Forrás: HVG

Rassay Károly egyike volt a legtisztességesebb magyar polgári politikusoknak: elutasította mind a kommunista diktatúrát, mind Horthy kurzusát, a demokratikus államberendezkedés, a liberalizmus, az emberi szabadságjogok hirdetője volt. Jutalma Mauthausen, kitelepítés, küzdelmes öregkor volt .

A csapásokban túlságosan is gazdag huszadik század magyar történelem mérlege vitathatatlan “demokráciadeficitet” mutat. Márcsak ezért is üdvözlendő L. Nagy Zsuzsa történész kismonográfiája Rassay Károlyról, Egy politikus polgár portréja címmel, a Politikatörténeti Intézet szellemi műhelyéhez kötődő Napvilág kiadó gondozásában. Rassay Károly sorsa, torzóban maradt, politikai életművének megítélése évszázados politikai dilemmára világit rá, amelyet tömören úgy fogalmazhatunk meg: miért jött létre annyira megkésve nálunk a többpárti demokrácia és intézmény-rendszere, miért esett áldozatul a magyar társadalom a bal- és jobboldali totalitarizmus szellemi fertőzésének?

Az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Orsován ,1886-ban született Rassay Károly (apja Rasch Károly német származású tisztviselő volt) 1915-től az igazságügyi minisztériumban dolgozott. A Tanácsköztársasággal szembefordult,  szervezte a közigazgatási dolgozók ellenállását, igyekezett rávenni őket, tagadják meg az együttműködést a véres eseményekben részt vevő politikusokkal. Rassay a proletárdiktatúrában mindannak a legdurvább eltiprását látta, ami számára ideális és kívánatos volt: a polgári parlamentarizmusnak és a a politikai szabadságjogoknak – írja L.Nagy Zsuzsanna

1919 novemberében, Horthy Miklós budapesti bevonulása után, az antant nyomására megalakult rövid életű Huszár-kormányban Rassay a Bárczy István vezette igazságügyi minisztérium államtitkára lett, akkor még tagja a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártnak. Az 1920-as nemzetgyűlési választásokat a terror légkörében tartották, s vitatható körülmények között ruházták fel, ezt követően,  Horthyt a kormányzói jogkörrel. Rassayt taszította a jobbratolódás, a megtorlás mechanizmusa, de ugyanígy idegen volt számára a bécsi baloldali emigráció, amely a Vörös Hadsereg előrenyomulására spekulált, és tervei között szerepelt egy újabb proletárdiktatúra kikiáltása.

Rassay Károly 1921-ben, Nemzeti Szabadelvű Párt néven ellenzéki liberális pártot alapít, nevét az 1935-ös választások után Polgári Szabadságpártra változtatta. Pártja az autoriter jellegű Horthy-rendszeren belül képviselte a demokratizálódás alternatíváját: sürgette a földreformot, a választójog kiterjesztését, és következetesen fellépett a zsidótörvények ellen. 1923-ban beindítja az Esti Kurírt, amely az 1944 márciusi német megszállásig a demokrácia híveinek egyik legfontosabb orgánuma volt.

Az 1939 május végi választások a szélsőjobboldal előretörését hozták, mind a kisgazdák, mind a szociáldemokraták mandátumai a felére zsugorodtak. A. Rassay-féle Polgári Szabadságpárt az addigi hét helyett csak öt képviselőt küldött a 260 fős parlamentbe. A kis párt ellenállt az irredenta demagógiának és fasizálódásnak.

Mint következetesen jobboldali liberális, a magántulajdon sérthetetlenségének elvi alapján ált, és ezért nem volt hajlandó összefogni a szociáldemokratákkal, még a Bethlennel paktumot kötő Peyerrel sem. Elutasította a népi baloldal programját is Az 1943 augusztusában tartott szárszói találkozón elhangzott előadásokról, Erdei Ferenc, Veres Péter, Darvas József, illetve és a többi népi baloldali jelentkezéséről írta az Esti Kurír három hónappal később: “Csak példának említjük a szertelen hangulatkeltést a fennálló termelési rend ellen: a földkérdés kezelését oly modorban, amely semmi egyébre nem alkalmas, mint kielégíthetetlen várakozások és vágyakozások felkeltésére”.

Rassay 1943 nyarán, Bethlen Istvánnal – akit 1931-ig, ameddig az kormányon volt, élesen bírált, majd összefogott vele – a kisgazdákkal, szociál-demokratákkal és legitimistákkal együtt részt vett a “kiugrási kabinet” előkészítésében. Közvetlen kapcsolatban állt Horthyval, akit igyekezett rábírni arra, hogy lazítson a náci Németországhoz fűződő kapcsolatokon. Támogatta Kállay Miklós politikáját és arra számított, hogy a nyugati szövetségesek balkáni partraszállása után gyorsan befejeződik a háború. Vágya nem teljesült.

A hazai német polgárság leszármazottai közül vele együtt számosan elutasították a jobb- és baloldali radikalizmust, Peyer Károly éppúgy, mint Gratz Gusztáv és Márai Sándor. Rassayt, Peyert és Gratzot együtt tartóztatta le a Gestapo 1944 március 19-e után, és deportálták őket Mauthausenbe. Mindhármuknak sikerült életben maradniuk, 1945 nyarán tértek vissza.

Rassay Károly, amikor hazatért Mauthausenből, ugyanúgy nem kerülhetett vissza a politikai életbe, mint a Rákosiék által “kiátkozott” Peyer Károly. Tanúvallomására igényt tartott ugyan a háborús bűnösök ügyeit kivizsgáló Népbíróság, de politikai szerepvállalását akadályozták. 1947 márciusában Nagy Ferenc miniszterelnökkel még megállapodott, hogy a békeszerződés ratifikálása után politikai aktivitásba kezd. A párizsi békeszerződést ugyan ratifikálták, de nem tartalmazta a szovjet csapatok kivonását. Nagy Ferenc rövidesen lemondásra kényszerült, a kommunista hatalomátvétel gépezete beindult, Rassay kénytelen volt a háttérbe húzódni. Rákosiék nem börtönözték be, “csak” lakását vették el 1951 júniusában, és kitelepítették Füzesgyarmatra. Innen csak Pécelre térhetett vissza, itt is érte a halál 1958-ban, 72 éves korában.

Comments are closed.