G. Fehér Péter, vilag@hetivalasz.hu
A Hezbollah, Isten Pártja lényegesen nagyobb ellenállást fejtett ki Dél-Libanonban, mint amire az előrenyomuló izraeli hadsereg számított.
A Hezbollah, Isten Pártja lényegesen nagyobb ellenállást fejtett ki Dél-Libanonban, mint amire az előrenyomuló izraeli hadsereg számított. A szervezet ma már jelentős katonai erőt képvisel, és akár meghatározó szerepet is játszhat a közel-keleti konfliktusban.
Új iparág virágzik a Közel-Keleten. A Hezbollah vezetőjének, Hasszan Naszrallahnak a portréjával ellátott ajándéktárgyak gyártása és forgalmazása számít ma az egyik legjobb üzletnek. Kulcstartók, dísztányérok, képeslapok sorakoznak a damaszkuszi, bejrúti és a palesztin városok boltjainak kirakataiban.
Naszrallah ma is olyan szerény körülmények között él Dél-Bejrút síita negyedében, mint amilyenben a kilencgyermekes zöldségkereskedő gyermekeként meglátta a napvilágot. Azok a diplomaták, akiknek módjukban volt találkozni vele, intelligens, igen olvasott, széles látókörű, politikailag ravasz embernek írják le. Könyvespolcán megtalálhatók Benjamin Netanjahu és Ariel Saron volt izraeli miniszterelnökök munkái. Hiába, az ellenségtől mindig hasznos tanulni.
Márpedig a Hezbollah és annak vezére Izraelt tekinti legfőbb ellenségének. Céljai között szerepel a zsidó állam megsemmisítése, egész Palesztina felszabadítása és területén egy új, iszlám állam létrehozása.
A Hezbollah 1982-ben alakult meg, közvetlenül azután, hogy az izraeli hadsereg behatolt az akkor már hét éve polgárháború sújtotta Libanonba, és egészen Bejrútig nyomult előre. A támadó csapatokat, gyakran személyesen, az az Ariel Saron hadügyminiszter vezette, akinek írásait Naszrallah előszeretettel forgatja. A zsidó állam akkor is, most is azzal indokolta támadását, hogy libanoni területről támadás éri, és ezért jogában áll védekezni. Akkor a különböző palesztin csoportok, most a Hezbollah lőtt ki rakétákat izraeli területekre. Akkor sikerült a palesztin szervezeteket kiűzni Libanonból, most a Hezbollahhal ezt aligha lehet megtenni.
SÍITA SZERVEZŐDÉS
A palesztin csoportok ugyanis nemzeti hovatartozás alapján szerveződtek. Tagjaik Izraelből, a megszállt területekről származtak, Libanonban idegennek számítottak, szabályos katonai alakulatokba rendeződtek, fegyvereseik egyenruhát viseltek, alkalmazták a gerilla-hadviselést is, de nem volt ritka a szemtől szembeni ellenállás sem.
A Hezbollah viszont Libanonban és a térségben a síita felekezethez való tartozás alapján szerveződött, tagjai Libanonban és máshol is az őshonos népesség soraiból kerültek ki, ezért a polgári lakosság támogatását élvezik, nem viselnek egyenruhát, kerülik a frontális összeütközést, kizárólag gerilla-hadviselésre rendezkedtek be.
Új elem, hogy a síita felekezetnek sikerült áttörnie a nemzeti hovatartozás „falát”. A Hezbollah legfőbb támogatója ugyanis Irán. Még nem is olyan rég, az 1980 és 1988 közötti irak-iráni háborúban, Szíriát kivéve, az összes arab ország Bagdadot támogatta Teheránnal szemben. Most azonban síita felekezeti alapon jött létre egy egész térséget felölelő összefogás.
FORDULÓPONT
A Hezbollah megalakulásakor és még hosszú ideig egyáltalán nem volt népszerű a közel-keleti országokban, sőt a szunnita muzulmánok éppen az erős iráni kötődés miatt ellenségesen tekintettek rájuk. Akkor még a Jasszer Arafat vezette Fatahot tartották alkalmasnak az Izrael által megszállt területek felszabadítására. Pedig a Hezbollah már a nyolcvanas években is komoly kihívást jelentett a zsidó államnak. A szervezet emberei számos nyugati polgár foglyul ejtésével „büszkélkedhettek”, majd pedig 1987-ben a kiszabadításukra érkező, a közvetítő tárgyalásokat vezetni hivatott Terry Waite, az anglikán egyház követe is egy titkos börtönbe került 1760 napra. Ugyancsak a Hezbollah nevéhez fűződik 1983-ban a Bejrútban állomásozó amerikai tengerészgyalogosok laktanyájának a felrobbantása, amikor 241 katona meghalt. Az 1992-es év fordulópontot jelentett a Hezbollah történetében. Izrael megölte a szervezet akkori vezetőjét, Szajjad Abbasz Muszavit. Utódjául az akkor 32 éves Hasszan Naszrallahot választották. Néhány héttel később a Hezbollah az argentin fővárosban felrobbantotta az izraeli nagykövetséget. A merényletben 29-en meghaltak, százan megsérültek. Két évvel később, ugyancsak Buenos Airesben felrobbantották a zsidó közösség székházát, 85-en életüket vesztették, kétszázan megsérültek.
HÁTTÉRDIPLOMÁCIA
A fegyveres harc mellett Naszrallah a politikai küzdelem több frontjára is komoly hangsúlyt fektetett. Amikor 2000-ben Izrael kivonult Dél-Libanonból, a Hezbollah létrehozta saját politikai pártját, melynek egyik célja a multikulturális Libanon felszámolása és egy iráni típusú síita állam létrehozása. Ez, ha lehet, még jobban elmélyítette az ország déli részén élő síiták és az ország középső és északi részen élő szunniták, valamint a keresztények közötti ellentéteket.
A ravasz, ügyesen taktikázó Naszrallah azonban az Izrael-ellenesség „talaján” áthidalta a Libanonban és a térségben erősen jelen levő felekezeti, nemzetiségi és ideológiai ellentéteket. De nem csak az Izrael-ellenesség hatott a térségben élő különböző népcsoportokra. A Hezbollah társadalmi programot dolgozott ki, amely iszlám alapon tűzte ki célul az iskoláztatás, az egészségügy, a családvédelem, az egzisztenciális biztonság fejlesztését. Ez már a nem síita vallású lakosságra is erősen hatott. A tavalyi parlamenti választásokon a Hezbollah a 128-fős törvényhozásban 14 mandátumot szerzett, és bekerült a libanoni kormányba.
De más, kevéssé látványos, a színfalak mögött zajló események is erősítették a Hezbollah helyzetét. A szervezet információkat kezdett gyűjteni és titkosszolgálati tevékenységet folytatni a különböző palesztin csoportoknak. Ezzel majdhogynem nélkülözhetetlenné tette magát az intifádát folytató palesztinok körében. De komoly gesztusokat tett a szunnita Szíria irányába is, amely a közel-keleti színtéren a saját „mecscsét” játssza az 1967-ben elfoglalt Golán-fennsík visszaszerzéséért. Amikor 2005 februárjában merénylet áldozata lett a Szíria-ellenességéről ismert Rafik Hariri volt libanoni kormányfő, az elkövetőket a Hezbollah soraiban kezdték keresni. Igaz, éppen ezt az eseményt használta fel Naszrallah, hogy Libanon különböző felekezetei és nemzetiségei között az együttműködést sürgesse. A Hezbollah vezetője igen taktikusan most már egy szót sem szólt Libanon síita muzulmán átalakításának tervéről.
Hogy mennyire sikeres volt Naszrallah taktikája, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy amikor nemrégiben Noun al-Maliki, az amerikaiak által támogatott bagdadi kormány feje Washingtonban járt, a vendéglátók legnagyobb megdöbbenésére nem volt hajlandó egyértelműen elítélni a Hezbollahot.
Hiába, Irak is a térségben van.
Mégis kinek a háborúja?
Míg az amerikai politikai vezetés és a sajtó teljes mértékben támogatja Izrael háborúját, a háború kiterjesztése kapcsán a neokonzervatívok és a hagyományos konzervatívok már másképp vélekednek.
A vita a neokonzervatív Weekly Standard főszerkesztője, William Kristol és a tradicionalista Patrick J. Buchanan, a Nixon, Ford és Reagan-adminisztráció egykori politikai tanácsadója között robbant ki.
William Kristol úgy véli, hogy a jelenlegi háború nem arabok és az izraeliek között zajlik, annál is kevésbé, mert Egyiptomot, Jordániát, Irakot, Szaúd-Arábiát hidegen hagyja, mi történik a Hamasszal vagy a Hezbollahhal, és a terroristacsoportok mögött sem arab ország, hanem Irán áll. A jelenleg folyó iszlám-izraeli háborúval valójában az a liberális demokrácia került veszélybe, amelynek vezetője történetesen az Egyesült Államok. Lehetséges, hogy az iszlám fenyegetés nem hoz annyi pusztítást, mint a múlt században a fasizmus vagy a kommunizmus, de olyan hosszú távú fenyegetés, amivel számolni kell, és aminek hatékonysága a támogató államoktól, a pénzügyi forrásoktól függ. „Éppen ezért a figyelmünket nem elsősorban a Hamaszra es Hezbollahra kell irányítani, hanem azok pénzelőire, igazi irányítóira: Szíriára és Iránra. Ne ragadjunk le egy regionális közel-keleti háborúnál, hanem a radikális iszlám elleni globális harcot tartsuk szem előtt – írja Kristol.
Szíria és Irán nemcsak Izraelnek, hanem Amerikának is az ellensége. Soha nem tapasztalt próbára tették a szabad világ vezető hatalmát, és az gyengének mutatkozott. Amerika megújult erejét az bizonyíthatná, ha támogatná Irak és Afganisztán kormányait, Izraellel szövetkezne, és rendszerváltást eszközölne ki Szíriában és Iránban. Itt az idő, hogy az Egyesült Államok fontolóra vegye az Irán elleni katonai támadást. Irán ugyanis egyre követelőzőbb lesz, a jelenlegi rezsim sohasem fog jó szándékkal tárgyalni. Tanácsosabb tehát minél hamarabb akcióba lépni.
„Időbe telik, amíg ezt a katonai támadást megszervezzük. De addig is Bush elnök, aki végre elszabadult az ostoba szent pétervári G8-csúcstalálkozóról, ahol zavaros erkölcsi és politikai üzenetet fogalmaztak meg, Jeruzsálembe repülhetne, annak a nemzetnek a fővárosába, amelyik velünk van, hajlandó közös ellenségeink ellen harcolni. Mert ez a háború a mi háborúnk” – zárja érvelését a neokonzervatív William Kristol.
A magát hagyományos konzervatívnak valló publicista, Patrick J. Buchanan úgy véli, hogy Libanon darabokra tépése, Bejrút amerikai szuperszonikus gépekkel történő bombázása, a libanoni és a palesztin népnek az izraeli hadsereg által történő kollektív büntetése Bush áldásával történik. Nem csoda, ha a világ gyűlöli Amerikát. De mindez a pusztítás nem elég a Weekly Standard vérszomjas tollnokának, William Kristolnak, aki katonai támadást sürget Irán ellen.
Hogy minek várni? Mert az Egyesült Államokat nem támadták meg, a kongresszus nem üzent hadat Iránnak. George W. Bush nem kapott alkotmányos felhatalmazást egy iráni háborúra. Mi lenne, ha a Libanonban tartózkodó huszonötezer amerikainak a sorsára is gondolnának egy esetleges iráni háború esetén? Hány tússzal torolnák meg Irán civil lakossagának lemészárlását? Mi lenne azzal a százharmincezer Irakban tartózkodó amerikai katonával, akiken a síiták és irániak boldogan állnának bosszút?
„Az utolsó szuperhatalom tehetetlen ebben a háborúban, mert megengedi, hogy Izrael mondja meg, hogy kivel állhat szóba, és kivel nem. Bush dühösen kifakadt Szentpéterváron, hogy valakinek szólni kellene már Szíriának. Elnök úr, miért nem ön emeli fel a telefont?” – teszi fel a kérdést Buchanan.
Mi Kristol erkölcsi és jogi indítéka arra, hogy háborút szorgalmazzon Irán ellen? Csupán annyi, hogy Irán jó úton van ahhoz, hogy nukleáris fegyverhez jusson. Nincs arra bizonyíték, hogy Iránnak nagyobb befolyása lenne a Hezbollahra, mint az Egyesült Államoknak Izraelre. És a Hezbollah Izraelt támadta meg, nem Amerikát. Arra sincs bizonyíték, hogy Irán megsértette volna az atomsorompóegyezményt, amit Izrael alá sem írt.
Ha Irán nukleáris programja mégis igazolna egy háborút, miért nem az alkotmányos módot választják a neokonok, miért ösztökélik Busht egy Pearl Harbor-szerű támadásra? Netán attól félnek, hogy hitelüket vesztették, miután Busht beleerőszakolták abba a véres iraki ingoványba, ami eddig kétezerhatszáz amerikai életet és tizenyolcezer sebesültet követelt.
„Nem, Kristol úr, ez nem a mi háborúnk. Ez az ön háborúja” – vonja le a következtetést Patrick J. Buchanan.
B.E
vilag@hetivalasz.hu
