ÁDÁM PÉTER
Dreyfus sorsa
A másodszori elmarasztalástól a teljes rehabilitálásig
„Kétségbeesetten tagadni annyi, mint beismerni.”
(Anatole France: Pingvinek szigete)
Amikor, kerek száz éve, 1906. július 12-én a Semmítőszék tanácsa hatályon kívül helyezi a rennes-i katonai törvényszék 1898-ban hozott ítéletét, és végre-valahára kimondja – tizenkét évvel az 1894-ben hozott (és 1899-ben megsemmisített) első ítélet után – Dreyfus kapitány ártatlanságát, a hír már nem hozza lázba a közvéleményt. A pernek az egész országot két táborra szakító időszaka ekkorra lezárult. Hiszen a francia közvélemény józanabbik része már Henry alezredes 1898-as öngyilkossága (vagy gyilkossága?) után is gyaníthatta: a hazaárulással vádolt tüzértiszt pere körül valami nincs rendjén (akkortájt derült ki, hogy a vád egyik bizonyítéka nem egyéb közönséges hamisítványnál).
A gyanú az 1899-es rennes-i ítélettel csaknem-bizonyossággá változott. Ez a tárgyalás egy kicsit olyan volt, mint amikor a cirkuszi előadás fináléjában újra kijön a porondra az összes szereplő: a tárgyalás helyszínéül kijelölt gimnázium színháztermében (ahol néhány évvel korábban, mintegy előlegezve a később ugyanitt színre kerülő abszurd drámát, a tanulók először mutatták be diáktársuk, Alfred Jarry Übü király c. darabját) teljes létszámban vonulnak fel és vívják meg utolsó csatájukat a katonai törvényszék tanácsa előtt a vád és a védelem képviselői. Bár a vezérkari tisztek nem egyszer belezavarodtak tanúvallomásaikba, ellentmondásba keverednek, meg kell mondani, a védelem sem nyújtott valami jó teljesítményt. A katonai törvényszék változatlanul bűnösnek mondja ki Dreyfust, bár az 1894-es az életfogytiglant tíz évre mérsékli, furcsamód mentő körülményeket is talál, és hallgatólagosan eltekint az ítéletbe foglalt lefokozás végrehajtásától.
Akárhogyan is, a második elmarasztaló ítélet, morális szempontból, felér egy felmentéssel. Nem csoda, hogy Émile Loubet köztársasági elnök, néhány hónapra rá, a meghurcolt katonatisztet kegyelemben részesíti, a két Ház pedig – abban a reményben, hogy a Dreyfus-ellenes táborban is megnyugtatja a kedélyeket – amnesztiát ad a per valamennyi szereplőjének. Így mindkét tábor ki van engesztelve. Dreyfus szabadlábon, a vádakat koholó vezérkari tiszteket futni hagyják, a kémügy igazi tetteseire pedig nem kíváncsi senki.
Ha a visszakozó katonai-politikai elit azt hitte, Dreyfus kapitány és hívei be fogják érni ezzel a félmegoldással, tévedett. Első pillanattól fogva nyilvánvaló: Dreyfus szemében az elnöki kegyelem elfogadása korántsem azonos a bűnösség beismerésével. Neki a kegyelem lehetőség a harc folytatására. Mert a cél változatlanul és minden engedmény nélkül a teljes körű jogi rehabilitálás. Ehhez, persze, ismét (immár másodszori) perújrafelvétel szükséges. A perújrafelvételhez pedig az, hogy új tény kerüljön napvilágra, olyan tény, amely 1899-ben még nem állt a rennes-i bírák rendelkezésére.
Dreyfus kapitány és fivére, Mathieu biztos benne, hogy az 1894-es törvénytelenség Rennes-ben is megismétlődött: a bírák ezúttal is az ítélethozatalkor becsempészett titkos dosszié hatására döntöttek; márpedig a védelem, amelyet nem tájékoztattak a dossziéról, cáfolni sem tudta az abban foglaltakat. Ezt azonban csak egyféleképpen lehetett volna bizonyítani: a tanács valamelyik bírájának elismerő nyilatkozatával. Mathieu Dreyfus 1902-ben egymás után sorra felkeresi a volt rennes-i bírákat, de hiába, semmit sem tud kihúzni belőlük. Van, aki hallgatásba burkolózik, van, aki köntörfalaz, és van, aki felháborodottan ajtót mutat. Ismét zsákutca. Amelyből, már 1903-ban, Jean Jaurès találja meg a kiutat. Az ő ötlete, hogy a Képviselőház elé kell vinni az ügyet, hogy meg kell értetni a képviselőkkel: a teljes rehabilitáció nélkül az ügy nem fog soha nyugvópontra jutni. Szerencsére, Émile Combes miniszterelnök is meg van győződve a tüzérkapitány ártatlanságáról. 1903. április 6-án Jaurès gyújtó hangú beszédet tart a Képviselőházban. Két órán át beszél, majd a rákövetkező nap újabb két órán át. Meggyőzően bizonyítja Dreyfus ártatlanságát, részletesen ismerteti, miféle bűnöket követettek el a vezérkarnak a koholt vádakat kiagyaló magas rangú tisztjei, és azt is, milyen áldatlan szerepet játszott a katolikus egyház az antiszemita közhangulat szításában. Miközben beszél, megpróbálják bekiabálásokkal megzavarni, sértéseket vágnak a fejéhez, mindhiába. Nem lehet kizökkenteni, zavarba hozni, elhallgattatni.
A beszéd megtette hatását. A kormány nevében az akkori hadügyminiszter, André tábornok azonnal vizsgálatot ígér. André tábornoknak javára kell írni, hogy nem voltak előítéletei. Hogy a tüzértiszt bűnös, azt ugyanúgy lehetségesnek tartotta, mint ahogy azt is, hogy ártatlan. De eltökélt szándéka volt a teljes körű, alapos és őszinte vizsgálat. Bízott benne, hogy csak előkerül valamelyik dosszié mélyéről Dreyfus bűnösségének hiteles bizonyítéka, vagy ha nem, legalább az ártatlanságáé.
A vizsgálat egy-kettőre kiderítette, hogy a sokat emlegetett titkos dosszié két hamisítványt is tartalmaz: egyik Panizzardi olasz katonai attasénak Schwarzkoppen német katonai attaséhoz intézett levele, amelyet még Henry alezredes antedatált, a dátumot 1894 áprilisára változtatva. (Jellemző az okirat-hamisítók dilettantizmusára, hogy a levél másolata is megvolt, ezen viszont rajta felejtették az igazi dátumot.) A második hamisítvány egy másik Panizzardi-levél, amelyben az olasz katonai attasé egy P… nevezetű ügynököt emleget; Henry alezredes itt kikaparta a P-t, és D-vel helyettesítette. (Ennek a levélnek is előkerült a másolata, az eredeti P betűvel.)
A vizsgálat befejeztével 1903 októberében André tábornok tájékoztatta a miniszterelnököt a napvilágra kerülő tényekről. Majd a vizsgálat eredményét tartalmazó dossziét átküldték az igazságügyi miniszternek. Aki kezdeményezhette volna saját hatáskörben is a perújrafelvételt. De ő úgy látta jónak, ha Dreyfus ad be kérelmet perének újratárgyalására. Ami 1903 novemberében meg is történt. A rennes-i ítélet – írja beadványban -, „amelyet olyan bírák hoztak, akikben korántsem oszlott el minden kétely, hazugságokon és hamisított dokumentumokon alapszik”. Majd 1903 decemberének legvégén – kilenc évvel az első ítélet után – a másodszori perújrafelvételt kérvényező dosszié végre megérkezik a Semmítőszékre.
Ott 1904. március 3-án Boyer tanácsos, az ügy előadója, határozottan elveti, hogy a rennes-i bírák valamiféle titkos dossziéra alapozták volna ítéletüket, elismeri viszont, „új tényként”, hogy a két Panizzardi-levél „nyilvánvalóan hatással lehetett a vádlott bűnösségét ismételten kimondó rennes-i bírákra”, holott „egyértelműen megállapítható, hogy mindkettő hamisítvány”. Boyer tanácsos nem rejtette véka alá, hogy Dreyfust ártatlannak tartja, amiként azt sem, hogy immár nem hisz a katonai törvényszék pártatlanságában. A Semmítőszék a kérvényt elfogadta, és kiegészítő vizsgálatot rendelt el. A kiegészítő vizsgálat néhány nap múlva, 1904. március 7-én el is kezdődött. A bírói tanács nem sajnálta a fáradságot, az ügy teljes iratanyagát áttekintette. Ráadásul azt is lehetővé tette, hogy a meghallgatások az ellenérdekelt felek jelenlétében történjenek.
A vizsgálat egészen 1904 novemberének végéig tartott. Az ügy minden szereplőjét újra meghallgatták, az exhadügyminiszterektől a vezérkar egykori tisztjein át egészen a főtisztekig. Akik, nem is olyan régen, még biztosak voltak a dolgukban, kemény vádakkal illetve Dreyfus kapitányt, ezúttal mintha elbizonytalanodtak volna. Mintha kihunyt volna bennük az inkvizíciós tűz, a lelkesedés. Legtöbbjük nem hogy nem vádol, de védekezik. A vád egykor félelmetes tanúi – Mercier tábornok, Boisdeffre tábornok vagy Gonse tábornok – szánalmasan tagadnak, ha ugyan emlékeznek még egyáltalán, annyi év távolából, a szóba kerülő eseményekre.
A vezérkartól kért újabb katonatechnikai szakvélemény is ekkor kerül a bíróság elé. Ami megállapítja, hogy az egész pert elindító iratjegyzék (vagyis a nevezetes bordereau), amit, ha igaz, a francia elhárításnak dolgozó takarítónő még 1893-ban talált a német nagykövetség egyik papírkosarában, tulajdonképpen nem is tartalmazott katonai szempontból értékes információkat. A 120 mm-es ágyúról a dokumentum szerzője olyan „amatőr” szavakkal beszél, amelyeket egy tanult tüzértiszt sohasem használna, másrészt az a bizonyos „Lőelméleti kézikönyv”, amit az iratjegyzék fontoskodó szerzője a németeknek ígér, nem is számított soha bizalmasan kezelendő dokumentumnak. Lám, ha akar, maga a vezérkar is talál érveket Dreyfus felmentésére. Az is kiderült, hogy a bordereau – kivételesen nem hamisítvány. Viszont nem Dreyfustől származik. Azt pedig, hogy a kézírás csakugyan Esterhazyé-e (esetleg másvalakié), a bíróság nem firtatta. Hogy ennek az egész kémhistóriának végül is kik álltak a hátterében, az, ki tudja, miért, már nem is érdekelte a hatóságokat.
A vizsgálat befejeztével a Semmítőszék a Legfelsőbb Bíróságnak továbbítja az ügyet. Ott annak rendje-módja szerint megint ülnek rajta. Majd 1906 júniusában, amikor már tovább nem lehet húzni az időt, végre mozdul valami. A Legfelsőbb Bíróság egyesült tanácsa előbb, zárt ülésen, a titkos dossziét veszi nagyító alá, majd megkezdődnek a nyilvános tárgyalások. Míg hét évvel korábban a pert lelkes tömeg kísérte figyelemmel, és még testvérek is képesek voltak ölre menni, ha történetesen nem voltak egy véleményen a tüzérkapitány ártatlanságát vagy bűnösségét illetően, ez az utolsó felvonáson már csak a családtagok és ügyvédek vannak jelen. Az igazságügyi palota környéke kihalt. A rendőrséget nem tartották szükségesnek kirendelni. Hogy végül is mi lesz ennek az évek óta húzódó rémdrámának a végkifejlete, az látnivalóan nem izgatta a közvéleményt.
A három elnökbíró egy véleményen van: Dreyfus bűnössége fel se merül, mindössze abban a tekintetben nincs egyetértés, hogy a Semmítőszék hogyan mondja ki az 1899-es rennes-i ítélet semmisségét: úgy-e, hogy másodszor is visszautalja az ügyet a katonai törvényszék elé, vagy úgy, hogy egyszerűen beszünteti az eljárást. A tanács az ártatlanságot egyhangúan kimondja, és többségi szavazással az eljárás megszüntetése mellett dönt. Majd a Legfelsőbb Bíróság tanácsa elnök főbírája, Ballot-Beaupré, 1906. július 12-én, ünnepélyesen felolvassa az ítéletet: „Tekintettel arra, hogy a Dreyfus ellen felhozott vádak alaptalannak bizonyultak […], a bíróság megsemmisíti a rennes-i katonai törvényszék 1899. szeptember 9-én kelt ítéletét, amely […] Alfred Dreyfust tíz év fegyházra és lefokozásra ítélte, és kimondja, hogy az ítélet tévedésen és szabálytalanságon alapszik stb., stb.” A várva várt ítélet, amely nem kis tehertől szabadította meg a franciák lelkiismeretét, végre megszületett. De – Joseph Reinachot, a Dreyfus-per első történetíróját idézve – ez már csak olyan volt, „mintha valaki akkor mondaná ki, hogy fényes nappal van, amikor a nap már magasan jár az égen…”
Ha igaz, ahogyan Ernest Lavisse írja egyik tanulmányában, hogy a Régi Rend társadalma meg a Forradalom társadalma közti harc Franciaországban csak a XIX. század végével ért véget, akkor a Dreyfus-per volt ennek a harcnak az utolsó felvonása. Az 1906-os rehabilitálás ezért nemcsak egyszerű jogi aktus, hanem egyszersmind egy hosszan elnyúló küzdelem átmeneti lezárása. A tradicionális értékrend, hála a Dreyfus-pártiak eltökéltségének, számottevő vereséget szenvedett az új republikánus értékrenddel szemben. De a vereségnél is fontosabb, hogy a per fényében még élesebben rajzolódik ki a határ az egymással szemben álló felek, a „két Franciaország” között, és hogy a két tábor tudatára ébred szerepének, világosabban látja az ellenfelet és ezáltal önmagát is. Egy kis túlzással azt is lehetne mondani, hogy ezzel a perrel születik meg a modern értelemben vett baloldal és jobboldal Franciaországban.
A Dreyfus-per, amely csírájában az egész XX. századot magában foglalja, kétféle gondolkodást, morált, magatartásformát indukált a kortársakban. A hadsereg kultusza, a hierarchia tisztelete, tekintélyelvűség, az államrezon, a revans, a vallás társadalmi küldetésébe vetett hit – nagyjából ezek voltak a Dreyfus-ellenes tábor értékei. A másik oldal viszont úgy gondolta, az igazság és méltányosság elve az előbbre való, és hogy az erkölcs értékei felette állnak minden intézményes érdeknek, sőt, minden törvénynek is. Míg az egyik tábor, ahogyan annak idején Jaurès is fogalmaz, „az egyént teszi meg legfőbb mércének”, a másik – a Nemzet, Isten, Haza, Becsület, Hadsereg és Állam elvont fogalmainak igézetében – az egyén fölébe helyezett értékekhez akar igazodni.
De a Dreyfus-per, igazságszolgáltatás meg politika összefonódásával, az eseményeket kísérő tömeghisztériával és sajtóhadjárattal, a közvélemény állandó manipulálásával, a szakmányban hamisított bizonyítékokkal és az elfogult bírákkal már a XX. század koncepciós pereit is előlegezi. Igaz, Dreyfust a vezérkar minden kísérlete ellenére sem lehetett megtörni: a tüzérkapitány mindvégig hangoztatta ártatlanságát. Szó, ami szó, akkor még nem voltak kidolgozva a vádlott befolyásolásának se kifinomultabb, se durvább technikái. A nem létező bűnt kemény eszközökkel bevallatni, olyan színjátéktárgyalást rendezni, amelynek a töredelmes vallomás és megbánás a fő attrakciója – ez már az I. világháború utáni jó fél évszázadnak lesz a találmánya.
Ha Dreyfus híveinek, hosszú és keserves küzdelemben, végül sikerült érvényt szerezniük az igazságnak, abba az is belejátszott, hogy azért mégiscsak ott voltak a parlamentáris rendszer működőképes intézményei. Hogy a III. Köztársaságban volt szólásszabadság és szabad sajtó, hogy a polgári igazságszolgáltatás azért megőrizte függetlenségét, hogy voltak szabad választások és volt parlament. A győzelemhez mindössze az kellett, hogy választásról választásra a Nemzetgyűlésben is kialakuljon egy Dreyfus-párti többség; és hogy a politikai elit belássa: immár nem a bűnösség fikciójának mindenáron való fenntartása, hanem épp ellenkezőleg, a tisztázás a nyugalom előfeltétele.
És végül tanulságos a Dreyfus-per azért is, mert figyelmeztet: bármilyen fontos az igazságszolgáltatás függetlensége, a bíró nem légüres térben dolgozik. A bíró a törvény mellett a társadalom, vagyis a Köztársaság értékrendjének is képviselője: ennélfogva nem hozhat olyan érthetetlen és kiszámíthatatlan ítéleteket, amelyek ellentmondásban állnak ezzel az értékrenddel. És az is tanulsága ennek a százéves pernek, hogy a bírói függetlenség nem jelenthet ellenőrizhetetlenséget; ellenőriznie kell a társadalomnak az igazságszolgáltatást, legelőször is a teljes nyilvánossággal, de – ha lehet – olyan ellenőrző szervvel is, amely minden céhes „cinkosság”-ot félretéve nagyon is komolyan veszi feladatát. Utóvégre az olyan – tekintélyére sokat adó – intézménynek is képesnek kellene lennie az önvizsgálatra, mint amilyen az igazságszolgáltatás; végeredményében ez is tanulsága a Dreyfus-pernek, és nem is az utolsó…
A Dreyfus-per volt a francia demokrácia próbaköve; olyan tükröt tart Franciaország és az egész világ elé, amelybe nem árt időről időre újra belenézni.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 32. szám
