Gömöri György
Magyar történelem angoloknak
Bryan Cartledge: The Will to Survive. A History of Hungary. Timewell Press, London, 2006. 606 oldal, 25 font
Hogyan látja a magyar történelmet egy művelt, széles körű érdeklődésű, jelentős diplomáciai tapasztalatokkal rendelkező angol történész? (Sir) Bryan Cartledge könyve – The Will to Survive (A túlélés akarása) – erre a kérdésre ad választ mintegy hatszáz oldalon, amiből maga a narratív szöveg 531 oldalnyi. A szerző fényes karriert futott be, a diplomáciai után akadémiait is (egy oxfordi kollégiumnak lett az igazgatója), s e karrierből néhány év Magyarországra esett, ahol Cartledge 1980 és 83 között az Egyesült Királyság nagykövete volt. Itt szerette meg a magyarokat, mert az, hogy szereti őket, még azon a tárgyilagos és látszólag nagyon kiegyensúlyozott megközelítésen is átüt, amivel a magyarság múltját és jelenlegi sorsát nézi. Szerencsénk van tehát Cartledge-dzsel – ez a történész nem elfogult más, fiatalabb, nagyétvágyú nemzetek javára, és bár vizsgálódásának szempontjai természetszerűleg angolok és európaiak, át tud érezni olyan helyzeteket, amikor a magyarság alapvető érdekei kerülnek veszélybe, illetve amikor piros betűkkel írjuk be magunkat az idő nagykönyvébe. Előbbire jó példa Trianon, utóbbira 1956 tárgyalása.
De ne vágjunk elébe a megelőző ezer évnek. Bryan Cartledge hosszú éveken át dolgozott ezen a könyvön, s tudom (mert személyesen ismerem), hogy egyes fejezeteket többször is átdolgozott, újabb információk hatására. Jól is ismeri az angol és a magyar történeti irodalmat, és okosan használja tömérdek forrásmunkáját – bár bibliográfiája „mindössze” tíz oldalra rúg. A The Will to Survive-ot, úgy gondolom, nem csak angoloknak érdemes kézbe venni – Cartledge még azoknak is tud újat mondani, akik eléggé tájékozottak történelmünkben. Például amikor arról ír, függetlenül a társadalmi feszültségektől, milyen óriási baklövéseket tudott a magyar diplomácia az 1526-ot megelőző évtizedekben elkövetni, vagy hogy miért engedélyezte I. Ferenc császár az 1825-ös országgyűlést. Nekem külön rokonszenves az, hogy a nyugati történészek többségének csőlátásával szakítva Cartledge több alkalommal rámutat egy-egy magyarországi vagy erdélyi törvény európai szempontból is „haladó” voltára. Jó példa erre az erdélyi országgyűlés 1588-as, tehát már Báthori István halála utáni döntése, amely az akkoriban szokásos „cuius regio, eius religio” elvvel szemben feljogosította a jobbágyokat arra, hogy földesuruk áttérése esetén ne kövessék annak vallását (95. oldal). Ami pedig a fairness néven ismert angol jó tulajdonságot illeti (amit csak hozzávetőlegesen fordíthatunk „az igazságos elbírálás képességének”), Cartledge ebben is jeleskedik: III. Károly abszolutizmusát bírálva elmondja ugyan, hogy az uralkodó „drasztikusan megrövidítette a protestánsok jogát, hogy vallásukat szabadon gyakorolják”, s hogy ezek a rendelkezések Magyarországon ötven évig érvényben voltak, de lábjegyzetben hozzáteszi, hogy Angliában 1828-ig (!) a katolikusok és a radikálisabb protestáns vallások követői el voltak tiltva az egyetemek látogatásától és az állami hivatalok viselésétől.
Ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, Bryan Cartledge könyvének oroszlánrésze az újabb korról szól – a 166. oldalon már elérkeztünk a reformkorba. Itt Széchenyi István gróf szerepét kiemelten tárgyalja, a többi közt rámutatva arra, Széchenyinek igaza volt a nemzetiségekkel kapcsolatban folytatandó politikát illetően – ebben megelőzte korát. Ugyanakkor azt sem hallgatja el, hogy a nagy reformer élesen elítélte a Bánk bán 1840-es pesti bemutatóját, mondván, hogy az „sértheti a németeket” és politikai ellentéteket okozhat (185 o.) A negyvennyolcas forradalommal kapcsolatban Cartledge érdekes különvéleményt jelent be: szerinte, ami akkor március 15-én és utána történt, nem volt igazi forradalom; legalábbis nem lehet összehasonlítani mondjuk a párizsi forradalommal. Az áprilisi törvények ezek szerint csupán egy „átrendezést” (adjustment) jelentettek az addigi osztrák-magyar viszonyokban. Az igazi törést I. Ferdinánd 1848. augusztus 31-i leirata és hamarosan utána Jellasics támadása jelentette – a császári leiratot Cartledge a magyarokkal szembeni árulásnak illetve a „magyar alkotmány semmibevevésének” minősíti (214. o.), alighanem teljes joggal. Jellasics veresége és a honvéd hadsereg megszervezése után Ferdinánd lemondása és Ferenc József 1848. decemberi olmützi nyilatkozata már „nem hagyott utat a kompromisszumnak”, elkerülhetetlenné vált a Habsburg-dinasztiával vívott szabadságharc. Aminek lehetséges kimenetelét illetően a külföldi segítségre számító Kossuthnak, akit Cartledge nagyra tart, azért voltak illúziói, mert nem ismerte eléggé Nyugat-Európát, nem volt tisztában azzal, hogy „Magyarország földrajzi helyzete és Ausztriával közös történelme egy olyan boldogtalan házasságra ítélte a két országot, amelytől egyik sem tud válással megszabadulni” (228. o.).
De a huszadik századról írott fejezetek talán a legérdekesebbek Bryan Cartledge nagylélegzetű művében. Szerintem Tisza Istvánt és Horthy Miklóst egyaránt a „helyére teszi” – Tiszát erőskezű, fontos, de túl merev és szűk látókörű államférfinak tartja, aki ezért nem érdemli meg, hogy igazán „nagynak” nevezzük (319. o.). Míg Horthyról azt írja: „gyakran ostoba, általában tisztességes, ritkán gonosz [politikus]; igazi konzervatív, aki elszántan próbálta a forradalom előtti status quót visszaállítani és a változásokat megállítani” (351. o.). A két háború közötti magyar konszolidáció sikerét Cartledge, más történészekkel egyetértésben, Bethlen Istvánnak tulajdonítja, de jó véleménnyel van Klebelsberg Kunó, sőt Hóman Bálint oktatási politikájáról is. Horthy Bethlen utáni miniszterelnökeiről már inkább szkeptikusan nyilatkozik, viszont nem hagyja figyelmen kívül, hogy a két háború közti Magyarország külpolitikájának sarkalatos tétele volt Trianon revíziója.
Trianonnal kapcsolatban Cartledge elmondja a tényeket: hogy egy-két olyan angol diplomata, illetve politikában aktív szerepet játszó történész, mint R. W. Seton-Watson előítéletei hogyan befolyásolták az első világháború utáni békeszerződést, s hogy ebben a tekintetben az angol-francia vélemény az volt, meg kell adni mindent az utódállamoknak, amit azok saját gazdasági érdekeik miatt követeltek. A hárommillió magyar közül vagy egy milliót két (kelet-nyugat, illetve észak-déli) vasútvonal miatt ítéltek oda Csehszlovákiának, illetve Romániának. Lloyd George azon kevesek közé tartozott, akik még 1919 márciusában szót emeltek a békeszerződésnek a németeket és magyarokat sújtó igazságtalanságai miatt, de véleményét a békekonferencia nem vette figyelembe – arról nem is beszélve, hogy Harold Nicolson hanyagsága miatt a magyar küldöttséget csak akkor hívták meg Párizsba, amikor már megfellebbezhetetlenül készen volt a béketervezet. Cartledge úgy gondolja, hogy a békekonferencia rendelkezései „igazságtalanok és rendkívül sérelmesek” voltak Magyarországra nézve és hosszú távon az egész régió békéjét megmérgezték (348. o.).
Később lényegében a revízió kedvéért kötött Horthy állama „fausti szerződést” a hitleri Németországgal – egy olyan alkut, amelynek azonnali előnyei nem álltak arányban azzal a szörnyű árral, amit a magyarságnak ezért fizetnie kellett. Magyarán mondva, 1938-ban a magyar állam olyan hazárdjátékba kezdett, amiről már a háború harmadik évében világossá vált, hogy csak óriási veszteséggel végződhet. Még a magyar semlegességhez ragaszkodó Teleki Pál ítélőképességét is „deformálta Trianon”, a korábban angolbarát Bárdossyról nem is beszélve, aki elsikkasztotta a Molotov-féle Kristóffynak adott üzenetet (404 o.,) és így egy szovjet győzelem esetére kilátásba helyezett erdélyi határrevízió lehetőségét. Cartledge úgy tudja, hogy Bárdossy Horthy Miklós és a kormány megkérdezése nélkül üzent hadat az Egyesült Államoknak, így többszörösen felelős Magyarország háborús tragédiájáért. (Mellesleg: a finnek, bár részt vettek a németek oldalán a háborúban, sohasem üzentek hadat az USA-nak!) Kállay Miklós kinevezése 1942-ben már a „menteni a menthetőt” jegyében történt, de még ez a Horthyhoz hű politikus sem értette meg, mekkora ostobaságot mond, amikor még 1943-ban is ragaszkodik a német (defenzív) szövetséghez az orosz (offenzív!) szövetség ellenében (413. o.). Egy helyütt Cartledge az „önbecsapás különleges magyar adottságáról” beszél, ami a második világháború alatti magyar politikát jellemezte: a magyarok egyszerűen nem voltak képesek elhinni, hogy a szövetségesek komolyan veszik egymásnak tett ígéreteiket, tehát a magyaroknak elsősorban a közeledő Vörös Hadsereggel és nem az angolokkal kell tárgyalniuk a megadás módozatairól. Azt már csak félve említem (erről Cartledge nem beszél), hogy Horthy Miklós emlékirataiban megírja, ő 1944 március 18-án, Klesheimben jött rá arra (amikor Hitler ordítozni kezdett vele), hogy „ez egy gonosz ember”. Addig mi volt, becsületes fegyvertárs és kellemes házigazda?
Hitler ekkor a többi közt azért tett szemrehányást Horthynak, mert az, úgymond, „egyáltalán nem oldotta meg a zsidókérdést”. Cartledge is megírja azt az egyébként jól ismert tényt, hogy három zsidótörvény és egyre súlyosabb megszorító intézkedések ellenére 1944 márciusáig a magyar zsidóság léte nem forgott veszélyben. Ezek után a német megszállást követően Eichmann és magyar hívei, Endre és Baky döbbenetes gyorsasággal dolgoztak, amenynyiben 1944 közepére elérték a közel félmilliós vidéki zsidóság teljes kifosztását és deportálását – Cartledge ezzel kapcsolatban idézi Bethlen István kifakadását, aki szerint ezzel az akcióval a németeket kiszolgáló magyar hatóságok „jóvátehetetlenül bemocskolták Magyarország nevét” (419. o.). Kérdés, Horthy miért csak június végére volt képes lépni, miért nem tudta korábban Sztójay megrendszabályozásával leállítani a deportálásokat. A németeknek ekkor még szükségük volt a kormányzóra, a nyilasokat megbízhatatlan csürhének tartották, és októberben, a Horthy-proklamáció után is csak végszükségben vették őket elő.
Az 1945 utáni politikai eseményeket Bryan Cartledge részletesen írja le, és itt is szolgáltat újabb adatokat, például arról, hogy 1955-ben (!) az ÁVH leleplezett egy államellenes összeesküvést Kelet-Magyarországon, aminek eredménye száz ember letartóztatása és hat halálos ítélet volt. Én eddig azt sem tudtam, hogy Rákosi Mátyás 1956. júliusi bukásában szerepet játszott az MDP politikai bizottságának egyik tagja, aki – név nélkül – telefonon felhívta az akkori szovjet nagykövet Andropovot, és értesítette arról, hogy Rákosi több száz ellenzéki (többnyire kommunista párttag) letartóztatását tervezi. Mikojan 24 órán belül Pesten volt, és Rákosi pakolhatott – néha a szovjet vezetés is képes volt a hatékony, gyors cselekvésre. Arra viszont nem volt képes, hogy megértse a magyarországi helyzetet és az ötvenhat nyarán már kitapintható elvárásokat. Gerő Ernő kinevezése Rákosi helyére súlyos hiba volt, Cartledge még abban sem biztos, hogy ha akkor Kádárt nevezik ki első titkárnak, a forradalom nem kerülhető-e el. Nagy Imre viszont (gondoljanak bele, nyájas olvasóim!) ekkor már/még nem tagja a Magyar Dolgozók Pártjának! Szeptemberben kapja vissza a tagkönyvét, túl későn ahhoz, hogy megakadályozhassa az októberi „sajnálatos események” kibontakozását.
A forradalomnak az angol történész tizenhét oldalt szentel, legtöbb megállapítása pontos és helytálló. Én megkérdőjelezném a harcoló fegyveres csoportok általa megadott létszámát; szerintem 10-15 ezer erős túlzás, október 24-én különösen, de a Nemzetőrség megalakulása idején sem lehetett létszámuk 4-5 ezernél magasabb. A forradalom áldozatainak száma viszont pontos: 2700 halott, 27 ezer sebesült, 669 szovjet halott és 1450 sebesült. Amint azt könyvének 482. oldalán Bryan Cartledge megírja, a „formálisan” november 7-én végződő forradalom „nem bukott el. Éppen hogy győzelme késztette a szovjet vezetőket annak letörésére. A magyarok nem a szocializmus ellen lázadtak fel, hanem egy terror által fenntartott politikai diktatúra ellen; valamint országuknak egy idegen hatalom által való megszállása ellen”. Mivel a második szovjet beavatkozást már Nagy Imre semlegességi nyilatkozata előtt eldöntötték, nem igaz az a nyugati történészek által gyakran hangoztatott vád, hogy „Magyarország ambícióinak áldozata lett”, vagyis túl sokat akart egyszerre. 1956, bár egy újabb bábkormányt ültetett a magyarok nyakára, nem volt hiábavaló: visszaadta a magyarságnak önbecsülését és az elnyerte a nem-kommunista világ „hosszantartó tiszteletét” (483. o.). A világban többet és pozitívabban írtak 1956-ról, mint a magyar történelem bármely addigi eseményéről.
Kádár Jánost Cartledge személyesen ismerte, de ennek nem tulajdonít különösebb jelentőséget – számára az első titkár rejtélyes és rejtőző ember maradt, aki végül is csak egyetlen dologhoz ragaszkodott – a magyar kommunista párt hatalmon maradásához. Ha ez csak a szovjet érdekek teljes kiszolgálásával volt elérhető, akkor az erkölcsi meggondolások másodlagosaknak minősültek – egyes szovjet politikusokhoz nem, de Moszkvához hűnek kell maradni mindenáron. Viszont ha a szocialista táboron belül érvényesíteni lehet a magyar érdekeket, akkor azt is meg kell próbálni. Cartledge meggyőző módon írja le a Kádár-rendszer fejlődéstörténetét, az 1956 utáni véres megtorlástól a „kenyér és cirkuszok” engedményein keresztül a nyolcvanas évek gazdasági és politikai válságáig – mint nagykövet, ő maga is rájött, hogy ebben a rendszerben a magyar társadalom „nincs megbékélve önmagával”, és a „gulyáskommunizmus” díszletei mögött súlyos traumák és problémák rejtőznek. Emiatt omlott össze az 1963 óta érvényes „nemzeti konszenzus” 1988 májusára. (Ami egyébként pontosan megegyezik a Horthy-rendszer fennállásának időtartamával.)
Egy ilyen terjedelmes és tartalmas könyvbe viszonylag kevés hiba csúszott, amelyek közül csak néhányat említenék: Róbert Károly erdélyi vajdája alighanem Széchy, nem Széchényi Tamás (47. o.), Balassi Bálint nem Esztergom török, hanem magyar, illetve szövetséges ostroma idején esett el (88. o.) Tolnai Dáli János londoni ligája nem a cromwelli időkben jött létre (96. o.), és József Áron – a költő apja – nem Amerikába, hanem Romániába emigrált (379. o.). De ezek a hibák sem igazán Cartledge magyar történelemszemléletének gyengéire vallanak – ezért gondolom, hogy John Lukácsnak van igaza, aki a könyv londoni bemutatóján azt mondta: ennél jobb magyar történelmet angolul még nem írtak. Köszönet érte a hajdani nagykövetnek.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 34. szám
