Forrás: 168 Óra

2006.08.30., 2006. évfolyam, 34. szám

szerző: Garam Katalin • forrás: 168óra

cimke: kultúra

Hogyan lehet hazajönni valakinek, aki külföldön született, élete nyolcvan évéből ötvenet másutt élt: három kontinensen, tíz országban, négy házasságban, kilenc nyelven. Hol van a haza? Mi motiválta a szüntelen vándorlást, keresést? Bíró Andrással – Hazajöttem című, nemrég megjelent könyve kapcsán is – beszélgetettünk.

Szinte egy ültömben olvastam el a könyvét, és meg kell mondanom: csalódtam.

No?!

A bevezetőben ugyanis azt írja: arra keres választ, mi is az indentitása. Ez személyes okokból is érdekel, de

főleg azért, mert a mi Kelet-Közép-Európánkban a legtöbb embernek van valamiféle önazonosság-problémája, identitászavara. A téma tehát nagyon aktuális, és azt vártam, most valaki végre elmondja, milyen is az identitása. De kérdésemre nem kaptam választ.

Van egy oldal ebben a könyvben; a címe: Milyennek láttak a helyiek. Ott végigsorolom azt az identitássorozatot, amelynek életemben ki voltam téve. Az identitás nem egyszerűen belső ügy, hogy ki minek tartja magát, hanem van egy másik része is, hogy tudniillik mások minek látják az embert. Sokszor ellentmond egymásnak a két dolog. Valahol, azt hiszem, megírtam, de ha nem, akkor is így érzem: ha éjszaka háromkor fölvernek, és megkérdezik, ki vagyok, akkor sincs más válaszom, mint az, hogy magyar. Ezt a gyerekkorommal magyarázom, pedig nem Magyarországon születtem. És Bulgáriában – magyarként – privilegizált állapotok között éltem. Nemcsak azért, mert minket mégiscsak európainak tekintettek a helyiek – magukat, ötszáz év török uralom után, kevésbé -, hanem családunk gazdasági helyzete miatt is. A belső és a külső identitás meghatározásában ugyanis nemcsak a kulturális, hanem a társadalmi azonosság is fontos. Ha azt mondom magamról, hogy magyar vagyok, akkor ezt is valahogy értelmeznem kell. Mert mit jelent ma az itthoni politikai vitákban magyarnak lenni? Én egy „idegenlelkű” magyar vagyok. És „nem-nem-sohás” magyar voltam gyerekkoromban, így neveltek. Ma nem. Ma ezt nevetségesnek és veszélyesnek tartom. Tehát nem úgy vagyok magyar, ahogyan ezt akármelyik politikai csoportosulás meghatározza, hiszen engem már egyszer kizártak a magyarságból, mert két nagyszülőm zsidó volt. Érthető tehát: ebből elegem van. Hogy magyar vagyok-e vagy sem, azt én határozom meg: a papírjaim, a jogaim és a hangom. Nekem, mint bármelyik honi lakosnak, hangom van ebben az országban. Minden morális okom és jogom megvan ahhoz, hogy hallassam.

Valójában mi is az identitás, és melyik fontosabb, a belső vagy a külső?

Szerencsés állapot, amikor a kettő egybeesik. Ez sokszor van így, és mindinkább nő a mai hatmilliárdon felüli emberiségnek az a része, amely ragaszkodik eredeti identitásához, mert elvesztette a többit. Az utolsó negyven-ötven évben a multikulturalizmusnak, annak az erkölcsi-politikai hozzáállásnak, hogy minden kultúra egyformán fontos és egyenrangú, csökkentenie kellene az identitásproblémát, de nem teszi. Franciaországra gondolok, és az ottani arabokra, ahol a lányoknak nem szabad kendőt viselniük az iskolában, vagy Hollandiára, amely a legnyitottabb társadalom volt e tekintetben, és az utolsó két-három évben robbant ki a nacionalizmus, az arab-, az iszlámellenesség. Az egész patologikus terrorizmus is identitásalapú… Az identitás kérdése összefügg az aktualitással, az egyéni múlttal, a történelem eseményeivel is. Összefüggést láthatunk az utóbbi harminc-negyven évben az identitások előtérbe kerülése és az emberi jogok alanyainak számszerű növekedése között. A kisebbségek autonómiájának törvényes elismerése – amelyekért jómagam is kiálltam – sajnos sűrűn marad üres frázis, sőt a többség ellenszenvét váltja ki. Azt hallani a tévében: a mai magyar kormány legnagyobb problémája, hogy nincs társadalomképe, nincs jövőképe, csak menedzsel. Egyetértek a megjegyzéssel, csak azt szeretném tudni: kinek van társadalomképe ma a világban? Az az ideológiai társadalomkép, amelyből tizenhat évvel ezelőtt kimásztunk, vagy inkább ahonnan kiengedtek bennünket, már nem szalonképes, eltűnt. Helyette egy – liberális? konzervatív? szocialista? menedzseri? – társadalomkép türemlik elő, amelyben valójában „a kaparj kurta, neked is jut” szelleme és gyakorlata érvényesül. Ez a jelenség globális, és a régebbi demokráciákra is érvényes. Az egész demokratikus bázis, a demokrácia alapvető értékvilága nem alakult át valóságos életformává, mert a civil társadalom – amely nem a tőke, nem is az állam – nem ellenőrzi sem az egyiket, sem a másikat, míg az athéni demokráciában a szabad polgár nemcsak megszavazta a hatalmat, hanem ellenőrzése alatt is tartotta.

Szófia, augusztus 20., a zászlót tartja Már könyvének első oldalain kiderül: tele volt nőkkel az élete, de mintha mégsem játszottak volna benne szerepet. Nemcsak a nők, hanem egyáltalán az érzelmi kapcsolatai. A szüleiről is keveset, szinte alig lehet tudni. Ezek az alakok feltűnnek, elmosódottan, mint egy akvarellen. Aztán el is tűnnek gyorsan, anélkül hogy az olvasó megtudna róluk bármit. Szándékosan hagyta ki őket?

Igen. Úgy döntöttem: a magánéletem érzelmi, a másik nemre vonatkozó témái kimaradnak a könyvből. Jó néhány dologgal meg kellett küzdenem. Az egyik, hogy a több katedrálist betöltő egómat hogyan fogjam vissza, hogy ez az egész életrajzféle ne kizárólag rólam szóljon, hanem az eseményekről, a körülöttem levő világról. Ha úgy tetszik, az életrajzom és a történelem találkozási pontjairól. Érzelmi vonatkozásban pedig valójában a politikai elkötelezettségemet tartottam fontosnak, és remélem, ez ki is derül a könyvből. Az érzelem tehát nincs kikapcsolva. Kérdése nyomán felmerült bennem az én zoon politikon létem; az, hogy nekem annyira fontos a társadalom, még a személyes érzések fölött is dominál. Lehet, hogy nem vagyok érzelmileg elég gazdag. 1951-ben válaszolnom kellett arra: mi lesz, ha a szüleimet kitelepítik. És noha immár egyáltalán nem tetszik álláspontom, akkor azt mondtam: a dolog jogos, mert ők nagypolgárok. Ezt ma érzelmi torzulásnak látom, amely vak ideológiai hiten alapult. Zárójelben megjegyzem, hogy egyszer Camus-t megkérdezték: az igazság és az anyja közül melyiket választaná. Az anyját, válaszolta. Én meg ezek szerint az igazságot. Vagyis azt, amit annak hittem. De erre a kérdésre nem tudnék becsületesen felelni, mert több év pszichoanalízist igényelne.

Élete – a könyv ismeretében – hallatlanul érdekes és eseménydús volt. Olyan tájakat látott, olyan emberekkel találkozott, olyan munkákat végzett, amilyenekre sok ember csak vágyik. Mégis úgy éreztem: valami elől fut, valami elől menekül. Valamit mindig keres. Mi elől futott, és mit talált?

1995, Stockholm, az alternatív Nobel-díj-átadáson

Ezt komolyan kérdezi?

Nagyon komolyan, mert ezeknek a kérdéseknek van folytatásuk: valami miatt 1986-ban hazatért. Mi miatt?

Nem könnyű erre felelni. Vajon miért érdekel ennyire a politika? Vagy inkább a politikum? Írok erről. „45-ben azon gondolkodtunk: a paraszt- vagy a kommunista pártba lépjünk-e be. Hogy baloldalon a helyünk, nyilvánvaló volt, de akkor még nem voltam marxista. Nem értelmi motivációk alapján történt a választásom. Nem, én érzelemállat vagyok, aki az igazságtalanságot rosszul bírja. Meg ott volt a tennivaló: a földosztás évszázados tartozása. Nosza, rajta! Ma is úgy vélem: például Latin-Amerikában földreformot kell megvalósítani, hogy az ordító szegénységet korlátozni lehessen. Természetesen számomra az sem kétséges: más módja is van az ilyen típusú történelmi korrekciónak, mint ahogyan ezt akkor mi tettük. Egyszóval, ha magyarázatot próbálok találni az én vallásos kommunizmusomra, akkor azt kell mondanom: a premodern, szláv közösségtudat kétségtelenül formált. Édesanyám szerb volt, gyerekkoromat egy szláv országban töltöttem el, tehát nemcsak a gének játszottak itt szerepet, mert azok önmagukban nem mondanak sokat, hanem belejátszik a környező életforma, a kultúra is. Hogy mi elől futottam? Most önleleplezek: mindig elég könnyen megunom a banánt. Nehezen bírom a rutint. Belesüppedek imitt-amott, de aztán fölrázom magam. Egy kis epizód. Amikor az ENSZ-et otthagytam, két évem hiányzott ahhoz, hogy magas nyugdíjjal távozzak. Barátaim azt mondták: őrültség nem kibírni ennyit. Mégis megtettem. A gondom az, hogy amikor úgy érzem, elértem egy határt, visszafoghatatlan lépéskényszert érzek. Ez nem jó, és nem rossz, ilyen a természetem, ezt kell vállalnom. „57 januárjában nem úgy mentem el Magyarországról, hogy pontosan tudtam volna, mi következik az életemben, és nem úgy jöttem vissza „86 szeptemberében sem. Rám jött a „húsz perc” elmenetkor is, visszajövetkor is. Persze nem jöttem volna vissza, ha nincs francia útlevelem, ha nem érzek általa védelmet a politikai rendőrséggel szemben. Magyarország bizonyos értelemben rendkívül vonzó volt a nyolcvanas évek végén, talán sokkal vonzóbb, mint ma. Érezhető volt, hogy valami mozog, hogy az emberek akarnak valamit. A harmadik válásom után nem tudtam, miért maradjak Mexikóban, mit is keresek én ott, gyerünk haza! Szóval, ez így megy az életben – nálam.

„56-ban a Petőfi Körben Amikor a nevét említik, mindig hozzáteszik: „az alternatív Nobel-díjas.”

Eh, igen.

Alternatív Nobel-díj – ilyen tulajdonképpen nincs is. Valójában úgy hívják: a Helyes Életmód Díja (Right Livelihood Award), amelyet egy német-svéd arisztokrata a bélyeggyűjteménye eladásából alapított.

Ez Jakob von Uexkull, akinek srófra jár az esze. Úgy negyedszázada elment a Nobel-díj Alapítványhoz, és azt mondta: felajánlom egymillió dolláros örökségemet önöknek, ha kiszélesítik a Nobel-díj témáját a társadalmi innovációban és környezetvédelemben alkotott kiemelkedő tevékenységekre. Visszautasították. Ekkor a svéd parlament képviselőiből létrehozott egy társadalmi szervezetet, amely keretet ad az új díj évenkénti szétosztásának a parlamentben, egy nappal a nagy Nobel-díj előtt, ezért nevezték el az újságírók alternatív Nobel-díjnak.

Amikor megkapta ezt az elismerést az Autonómia Alapítvány létrehozásáért, még nem volt „igazi” Nobel-díjasunk, de már legalább marad egy alternatív, tehát ön a nemzeti büszkeség része lett. Mit jelentett ez? Milyen ez a majdnem-Nobel-díj?

Fogalmam sincs, mit jelent más díjat kapni, mert életemben ez volt az első. Mindig elmondom, hogy kérem szépen, ez nem Nobel-díj. De mi egy vidéki ország vagyunk, nálunk a díjaknak óriási a jelentőségük. A stockholmi díjosztásra meghívtam az Autonómia Alapítvány egyetlen roma munkatársát, kísérjen el. Miután megtartottam beszédemet a díszülés közönsége előtt – az ilyen szereplést őszintén utálom, mert a hivatalosság mindig zavart -, felszabadultan leültem Ernő mellé. És jött az ilyenkor kötelező nagy taps. Ernő elkapta a karomat, és izgatottan odasúgta: „Te érted, hogy itt mi történt? Hogy a romákért kaptál egy ilyen fontos nemzetközi díjat?” Szavaitól végigfutott hátamon a hideg. Majd – mivel minden díjátadás után valamilyen zenedarabot játszanak, amelynek a díjazott országához köze van – Liszt II. rapszódiája került sorra. Erre újra megragadta a karomat: „De jó magyarnak lenni!” Íme, a kettős identitás, amelyről már beszéltünk. A könyvben nem akartam a díjról írni, mert – őszintén szólva – unom. De annak örültem, hogy egy alternatív társadalmi kezdeményezésért kaptam, és ezt vállalom. Annál is inkább, mert – minden szerénytelenség nélkül – egy általam kialakított, tapasztalatokban kipróbált módszerről van szó. Sikeres alkalmazásának van azonban egy feltétele, amelyet csak később értettem meg, s ez egyben a legnagyobb gyengéje is: olyan embernek kell alkalmaznia a módszert, akinek nincs jelentős egoproblémája, aki elkötelezett az emberek iránt, és azt tartja a siker fő ismérvének, hogy rá a továbbiakban nincs szükség, mivel az emberek maguktól folytatják a munkát, függetlenekké váltak. Az Autonómia Alapítványnál messze nem sikerült annyira, mint a mexikói osztrigahalászok közt húsz évvel korábban. De azért az sem volt sikertelen. Mert szeretném látni azt a marginális csoportot, amelynek kölcsönt adnak, és azok azt 70-75 százalékban visszafizetik. Pláne, ha romákról van szó, és gádzsóknak fizetik vissza.

Ön elmúlt nyolcvanéves. Él, egészséges. Vannak tervei?

Azt hiszem, morális kötelességem valamit megjelentetni a romákkal folytatott munka tapasztalatairól. Hiszen itthon annyi az előítélet egyik részről, másik részről pedig úgynevezett politikai korrektség, hogy őszinteségre van szükség. A tőlem telhető objektivitással ülök majd a számítógéphez, hiszen – ahogyan ezt már többször kijelentettem – én nem szeretem a cigányokat, de nem is gyűlölöm őket. Azért vagyok szolidáris velük, mert kirekesztettek. Itt tehát nem érzelmekről van szó, hanem az ország egy létszámban növekvő kisemmizett kisebbségéről. És ha más okból nem, önérdekből is komolyan kell foglalkoznunk vele, mert a világban mutatkozó etnikai összecsapások és robbanások magja itthon is bőven megtalálható. Aztán meg jobban szeretném élvezni az életet, mint eddig. Továbbra is utazni akarok a világban, meglátogatni régi barátaimat. Érdeklődéssel várom a 83. születésnapomat. Tudniillik egy Srí-Lanka-i jós szerint az lenne az utolsó…

Ilyennek láttak a helyiek …

1925-42 Szófia magyarnak

1942-45 Budapest félzsidónak

1945-47 Budapest kommunistának

1947-48 Párizs méteque`-nek#*

1948-57 Budapest kommunistának

1957-67 Párizs „56-osnak

1967-75 Róma FAO-snak

1975-77 Nairobi fehérnek

1977-78 Oxford nem láttak

1978-86 Mexikó gringónak

1986- Budapest őrültnek, mert hazajöttem,

majd a romák gádzsónak

(Bíró András: Hazajöttem, 2006, L”Harmattan)

Részlet a könyv hátsó borítójáról

András, de jó, hogy megírtad. Nemrégen, az egyik este, ülünk. Iszogatunk. Anekdoták. Meg ez, meg az.

Valaki az őseiről. A nagyapját mondta. Vagy a dédapját? Hogy képeket gyűjtött. Magyar festőket.

Igen, magyar festőket. Mások kártya, pezsgő. A jobbak agarakat is. Agarászat! Az aztán vitte a pénzt! Vitte nagyon De az ős nem. Az az ős nem. Az életét a magyar festők…

ők voltak neki a teljes élet.

És hol vannak, kérdeztem. A mesélő felnevetett.

A képek? Én is ezt kérdeztem az apámtól. Tudod, mondta az apám, huzatos az ország. Elégtek. Elégtek? Kérdeztem, mondta a mesélő.

El, mondta az apám, legyintett és mosolygott. Elégették a felszabadítók vagy a megszállók. Kik is?

A mesélő újra nevetett. Vele nevettem én is.

Körülöttünk huszonévesek ültek, nem tudták, mitől van jókedvünk. Pedig az van. Azóta is van.

Mert annyi balszerencse közt …

Hát igen, az utókornak nehéz elmondani. Szó, szó, szó. De az írás megmarad. Néha elő lehet venni, belelapozni, ha olyanod van.

Aztán lehet gondolkodni is rajta, ha olyanod van.

Iszol egy kortyot és talán elgondolkodsz.

András, de jó, hogy megírtad! Köszönöm neked.

JANCSÓ MIKLÓS