Forrás: ÉS

Koppány Zsolt

Közigazgatási reform

Budapest közigazgatásában nem történt meg a rendszerváltás. Most, az önkormányzati választások előtt végképp nincs remény az átfogó reformra. Merthogy 1960-ben vált ilyen hatalmas vízfejjé a főváros – igaz, Nagy-Budapest tervével már a két háború közt is foglalkoztak -, szemben a korábbi tizennégy kerülettel, huszonkettő lett, beszippantva az addigi agglomerációt. Így aztán egyedülállóan a világon van is Budapesten több mint húsz Kossuth, Petőfi, Ady stb. utca, ami olykor megtéveszt rendőrt, tűzoltót és mentőt. A kilencvenes években föllángoltak olyan elképzelések, hogy egy-egy kerület váljék le a fővárosról – pl. Csepel, Újpest -, ehelyett nemhogy csökkent volna a kerületek száma, de nőtt. Soroksár leválásával Pesterzsébetről. Így aztán előállt az a helyzet, hogy jelenleg huszonhárom kerület van, melyet – de csak látszólag – összefog a huszonnegyedik önkormányzat, vagyis a főváros.

Ikvai-Szabó Imre (ÉS, 2006/29.) írásának azt a címet adta, hogy A város újraegyesítéséért. Szerintem téved. Polarizálni kellene. Méghozzá azért, hogy a Fővárosi Önkormányzat valódi súlyával bírjon, és ne kelljen lemondania a város főépítészének, Schneller Istvánnak. Hogy megszűnjék az az áldatlan állapot, miszerint ez az utca a fővárosé, a keresztutca meg a kerületé. És kezdődhet a vita. Nem beszélve a belterület – nem Belváros (sic!) – egységes arculatának távlati terveiről. Például a történelmi zsidónegyed teljes rehabilitációjáról. Jómagam, mint a Budapesti Városvédő Egyesület alapító tagja, a rendszerváltás pillanatában az utcanév bizottságban tevékenykedő lelkes városvédő, már akkor javaslatot tettem a volt agglomeráció leválasztására. Lesöpörték. Aztán több mint tíz év múlva levelet írtam Demszky Gábor főpolgármesternek, mi is az igazi reform. Ő akkor azt válaszolta, hogy mindenki szeret budapesti lenni, nem vehetjük el ezt a jogot senkitől, aki a volt agglomerációban született vagy ott él. Pár évre rá ő maga terjesztette elő javaslatát az úgynevezett “City-programot”.

Nos, egy ilyen kicsi országnak ekkora főváros (525,5 négyzetkilométer) abszurdnak látszik. Tudom azt is, hogy Budapest nem Magyarország, ahogyan Párizs nem Franciaország. De ettől függetlenül a szűken vett Budapest mégiscsak a volt tizennégy kerület. A reform lényege abból állna, hogy Nagy-Budapestet említenénk akkor, ha valamilyen földrajzi statisztikai adatra volna szükségünk, pl. lakosság létszáma, a város területe elővárosokkal és anélkül. Miért ne lehetne Csepel, Újpest, netán Budafok, Soroksár előváros? Kinek, kiknek a jogait sértené? A közlekedés és más egyéb infrastruktúrák árai nem változhatnának, mert hiszen Nagy-Budapest részei maradnának. Nem úgy, ahogy a Csepel leválását indítványozók hangoztatták, márpedig azt, hogy Csepel nagy területét és hatalmasra duzzasztott lakosságát figyelembe véve megyei jogú várossá alakulhatna. Nem is ment bele a nép, a tervet leszavazták. Mert drágább lett volna a HÉV, a telefon és még sok más egyéb, ami sajnos manapság a vidéket sújtja. Az elővárosi rendszerrel megszűnnének azok az anomáliák, amelyek az eddigi rendszert jellemezték, a ránk szakadt szabadság és ennek folyományaként a vitatkozási és szóömlenybéli kényszer, minekután a főváros vezetése nem tudott szót érteni az egyes kerületek polgármestereivel a forrásmegosztásról. Nos, ha a főváros egyetlen egység volna, vagyis az a bizonyos tizennégy kerület, akkor nem volna szükség polgármesterekre, csak egyetlen polgármesterre (aki így már nem volna “fő”) az egész fővárost irányítandó. Az elővárosok viszont választhatnának polgármestert, mert valahol önálló városokként működhetnének csak éppen Nagy-Budapesten belül, ahogyan erre rengeteg példa akad a világ számos metro-, illetve megalopolisában. De ki vezetné az egyes budapesti kerületeket? Az elöljáróságok, amelyeknek nem volna más feladatuk, mint a kerületekre tartozó ügyek intézése. Viszont nem szólhatnának bele a főváros általános rendezési terveibe, mert Budapest akkor egy és oszthatatlan lenne, már ami a belterületet, vagyis a tizennégy kerületet illeti.

Koppány Zsolt

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 34. szám

Comments are closed.