Németország ha felveszi is a kesztyűt, nem úgy veszi fel, ahogy más venné fel
Csaknem három héten át cinkosan hallgatott a német sajtó. Az újságírók, a tévések nem követeltek magyarázatot a belügyminisztertől, az ügyészségtől, a rendőrségtől: tessék megmondani, mi történt július 31-én, miért bénult meg az ország egy részén a vasúti forgalom, pontosan miért is kellett lezárni a dortmundi és a koblenzi pályaudvart, s egyáltalán hogy is volt az, hogy gyújtószerkezethez kapcsolódó gázpalackokat tartalmazó bőröndökre leltek kalauzok elhagyatott helyi érdekű vasúti kocsikban?!
Más. Sem fővonalbeli, színvonalas sajtótermék, sem fővonalbeli, fontos politikus nincs ebben az országban, amely és aki visszaszólna a lengyel kormány és állam meg a különféle pártok vezetőinek, hogy tessék végre bennünket békén hagyni. Holott Varsóban a kormánypárti sajtó és személyesen a két Kaczynski testvér szavakban, ráutaló magatartással (tervbe vett állami és fővárosi szintű látogatások lemondásával) szinte hatalomra jutásuk óta egyre gyakrabban vetnek nagynémet nacionalizmusra törekvést, gyanítható revansizmust a német politikai és szellemi elit szemére. A címzettek köpni-nyelni nem tudnak, de nem ezért nem szólnak vissza…
Hisztéria nélkül
A miértre adandó válasz a két említett ügy kapcsán szinte azonos. Tudniillik Németország ha felveszi is a kesztyűt, nem úgy veszi fel, ahogy más venné fel.
Ha Amerikában, Angliában vagy nálunk történik olyasmi, ami a dortmundi és a koblenzi főpályaudvaron, az újságírók nemhogy húsz napig, de húsz percig sem várnának, és lépés-, illetőleg nyilatkozatkényszerbe hoznák a hatóságokat. S ebbe a játékba azok vígan bele is mennének, mert – rosszmájúan megjegyezve – fontoskodhatnak egy adagot. Arra persze senki sem figyel fel ilyenkor, hogy ezáltal mekkora pánik keletkezik, mennyi megalapozatlan híresztelésnek adnak zöld utat.
A német belügy, a szövetségi ügyészség, a terrorelhárítás és a sajtó (ez utóbbi az előbbiekkel nem konspirálva, hanem felelősségérzettől áthatva – ezt jó ismerősömtől, a Die Welt című konzervatív újság felelős szerkesztőjétől tudom szinte bizonyosra) akkor, az elmúlt hét végén tárta a nagy nyilvánosság elé a húsz nappal korábban történtekről tudni valókat, amikor megérett rá az idő. Az élőben közvetített, a gyanúsítottak kivehető képeit bemutató sajtóértekezletet követő huszonnégy órán belül az egyik vélt tettest már meg is találták – lakossági segítséggel. De pánik, hisztéria még véletlenül sem tört ki.
Nos, az idő viszont nem érett meg, s – ha csak a németeken múlik – valószínűleg nem is fog megérni arra, hogy a német kommentátorok, netán politikusok feleseljenek a lengyelektől kapott kritikákkal.
Németország main streamje, szellemi, közéleti, politikai elitje – pártállásra, személyes múltra (Günter Grass és co.) való tekintet nélkül – hat évtizede rendületlenül gyakorol valami olyasmit, amire más civilizált országok nem mutatkoznak képesnek, legalábbis nem ilyen szisztematikusan: a higgadtságra, a mértéktartásra, a kompromisszumkészségre. Az európaiságra.
A berlini kiállítás
A megfigyelő rossz sejtelme a következő: éppen ezen németek által gyakorolt tulajdonságok miatt kezd ez az ország egyre komolyabbnak tetsző kívülről származó fenyegetettség alá kerülni.
A nemzetközi terrorizmus célkörébe valószínűleg azért került a Német Szövetségi Köztársaság, mert vezetői – minden időben, a vitatható libanoni háború körülményei között is – elsődleges felelősségüknek tartják Izrael állam biztonságának szavatolását.
Lengyelország jelenlegi irányítóinak pedig – kissé leegyszerűsítve – az a rezzenéstelen tekintet nem tetszik, ahogy a német kollégák a pofonokra érvekkel, meghívásokkal, diákcserék felajánlásával válaszolnak. Kínkeserves erőlködéssel sem lehetséges őket revansizmuson, nacionalizmuson, neofasizmuson rajtakapni. Pech.
Igaz, ami igaz: bárki megtekintheti immár Berlinben a mostanában megnyitott, a huszadik században történt kitelepítésekről szóló példátlan kiállítást, középpontba állítva az eddig elhallgatott fejezetet: hogy tizenkét-tizenöt millió német nemzetiségű embert (köztük Auschwitzot megjárt, de német nemzetiségűnek nyilvánított zsidót) elűztek Lengyelországból, Csehszlovákiából és más, a szovjetek által ellenőrzött területekről. Kétmillió embert – elsősorban azért, mert német ajkúnak született – meggyilkoltak. A németek úgy gondolták, most érkezett el a kibeszélés ideje. Lehet, hogy tévedtek.
Azt azonban senki se gondolhatja komolyan, hogy egy Konrád György által megnyitott, a nácik gaztetteit, agresszióját egyértelművé tevő kiállítás – még ha annak fő szervezője a „revansista” állandó jelzővel ellátott Erika Steinbach, az Elűzöttek Szövetségének elnöke is – tényleges céljait tekintve az európai történelem s egy napon az Odera-Neisse határ revízióját szolgálhatja. A lengyel vezetők – ki tudja, miért – ezt akarják elhitetni. Hogy nem ők, hanem a német vezetők a nacionalisták.
A terroristák meg azt, hogy Németország a cionisták kezére került. Hogy Merkel, Steinmeier, korábban Fischer viszonylag gyakori jeruzsálemi látogatásai, a jelenlegi és a korábbi belügyi vezetők, Schily, Schäuble, Beckstein erősen Izrael-barát nyilatkozatai az iszlám elleni keresztes háború, a cionista terjeszkedés részét képezik.
Vélhetőleg nagy butaságok ezek.
Csökönyös ország
A kézzelfogható valóság a következő: Németország döntéshozóinak, szellemi, kulturális, gazdasági elitjének – egy a világgazdaságnak, a nemzetközi munkamegosztásnak, az olajimportnak páratlanul nagy mértékben kitett ország vezetőinek – minden más nemzetnél elemibb érdeke fűződik ahhoz, hogy béke honoljon mindenütt, nagyon is beleértve a Közel-Keletet és az egészen „közel-keletet”: Lengyelországot, Ukrajnát, Oroszországot.
S ez az ország márpedig aktuálpolitikai és történelmi kihívásokra csökönyösen, következetesen, higgadtan, mértéktartóan akar válaszolni. Sajnos megint kezdenek vészesen aktuálissá válni József Attila szavai Thomas Mannról – csakhogy most nem reá, hanem annak hazájára vonatkoztatva -: „fehérek közt egy európai”. Ez az, ami sokaknak nem tetszik.
Zentai Péter
a Magyar Rádió berlini tudósítója
