját megillető szólásszabadsággal, a bíróktól megvonja ezt a jogot. Konstatálva az igazságszolgáltatásban kialakult merev, már-már feudális hierarchiát, persze megértjük, hogy milyen célt szolgál e katonai szigor; konzerválja a bíróságok teljes elszigeteltségét és bírálhatatlanságát. Ez a látszólag kényelmes helyzet azonban valójában védtelenné és kiszolgáltatottá teszi a bírókat, akik e szerint arra alkalmasak, hogy ítélkezzenek felettünk, arra azonban nem, hogy esetenként a nyilvánosság elé állva megszólaljanak.

Azokban az esetekben pedig, amikor a szakmán kívülről érkezik a kritika, még egyszerűbb megoldást választanak a bíróságok; a szakszerűtlenség és hozzá nem értés hangoztatásával próbálják lesöpörni a bírálatot az asztalról. Márpedig a kialakult helyzetben érdemi kritikát leginkább külső szemlélő fogalmazhat meg. A rendkívül zárt bírósági hierarchiában – a korábban tárgyalt belső szabályok között és a tapasztalatok alapján – különös bátorságra van szüksége annak, aki a bírói kar tagjai közül próbál “kibeszélni”, és a kritika nehezen várható el az ügyvédektől is, hiszen ők ügyfeleik érdekeit veszélyeztethetik ezáltal. A szakszerűtlenségre hivatkozva nem reflektáltak érdemben a néhány hónappal ezelőtt ugyanitt megjelent írásomra sem, amelyben a Fővárosi Ítélőtábla sajtó- és személyiségi jogi perekben született ítéleteit, ügyelosztási rendjét és az eljáró tanács személyi összetételét bíráltam. Ám hogy mi volt szakszerűtlen az általam leírtakban, annak bemutatásával mind a mai napig adósak maradtak. De ha azon vitatkozhatnánk is – ha a bíróságnak volna kedve vitatkozni -, hogy mely pontokon érték tetten a hozzá nem értést írásomban, ahhoz semmiféle szaktudásra nincs szükség, hogy eldöntsük, megengedhető-e, hogy sajtóperekben kizárólag egy olyan tanács hozzon jogerős ítéleteket a fővárosban, amelynek egyik tagja házastársán keresztül közvetlenül kötődik az egyik legjelentősebb magyarországi médiavállalkozáshoz, és nem mellesleg a legnagyobb ellenzéki párthoz. Elképzelhetetlennek tartom, hogy egy normálisan működő demokráciában ez a helyzet egyáltalán előállhatna, ha pedig már így alakult, akkor azok után is fenntartható lenne, hogy nyilvánosságra került ez a nyilvánvaló összeférhetetlenség. Azt pedig végképp kizártnak gondolom, hogy az igazságszolgáltatás vezetői megengedhetnék maguknak, hogy egy ilyen felvetésre ne is reagáljanak, a sajtó pedig ezt szó nélkül tűrné. Mindemellett pedig ne felejtsük el, hogy bár a bírói munka valóban komoly szakmai felkészültséget követel, az ítéleteket azonban nem szakértők, hanem egyszerű magyar állampolgárok ügyében hozzák. Amikor a bíróság ítélkezik egy-egy ügyben, akkor abból az előfeltevésből indul ki, hogy az állampolgárnak nemcsak joga, hanem kötelessége is, hogy ismerje a törvényeket. Ha pedig tőlünk, állampolgároktól elvárható annyi “szakmai hozzáértés”, hogy ismerjük a törvényeket, megértsük és alávessük magunkat a bíróság ítéleteinek, akkor engedtessék meg az is, hogy véleményt formáljunk, és esetenként vitatkozzunk ezekről.

1 Szász István: A határnál. Népszava, 2004.

2 Levélhullás. Magyar Demokrata, 2004/7.

3 A két esetről bővebben lásd A fiúk a bányában, illetve a Fiúk a szőlőben című köteteket. Élet és Irodalom. (2000., 2005.)

4 Solymosi Frigyes gyűjtése. Mit szól ehhez Orbán Viktor? Népszabadság, 2004. aug. 26.

5 Pünkösti Árpád: Szeplőtelen fogantatás. Részlet a Fekete Doboz munkatársai által készített interjúból.

6 Fleck Zoltán tanulmányáról és a vitáról bővebben a Népszava 2006. máj. 31. óta megjelent számaiban, valamint a nepszava.hu oldalakon

7 Fleck Zoltán tanulmányának rövid összefoglalója a Népszava 2006. máj. 31. számában jelent meg.

8 Cserni János: Egyetértve vitatkozom, Népszava, 2006. jún. 6.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 35. szám

Comments are closed.