Népszabadság * Tamás Gáspár Miklós * 2006. augusztus 22.
Kép: Marabu A Magyar Szocialista Párt egy bizonyos Pető Györgyöt jelölt óbudai polgármesternek. Az SZDSZ kezdetben mintha azt mormolta volna a bajsza alatt, hogy nem támogatja az illetőt. Most úgy föst, hogy mégis támogatja, ezért Csire János, a jelenlegi szabad demokrata alpolgármester – szerintem helyesen – kilépett a pártjából, és függetlenként indul a polgármesteri tisztségért, mentvén azt, ami a Filatori-gát környékén a liberálisok becsületéből még megmaradt.
Böhm András szabad demokrata országgyűlési képviselő, a városházi liberális frakcióvezető elutasítása indoklásául Pető György „ügynökmúltját” hozta föl, mire Pető György polgármesterjelölt pört indított ellene, mondván, ő bizony nem ügynök volt, hanem ávós! Hogy merik őt sértegetni, himmelherrgottkrucifiksz! (Az „ávós” kifejezést én az 1947 és 1989 közötti politikai rendőrségre meg kémekre, kémelhárítókra alkalmazom, ahogyan ezt Oroszországban teszik, ahol a GPU, NKVD, KGB stb. összes egykori alkalmazottait „csekistának” szólítják; Putyin elnök is büszkén hívatja magát csekistának…)
Pető György nem titkolja, hogy a III/II. ügyosztály tisztje volt, meg a BM KISZ-bizottságának a titkára; effélék. Ilyen emberek bőven akadnak az üzleti és közéletben, a közvélemény ezt már megszokta. A balliberális médiák a padlót törölték Kis Jánossal és (másodsorban) e sorok írójával, amikor fölkértük Medgyessy Péter akkor hivatalban volt miniszterelnököt, hogy – mivel olyasmik derültek ki róla, mint most Pető Györgyről – köszönjön le tisztségéről. De hát a derék Medgyessy (aki persze egy nagy fenét köszönt le, és ma is köztiszteletben álló státusférfiú, még én is becsülöm kezdeti politikáját, amellyel megmentette Magyarország stabilitását) legalább titkolta és mentegette azt, hogy a néhai szovjet tömb kémelhárítója volt – Pető György jelölt azonban hivalkodik vele. Kiderül, hogy (megint csak összhangban a közvélemény jelentős részével) a III. kerületi polgármesterjelölt megveti az „ügynököket” (helyesen: besúgókat), tehát azokat, akiket az ő szervezete, az ávó kényszerrel, fenyegetéssel, zsarolással, korrumpálással tartott rövid pórázon.
Ez szerinte (és sokak szerint) megvetendő. De az, hogy ő önként, hivatásszerűen, sikeresen szolgálta a diktatúrát ebben a bizalmi pozícióban, az (szerinte és sokak szerint) dicsőség. Pető György „nyílt állományú” kémelhárító tiszt az „amerikai osztályon” szolgált a Varsói Szerződés, a KGST és a nagy Szovjetunió érdekében, ma pedig egy NATO-tagállam egyik atlantista, Amerika-barát pártjának színeiben jelölteti magát közhatalmi tisztségre.
Ez a párt ma több-kevesebb joggal „szociáldemokratának” titulálja magát. Meg kellene azért kérdezni néhány régi szocdemet, milyen érzelmeket táplál az önérzetes és büszke ávósok iránt. Abba már valahogy beletörődött mindenki, hogy az MSZP országházi padsoraiban helyet foglaló személyek enyhe többsége 1989 előtt pártfunkcionárius volt (természetesen a KISZ-funkcionáriusok, a tanácsi és minisztériumi tisztségviselők is ide tartoznak, hiszen a posztsztálinista pártállam egységes szerkezet volt).
Ámde Pető Györgynek a Böhm képviselő ellen indított pöre szépen illusztrálja, hová jutottunk. A korábbi ávós tiszt önérzetesen kikéri magának, hogy ő áldozat lett volna. Ugyan! Ő elkövető volt, és ha ezt a magas rangot megtagadják tőle, akkor félmillió pengő forintokat követel lelki fájdalmának díjául.
S azt várják szegény Wittner Máriától, hogy együtt ünnepeljen ezekkel az alakokkal. Nem kérnek tőle túl sokat?
A kétfrontos harc jegyében azt is szóvá kell tennem, hogy a jelek szerint abba is beletörődött percenként kupán vágott közvéleményünk, hogy a jobbközép színezetet negélyező Fidesz-KDNP ezúttal nyíltan és határozottan összeállt (pár nyamvadt ezrelék reményében) a fajgyűlölő és antidemokratikus szélsőjobboldallal a helyhatósági választások alkalmával. Öt évvel ezelőtt ebből eget verő botrány kerekedett volna. A demokratikus és konzervatív jobboldal csöndes kárörömmel vette tudomásul, hogy Orbán Viktor és barátai kitrükközték a kisgazdákat és a MIÉP-et a parlamentből, az eszközökben bizony nem válogatva. Az Orbánt emlékezetesen agyonbíráló MDF is része itt-ott ezeknek az eseti koalícióknak, amelyekben megvalósul az, amit bálványa – Antall József – szeretett volna elkerülni: az egység a jobbközéptől a fasisztákig. Ez a demokratikus és konzervatív jobboldal ma hallgat, ha eltekintünk Solymosi akadémikusnak a háromszázötvenedik cikkétől, amelyben fölpanaszolja, hogy a Fidesz-KDNP nem szokta kikérni a véleményét. De még a jobboldal ellenfelei is hallgatnak (itt-ott taktikai megfontolásokból). A „baloldali” közvélemény beéri avval, hogy az MSZP vezetői (Hiller, Gyurcsány) megjelennek egy-egy Ságvárival kapcsolatos eseményen – mert ezt a közvéleményt elsősorban a múlt és a makacs identitásőrzés jellemzi, sajnos -, ám az már nem érdekes, hogy ma, 2006-ban óhajt a jobbközép kriptohungarista tanácsurakat a nyakunkba ültetni. Micsoda bagázs! Micsoda választék!
Utóirat. A múltkori cikkemből (A baloldali minimum, augusztus 3.) – a rövidítés során – kimaradt egy mondat, amelyet nem kellett volna kihúznom: arról írtam ott, hogy egyik javaslatom (a helyhatósági választások baloldali bojkottja) kellemetlen következménye az lehet, hogy ártunk a rokonszenves protesztpártok (Élőlánc, humanisták, esetleg mások) esélyeinek.
Ez csakugyan sajnálatos lenne, ha bárki hallgatna rám, ami persze távolról sem biztos.
A szerző egyetemi oktató
