Forrás: ÉS

Hosszabb ideje foglalkoztat, hogy az alapvető európai liberális eszmék (szabadság, egyenlőség, sokszínűség, tolerancia) a liberális politikai filozófusok által képviselve nagyon sokszor a szándékolttól eltérő vagy azzal merőben ellentétes politikai eredményekhez vezetnek a baloldalisággal és konzervativizmussal is teljes európai politikai színtereken. Megesik, hogy korántsem a liberális, hanem éppen a baloldali vagy a konzervatív álláspont simul oda inkább egy-egy liberális elv vektoregyeneséhez. Magyarán: az európai liberalizmus mintha átengedte volna más politikai irányzatoknak a saját politikai érdekkifejtését és -érvényesítését.

Első pillantásra nincs is baj ezzel, hiszen a liberálisokon kívül még akárki vall is vagy valósít meg liberális elveket, látszólag annál jobb a liberális elvekre nézve, hiszen alkalmazói körük csak bővül. Ez a transzfer, tudniillik a liberális eszmék nem liberális kezekbe átvándorló képviselete azonban mégsem eredményezi a liberalizmus bővülését, mert maguknak a liberálisoknak a gondatlanságából és kelletlenségéből következik: abból, hogy másokra hagyják saját eszméik képviseletét, miközben saját eszmerendszerük nem liberális tartalmakkal is telítődik.

Mindenki pontosan azt, és csakis azt tegye, amire a politikai-filozófiai jogosítványa szól? Ha végül pontosan ezt fogja írásom sugallni, korántsem purizmus, még csak nem is beteges rendszeretet diktálja mondanivalómat, gyakorlati-politikai veszélyeket látok ugyanis a politikai-filozófiai munkamegosztás effajta átrendeződésének, összekavarodásának hátterében.

Nem liberális tartalmak beszivárgása teszi például azt is, ahogyan a magyar vezető liberálisok némelyike – korántsem toleráns módon – előbb átkozza ki a tőle kissé elhajló liberális vélekedést, mint a velejéig antiliberálisat, amelyhez viszont – a tolerancia előbb megcsúfolt, most azonban már túl is hajtott jelszavával – még akár szekundálni is képes. Jó példa a közelmúlt magyar politikai diskurzusából egyes vezető magyar liberálisok elhatárolódása az “ügynökügy” liberális, vagyis toleráns értékelésétől (a D-209-es, Tar Sándor vagy Szabó István ügyében), ami nemhogy jót tett volna a liberalizmus ügyének, de egymás torkának ugrasztott még közeli álláspontot elfoglaló liberálisokat is, miközben önkéntelenül is az intoleráns kommunistázók ügyét segítette.

A liberalizmus filozófiájának alapvető értékei közé tartozik a “megértés” képessége. Miközben, mint láttuk, egyes vezető liberálisok zéró toleranciát tanúsítanak közeli elvbarátaikkal szemben, a velük ellentétes nézeteket valló embereket, szervezeteket készségesen “megértik”, sőt, még azt is “megértik” újabban, ha ezek az emberek vagy szervezetek cserében, csöppet sem hálájukat kinyilvánítandó, mindent megtesznek az őket előzékenyen megértő liberalizmus elpusztításáért. A liberalizmusnak ez az öngyűlölő és öngyilkos fajtája túlságosan elterjedt az utóbbi évek európai és az utóbbi évtizedek észak-amerikai értelmiségi politizálásában, hogysem ne kínálkoznék temérdek példa a szemléltetésére. Alap-paradigma lehet az, ahogyan az állampolgári jogaikért küzdő amerikai feketék liberális fehérekből kikerülő támogatóikat később megköpdösték és megrugdosták. Őszintén kívánom, hogy ne jussanak erre a sorsra a magyarországi cigányság jogköveteléseit támogató nem cigány magyar liberálisok is, mihelyst csakis helyeselhető küldetésüket bevégzik.

A gyűlöletbeszéd körüli szélsőliberális álláspont, mélyén azzal a meggondolással, hogy a társadalmi megvetés jobban korlátozza a gyűlöletbeszédet, mint a büntetőjog tehetné, egyáltalán nem tűnik hatékonynak a napi társadalmi gyakorlatban. Ha előbb “megértjük”, mondjuk, ifj. Hegedűs Lóránt mocskolódásait (talán még empatikusabban is, mint saját elvbarátai), és azután úgy döntünk, hogy azok szólásszabadságilag tolerálhatók, akkor előre borítékolható az eredmény az öngyűlölő liberalizmus nagyobb dicsőségére. Elmarad a társadalmi megvetés, hiszen ebben épp a liberálisoknak kellene élen járniuk, akik azonban a “megértéssel” vannak elfoglalva, viszont mindennaposakká, még vérmesebbekké lesznek a mocskolódások, és a neonáci indulatok egy része ráadásul még a “puhány”, erőt felmutatni képtelen, tehát hiteltelen liberalizmuson is rendszeresen csattanni fog.

Persze azzal, hogy nem látjuk bizonyítottnak egy-egy szélsőliberális álláspont napi politikai hatékonyságát, még semmit sem mondtunk politikai filozófiai érvényességéről. A “megértő” liberalizmus tűzkeresztsége az a legalább 150 évig eltartó folyamat volt, amelynek során a “civilizált” európaiak és észak-amerikai fehérek, vagy legalább a körükből kikerült liberális filozófusok, megtanulták méltányolni a nem európai, színes bőrű “vadak” vagy “primitívek” teljes emberi jogait, kulturális sajátszerűségét. Emlékezetes stáció volt ebben a folyamatban az európai cigányság kulturális felértékelődése a romantika korában. Furcsa mód hasonló, egyidejű folyamatnak kellett lejátszódnia az európai zsidóság emancipálódásához, egészen a hetven évvel ezelőtti összeomlásig, illetve ismét csak ízig-vérig liberális mérlegelések álltak a speciális női vagy nem heteroszexuális (biopolitikai) jogok teljes elismerésének hátterében. (Hogy a nagy európai keresztény egyházak egymás iránti toleranciája liberális vonulatként alakult-e ki, vagy inkább afféle kartellmegállapodás volt-e, külön elemzés tárgya lehetne. Mindenesetre feltűnő intoleranciát tapasztalunk részükről az ugyancsak keresztény, de kisebb vallási kultúrák irányában.)

Az alapkérdés természetesen az, hogy lehet-e a liberalizmus égiszén belül, ahogy például a büntetőjogon belül nagyon is lehet, speciális érveket alkalmazni önvédelem címén? A mai magyar és nemzetközi liberalizmus derékhada még a támadások kereszttüzében sem hajlamos ilyen érveket keresni. Köti magát a “ne viselkedjünk úgy, mint ők” kanti morálfilozófiai gondolatához, amely politikailag a Gandhi-féle pacifizmusra emlékeztet, márpedig ez inkább véresen intő, semmint igazolást kínáló példa. A tűzön-vízen keresztül “megértő”, empatizáló liberalizmust nemcsak hatástalannak, de önveszélyesnek is tartom. Természetesen nem bizonyos “militáns” liberalizmust tennék a helyébe, ennyiben elfogadhatónak érzem a kanti indíttatást, amely kizárja a mégoly jó szándékok agresszív kinyilvánítását, de feltétlenül túllépnék azon a bocsánatkérő, szabadkozó attitűdön, amely a mai európai és észak-amerikai liberalizmust mások jogainak készséges elismerése közepette is jellemzi (ideértve természetesen a liberalizmus esküdt ellenségeinek jogait is).

Ehhez mindenekelőtt a liberális tolerancia alapelvén kellene módosítani. Ez az alapelv az egyenlőség eszméjéből származik, de mai, túlfejlett formáját inkább társadalompolitikai értéksemlegességnek nevezném. Valamennyi politikai áramlat közül a liberalizmus az, amely még politikai harcai közben sem hajlandó értékkülönbséget tenni igazság és igazság között. Az én igazságom éppen annyit ér (vagy talán egy picivel kevesebbet), mint a másoké, például a tiéd – sugallja a bocsánatkérő, értéksemleges liberális, azt gondolva, hogy méltányos viselkedése kipótolja azt a csöppnyi igazsághiányt, amelyet a saját oldalán önkorbácsoló módon elismert, és így ellenfele az ő igazságát is méltányolni fogja. Ez azonban hiú reménység, ahogy mondani szokás, “nem így működnek a dolgok”.

Az értéksemleges szélsőliberális hajlamos még azt a véleményt is tolerálni, amely őt magát semmi körülmények között nem tolerálja; hajlamos azt a társadalmi mozgalmat is pártolni, amely éppen a tolerancia alapjainak: az egyenlőségnek és a sokszínűségnek a megsemmisítésére tör. A toleranciának ez a fajtája bármi egyébnél inkább garantálja magának a toleranciának a biztos megsemmisülését – éppen ebben áll a szélsőliberalizmus ön- és közveszélyes volta, illetve az a sajátsága, hogy voltaképpen már nem is liberális, hanem, ha merőben szándékolatlanul is, de intoleráns (tekintélyelvű, konzervatív vagy éppen szélsőbaloldali) tartalmakat hordoz.

Az értéksemlegesség, a társadalmi vagy kulturális relativizmus ugyanis a társadalmi térben óhatatlanul olyan véleményeket vagy mozgalmakat is felruház az egyenértékűség kitüntető jegyeivel, amelyek a maguk részéről egyáltalán nem értéksemlegesek, és legtöbbször messzemenően intoleránsak is. Így ismeri el a szélsőliberális még annak a zöld mozgalomnak is az igazát, amely a magáén kívül minden egyéb társadalmi érdeket sutba dobna vagy legalábbis felülírna; vagy annak a globalizációellenes (értsd: Amerika- és zsidóságellenes) mozgalomnak az igazát, amely lényegét tekintve a nácik világösszeesküvés-elméletének a közel-keleti olaj tüzén (bevételein?) való felmelegítése. Az értelmiségi liberalizmus hasonló botlása azoknak a nézeteknek a toleráns tudomásulvétele is, amelyek a náci rezsimen egyhamar túltevő iszlamista terrornak a tisztára mosására irányulnak egy zavaros antikolonialista balosság jegyében.

A szélsőliberális értéksemlegesség számára az agresszor emberi jogai éppoly becsesek, mint az áldozatéi. Jól ismert az újabb magyar rendőrségi, ügyészi és bírói gyakorlat liberalizmusa, amely gyakran több jogi védelmet kínál fel a bűnelkövetőknek, mint bűncselekményeik eddigi és ezutáni áldozatainak. Több liberális jogvédelmi gondoskodás irányul a Guantanamón fogva tartott al-kaidás harcosokra, mint irányult valaha is a World Trade Center áldozatainak és hozzátartozóiknak emberi jogaira. Theo van Gogh iszlamista merénylője a liberális holland igazságszolgáltatás jóvoltából megtarthatta szavazati jogát, és még a parlamenti képviselőválasztásokon is indulhat; Malmö iszlamista merényletektől feldúlt negyedeit csapatostul hagyják el a svédek, a liberális sajtó azonban éppen őket kárhoztatja, először azért, mert integrálni akarták (!), másodszor pedig még azért is, mert, úgymond, magasabb pozícióból, nem pedig a teljes egyenjogúság talajáról akarták integrálni a betelepülőket.

A más kultúrák értéksemleges tisztelete olyannyira reflexszerű a szélsőliberális gondolkodásban, hogy még önmagát is felszámolja a más kultúrák felértékelésének, illetve a saját kultúra leárazásának formájában. Már-már betegesen kishitű saját kultúrájának értékessége tekintetében az a megszállott liberális, aki egyetemen vagy egyebütt szembekerül ún. kisebbségi vagy elnyomott kultúrák termékeivel. Legfeljebb egyenértékűnek, de inkább silányabbnak mondja a chartres-i katedrálist, mint a csádi sárkunyhót. Nem meri kimondani, hogy egy-egy “patriarchális” kultúra férfi írói esetleg jobb műveket hoztak létre, mint koruk harmadosztályú naplóíró női (hogy is hozhattak volna létre különb műveket, hiszen ha különböző “beszédmódokban” is, végső soron egyenértékű “szövegeket” hoztak létre). Nem meri nagyra tartani az európai judeo-keresztény vallási vagy filozófiai örökség pezsgő vitaszellemét az iszlám vagy a tibeti buddhizmus sokkal kisebb mérvű vitaszelleme ellenében. S eközben nem érti, hogy esztétikai vagy más elveiből engedve sem találkozhat mással az elismert, sőt, felmagasztalt kultúrák képviselői részéről, mint elégedetlenséggel és méltatlankodással.

A tolerancia efféle céltévesztő formája önnön viszonzása helyett sokkal inkább ingerült intoleranciát hajlamos kiváltani. A vélt vagy valódi patriarchális gondolkodás önkéntes feladása (például a férfi kizárásával a közös utód sorsának alakításából Kis János abortuszkönyvében) csak azt váltja ki a feminizmus radikálisaiból, hogy puszta “megingásra” vagy cselre következtetnek, amely, úgymond, csak megszilárdítja a patriarchális uralmat. A hitbéli egyenértékűségnek még a gondolata is megvetendő az iszlamisták számára, akik hitük abszolút felsőbbrendűségénél sohasem adnák alább. Ugyan miért is adnák? Hiszen ennek elismerése egyre közelibbnek tűnik az európai liberálisok önostorozó konfessziói hallatán.

Az értéksemleges liberalizmus minden jel szerint terméketlen, sőt veszélyes is, mert már saját magának mint kombattáns vitázó félnek a kivonódásával is felszámolja a toleráns párbeszédet. A nagy liberális lecke nem lehet más, mint egy olyan toleranciának a kialakítása és gyakorlása, amely az értékkülönbségek elkenése helyett éppen az értékek különbözőségét állítja figyelme fókuszába. Ha minden mindennel egyenértékű, akkor mi szükség lenne toleranciára? Éppen azért van rá szükség, mert nemcsak az emberek és szervezeteik különbözőek, hanem az általuk hordozott, bennük megnyilvánuló értékek is! Nem lehet méltó toleranciára egy olyan eszme sem, amely a békés vitázó légkör felszámolására tör. A mások tisztelete belépőjegy kell hogy legyen abba a körbe, ahol másokkal együtt élni, nem pedig nélkülük élni akarnak. Csak az efféle értéktudatos tolerancia adhatja vissza a liberális gondolkodás önazonosságát és önbizalmát.

Hernádi Miklós

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 34. szám

Comments are closed.