Mégis kinek az évfordulója?!
Az ÉS augusztus 11-i (32.) számában Kámán Bea bíró és sajtótitkár (OIT Hivatala Sajtófőosztály) Dreyfus-ügy – féligazságok című cikkében reagál Dévai Gábor Dreyfus című írására. A bírált cikk a Legfelsőbb Bíróság elnökének egyik nyilatkozatát a Dreyfus-perrel állítja párhuzamba (arról a nyilatkozatról van szó, amelyben Lomnici Zoltán a bírói ítéletek kapcsán kétségbe vonja a sajtó – és általában véve a nyilvánosság – ellenőrző szerepét – 2006/31.). Kámán Bea azzal akarja „megbecsülni” az ÉS olvasóit, hogy írásában „az igazság másik oldalát is bemutatja”.
Ez „az igazság másik oldalát” bemutató cikk egyszerre kétségbeejtő és nevetséges. Lomnici Zoltán tett egy szerencsétlen kijelentést, aminek meg is lett a negatív visszhangja. Az ÉS szerzője glosszájában e kijelentés abszurd voltát – nagyon is jogosan – a Dreyfus-per analógiájával próbálta megvilágítani. Kámán Bea azonban védelmébe veszi Lomnicit. Szerinte a cikk állításai „féligazságok”, ráadásul a szerző nem beszél arról, hogy Dreyfust „hamisított bizonyítékok” alapján ítélték el, aminthogy arról sem, hogy a pert „milyen sajtókampány előzte meg, […] és milyen szerepet játszott a sajtó a társadalom félrevezetésében”.
Alfred Dreyfust csakugyan hamisított bizonyítékok alapján ítélték el, de ezt fölösleges pár soros cikkben hangoztatni, ez ma középiskolás tananyag. Legalább enynyire fontos, hogy a hamisított bizonyítékokat a vezérkar a védelem tudta nélkül, titokban csempészte be az ítélethozatalra visszavonuló katonai bírákhoz. Senki sem tagadja, hogy az antiszemita sajtó hecckampányának is része volt Dreyfus elítélésében. De ezt a sajtót mind a vezérkar, mind a hadbíróság eszközként használta, sőt, nem egy esetben össze is játszott vele. Összemosni a különbséget az antiszemita hecclapok meg a francia demokratikus sajtó között, amely éveken át harcolt az igazságért, olyan elképesztő ferdítés, olyan durva történelemhamisítás, amire alig találni szavakat.
És ha már Dreyfusről van szó, Kámán Bea közli cikkében, hogy a Legfelsőbb Bíróság elnöke részt vett a francia Semmítőszék 2006. június 19-én tartott „nemzetközi konferenciáján”, amelyen ő volt „az egyetlen külföldi felszólaló…” Bárki megtekintheti a francia Semmítőszék honlapját, szó sincs nemzetközi konferenciáról (www.courdecassation.fr). A konferenciának kizárólag francia résztvevői voltak, részben bírák és jogászok, részben neves történészek és egyetemi tanárok; külföldieket nem előadónak hívtak meg, hanem közönségnek. De aki nagyon hozzá akart szólni a hallgatóság közül, természetesen hozzászólhatott. Most kiderült, csak egy ilyen akadt, Lomnici Zoltán.
Akinek „felszólalását”, sajnos, nem tették fel a francia Semmítőszék honlapjára. De hála Kámán Beának, nagyjából tudjuk, mit mondott. A Legfelsőbb Bíróság elnöke „francia nyelven előadott hozzászólásában kiemelte […], a bíráknak, ügyészeknek és ügyvédeknek is fontos szerepe van abban, hogy az igazságszolgáltatás ne váljon eszközévé semmiféle rasszista, antiszemita megnyilvánulásnak”. Remélem, Lomnici Zoltánnak volt annyi esze és jó ízlése, hogy a hazai sajtóban többször idézett antidemokratikus kijelentését, amely szerint „…meg kell akadályozni, hogy a sajtó befolyást gyakoroljon az ítélkezésre…”, ezen a fórumon nem hangoztatta – ilyen nézetekkel aligha aratott volna sikert a tudós francia gyülekezetben.
Alfred Dreyfus 1906-os felmentése az igazság győzelme volt az igazságot semmibe vevő igazságszolgáltatás felett, az ártatlanul meghurcolt citoyen győzelme a jogsértő hadbírák felett, a demokratikus alapjogokat (többek között a sajtószabadságot) védelmező Franciaország győzelme a tekintélyelvű konzervatív Franciaország felett. De aki ma a jogszolgáltatás kapcsán kétségbe vonja a sajtó, a demokratikus közvélemény ellenőrző szerepét, az – semmi kétség – a Dreyfus-ellenes konzervatív tábor, vagyis az egykori antidreyfusardok szellemi örököse. Amiben nincs semmi szégyellnivaló. Mindössze azt nem értem, ha egyszer valaki így gondolkodik, mit keres egy Dreyfus-emlékülésen?
Ádám Péter
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 33. szám
