Forrás: Heti Válasz

Lukács Laura, kultura@hetivalasz.hu

Az idei könyv-hétre jelent meg Gergely Ágnes gyűjteményes verseskötete, az Útérintő, amely fél évszázad termését összegzi.

Az idei könyvhétre jelent meg Gergely Ágnes gyűjteményes verseskötete, az Útérintő, amely fél évszázad termését összegzi. A Kossuth-díjas költővel pályájáról beszélgettünk.

– Az új könyvben olykor többéves eltéréssel, nem szigorú időrendben követik egymást a – gyakran átírt – versek. Miért?

– Szabó Lőrinctől tanultam az átdolgozást és a tematikus elrendezést. De míg nála – összegyűjtött műfordításaiban – felborul az időrend, én megtartom, és csak egy-egy verset helyezek át, ha tematikailag máshová kívánkozik. Több versemet átírtam, húsz-harmincat ki is hagytam; ezeket etűdnek, ujjgyakorlatnak tekintem. Néha egyetlen sor, egyetlen jelző kiabál ki az évtizedek tömbjén át, hogy nem jó, hiteltelen, meg kell változtatni. Máskor pengeélen táncol a vers: érdemes-e megtartani? Ilyenkor a hátgerincem dönt, hogy Weöres Sándort idézzem, vagyis ösztönből döntök. Csak olyan versek kerültek bele ebbe a könyvbe, amelyek hitem és reményem, mai mércém szerint is jók.

– Vonzza a kihívás, a nehéz feladat. Kétszer, kétféleképpen is megírta például a Johanna-ciklus tizennégy szonettjét és az első verssorokból felépülő tizenötödik mesterszonettet. A gondolat fegyelmét keresi a kötött formákban?

– A formai kísérletezés valóban fegyelmezi a gondolatot, de végtelen játékosság is van benne. Komoly vagyok, nem szokták feltételezni rólam, hogy szeretek játszani, pedig nagyon szeretek. Fiatal koromban azzal próbálták gúzsba kötni a költészetet, hogy elítélték a „formalizmust” és minden költőt, aki fontosnak tartotta a formát. Pedig, Kosztolányival szólva, az embernek próbálgatnia kell az erejét, mint a cirkuszi porondon. És minél nagyobb baj van odakint, annál inkább kell ez a magunk teremtette tér. Én néha úgy játszom, hogy többféleképpen megformálva, szabadversben és prózában is leírom ugyanazt, hogy eldönthessem, melyik a jobb.

– Költészetében sok az utalás. Más költőkre – Blake, Yeats, Eliot, Arany, Pilinszky, Weöres, hogy csak néhányat említsünk -, zenére, képzőművészetre. Művelt költészet ez, felkészült befogadót kíván, ezért csak kevesek számára elérhető. Egyetért ezzel?

– Intellektuális költészet az enyém, de én megbecsülöm az olvasót: az olvasó nem buta. Aki verset vesz a kezébe, eleve igényes. Meggyőződésem – noha többször is talányosnak neveztek -, hogy egy kis koncentrációval felfejthetők, jól érthetők a verseim. Egyik olvasómat annyira szíven találta az az érzelemvilág, gyász, fájdalom, ami velem megíratott egy ilyen verset, hogy az utalások megfejtése nélkül is pontosan megértette. A befogadás ugyanolyan összetett, mint a megírás: mindkettőhöz kell értelem, érzelem és ösztön. Egyébként nem szoktam fitogtatni a műveltségemet, nem is tartozom a legműveltebb költők közé. Azért hivatkozom költőkre, ajánlom nekik a verset, vagy választok mottót tőlük, mert kötődöm a magyar és a világirodalomhoz, szeretném jelezni, hogy része vagyok.

– Chagalltól Bachig, Bartókig, Nemes Nagy Ágnestől Brodskyig… Sok versét ajánlja élő vagy holt nagyságoknak. Könyvet írt Yeatsről, „a Nyugat magyarjáról”. Milyen alkatú művészek vonzották, hogyan válogatta ezt a népes társaságot?

– Egyszerűen megszerettem őket, nem volt válogatási elvem. Legfeljebb az, hogy többségük magyar, angol vagy amerikai, mert magyar-angol szakosként ez a kultúrám. Yeats „kiválasztására” persze pontosan emlékszem. 57-ben, a forradalom után diplomáztam, de még akkor is nehezen jutottunk nyugati olvasnivalóhoz. Nem volt amerikanisztika, Dreiser mellett csak Hemingway fért a tananyagba… Íreket sem tanultunk, magamtól kellett felfedeznem őket. Eörsi István írt volna Yeatsről egy készülő tanulmánykötetbe, de nem tetszett neki. Felajánlotta a munkát, én elvállaltam – és fergeteges szerelem lett belőle. Felismertem, hogy Yeats olyan présben alkotott, amiből csak nagy költészet születhet: angolul írt ugyan, de ír volt, a katolikus írek között viszont protestáns… Apránként kiderült, hogy Yeats környezete is érdekel: a titkos társaságok, az elfelejtett gael anyanyelv, a kelta homály, az ír népmesék, a preraffaelita mozgalom. Megérintett mindez, jóval később így lett belőle könyv.

– Verseiben különösen megkapó motívum a szülőföld, a magyar nyelvhez való ragaszkodás témája. Mit jelent ez a nyelvi hazaszeretet?

– Kosztolányi, Vas István, de szinte minden jelentős magyar költő elmondta valamilyen formában, hogy a magyar nyelv több, mint eszköz. Nagy szerencsénk, hogy megadatott nekünk. Beszélek angolul, valamennyire franciául, passzívan más nyelveken is, de sehol máshol nem találom ezt a pazar keleti gazdagságot. Valószínűleg mindenki ilyen elfogultan tekint az anyanyelvére. Petőfi írja, hogy „Magyar vagyok, természetem komoly, / Mint hegedűink első hangjai…”, gyönyörű, nem? Én valóban élvezem, mikor megszólalok! Élvezem, mikor leírok egy mondatot, élvezem, ha szép hangú rádióbemondót hallok. Olyan élvezet a magyart hallgatni, mint a zenét. Megírtam egy regényemben, hogy engem csak a magyar vezet ki a többnyelvű hangzavarból, például a rádióban. De kivezet a lelki zűrzavarból is. Sokszor, ha bántottak, a magyar nyelvben találtam vigasztalást.

– Verseiben a skandináv, olasz, amerikai vagy japán helyszínekben ott bujkál az örök kérdés: menni vagy maradni? „Hát menjen innen fusson aki tud”, válaszolja egy 64-es vers.

– Ez kétféleképpen értelmezhető. Vagy úgy, hogy fusson, aki tud, vagy úgy, hogy fusson, aki tud. Mert hát nem lehet…! Sokat foglalkoztam emigrációval, 56 decemberében magam is emigrálni készültem. Be volt csomagolva a hátizsákom, vőlegényem reggel 6-kor jött értem. Két könyvet akartam magammal vinni, a Bibliát és Vörösmartyt. A Vörösmarty-kötet kiesett a kezemből, és kinyílt a Szózatnál: „Itt élned, halnod kell…” El volt döntve, nem mentünk. Sokan, többnyire hamisan próbálják felidézni azoknak a nehéz napoknak a hangulatát. Nekünk nem sok szerepünk volt a forradalomban, de utólag nem fogok hozzákölteni semmit. Ez az anekdota a Szózattal, és ragaszkodásom a magyar nyelvhez sokat nyomott a latban, de az emberek, barátaim, kedves szülőfalum legalább annyit.

– Amikor megkerestem, kérte, hogy ne politizáljunk. Ám a történelmet nem kerülhetjük meg: számos versének tárgya a családi múlt, elhurcolt édesapja, a zsidó sors, a tárgyak őrizte történelem és valami sosem csillapuló veszélyérzet. Rendszerek, kormányok jöttek-mentek. Milyen ma a közérzete?

– Mindig egyforma. De napi politikával akkor sem szabad foglalkoznom. Nem érdektelenségből, csak éppen nem merülhetek el benne, más dolgom van: az, hogy írjak. Ami a veszélyérzetet illeti, ha gyerekkorában belenevelték az emberbe, nem múlik el. Kitörölhetetlen. Sosem érzem magam egészen biztonságban, ez belülről jön. Érzékeny életkorban akartak a vallásom miatt kitaszítani az ország testéből, és ezt csak túlélni lehet, elfelejteni nem. De nekem nincs kettős identitásom, mint sokaknak. Én egyszerre, szétválaszthatatlanul vagyok magyar és zsidó, a kettő egy. Családom tagjait megölték, mások meghaltak vagy külföldre mentek. Barátaim pótolják a családot. És nem aszerint válogatom őket, hogy ki honnan jött, mi a vallása, anyanyelve, pártállása; egyedül a szélsőségektől irtózom.

– Verseinek visszatérő motívuma a sorsszerű, megmásíthatatlan igazságok fölismerése. Ilyen, hogy minden vallásnak megvoltak a maga mártírjai, akiket nem szabad egymáshoz méricskélni. A szenvedéstörténet közös.

– Főként regényeim alaptétele ez. A tolmácsban meg is írtam, hogy két szenvedést nem lehet egymás ellen kijátszani. Nagy mérkőzés folyik itt, hogy ki szenvedett többet, s ezt nem szabad. Csak akkor tudjuk a saját szenvedésünket méltóképpen átélni, ha megértjük a másokét. Szép példa erre szülőfalum, Endrőd második világháborús emlékműve: amorf kő, rajta hatalmas kereszt alakban kirakva a Don-kanyar halottainak, mellette életfa alakban az auschwitzi áldozatoknak a neve. Endrőd nem külön, de nem is összemosva állít emléket a közös halottaknak. Így szép, hogy ott van mindkettő, a kereszt és az életfa.

– Verseit olvasva úgy érzem, istenhívő költő, aki ebben az elüzletiesedett korban is mélyen, átgondoltan, átéléssel tud hinni a szeretetben. Jól érzem?

– Jól. Valóban mélyen hiszek, de nem szívesen hangoztatom, túlságosan divatba jött… Sokan beszélnek a szeretetről, de nem tudják, mi az. Istenről is, pedig a parancsolat szerint nem szabad hiába venni a nevét. Nehéz erről beszélnem. Hajnal Anna például panteista költő volt, a természet legkisebb rezdülésében is meglátta Istent. Én a transzcendens erőkhöz állok közelebb. Látszólag ellentmondás, de úgy érzem, a folytonos veszélyben folytonosan vigyáznak rám. Mintha két nagy erő között élnék. Szeretet nélkül pedig olyan volna, mintha volán nélkül akarnánk autót vezetni, vagy úton menni úgy, hogy nincs az útnak iránya.

– Prózai írásai segítenek, hogy jobban értsük a verseit. Megvilágítják a hátteret, időben is eligazítanak. Mégis a született lírai költőt kell tisztelnünk Gergely Ágnesben. Sajnálja-e, hogy nem lehetett színésznő, s hogy a dráma helyett a líra határozta meg a pályáját?

– Fiatal koromban sokáig sajnáltam, mert szeretek verset mondani. Ma is szeretem a színházat, a kifinomult színészi játékot, gyűjtöm a videókat. Auditív alkat vagyok, szívesen dolgoztam volna a hangommal, például mint rádióbemondó. Énekeltem, zongoráztam. Nagyon fontos nekem a zene, a ritmus. De már tudom, menekülés lett volna, nem lehetett más kikötőm, mint a költészet. Az én helyem az íróasztalnál van, csak pillanatokra helyettesítheti a színpad, a mikrofon vagy a képernyő. Különben is, lassú észjárású vagyok, a színpadon pedig gyorsan kell kapcsolni! Előbb persze meg kellett írnom ezt a könyvet, ezeket a verseket, hogy erre ráébredjek. Majdnem ötven évembe telt ez a ráébredés. Latintanár is akartam lenni fiatalon, a magyar mellett máig a latint tartom a legszebb nyelvnek. Gyönyörű nyelv, gyönyörű kultúra és költészet. Különösen Vergilius volt nagy hatással rám.

– Tanított is: általános iskolában, gimnáziumban, majd egyetemen, a 90-es évektől pedig a PhD-képzésben. Tanít-e még? Van értelme manapság költészettel foglalkozni? Átadni a mesterséget?

– Amit elvesztettem a színpaddal, azt megkaptam a katedrával. 1992 és 2003 között tanítottam az ELTE Angol Irodalom Tanszékének doktorképzőjében, életem legjobb munkahelyén, csupa kitűnő kollégával. A PhD-hallgatók is nagyszerű képességű, válogatott emberek. Műfordítást és Yeats költészetét tanítottam, és egyik-másik csoportom hosszabbítást, pluszórát kért. Jólesett az érdeklődés. Hogy van-e értelme ma költészettel foglalkozni? Meg-megkérdezik, de sosem tudok okosat felelni. Mondhatja egyáltalán a lírikus, hogy nincs értelme a költészetnek vagy a tanításának? Szerintem egyedül ennek vagy leginkább ennek van értelme. A költészet tanulmányozása közben élesedik a logika, fokozódik az érzékenység, kicsit többet tudunk meg a világ rejtettebb részéről – csak éppen az nem biztos, hogy boldogabbak leszünk tőle.

GERGELY ÁGNES