Szokás szerint hétkor kel Sinclair Grove-i alagsori lakásában, London északi részén, ahol többnyire csórók meg színesek, legfőképpen azonban csóró színesek laknak, akárcsak ő maga, Zied, a marokkói vendégmunkás. Fél nyolckor már a nedves járdán lépked, barna vászonnadrágot, fehér inget és sportcipőt visel, fekete hátizsákját a vállán hordja, öt perc alatt ér a Brent Cross-i földalattimegállóhoz, jegyet vált, aztán nehogy nekem felrobbantsd a vonatot, ezt olvassa ki a pénztáros tekintetéből, elveszi a visszajáró pénzt, felpillant a biztonsági kamerákra, amelyeket olyan alakok kezelnek, akik pontosan a hozzá hasonló sötét alakok személyiségelemzésére szakosodtak, csak nézzetek nyugodtan, a szerelvény már zsúfoltan érkezik, aztán jön a Golders Green megálló, aztán Hampsted, a zsidónegyed, itt már cserélődnek az utasok, neki is jut ülőhely.
Végül is szeret itt élni, az angolokkal semmi baja, befogadták, Liza, a ház tulajdonosnője is elnézi, ha éppen késik a lakbér fizetésével, bár szeptember tizenegyet követően már nem szívesen beszélget vele, ha véletlenül találkoznak a lépcsőházban, nem, semmi személyes ellenszenv, de mégis, azóta Emil, a zöldséges sem olyan készséges, mint korábban, beláthatod, Zied, a helyzet változott, igen, ezt ő is tudja, fokozottan kell ügyelnie, hogy minden várakozásnak megfeleljen, ártatlannak kell lenni és ártatlannak kell látszani, és ez utóbbi a nehezebb, itt a fehérek vannak otthon, akik most már csak saját magukban bíznak, rendet és jólétet teremtettek maguknak, aminek a pénz az alapja, ezt kár is lenne tagadni, miközben a szar munkát velük végeztetik, az útlevélhivatalban és a belügyminisztériumban az ő ügyük tovább tart, nekik több kérdést tesznek fel, és nehezebben fogadják el a válaszaikat, beláthatod, Zied, és ő belátja.
Maradhatott volna otthon is, Rabatban, ahol addig kikötői rakodó volt, kemény munka kevés pénzért, éjjel-nappal és hétvégén is, a lánya, Fatma azonban kis súllyal született és sokat betegeskedett, minden pénz az ő gyógyítására ment el, tudták ezt a barátai is, de senki sem tudott segíteni, hiszen hogyan is segíthettek volna, nem sokkal később az imaházban megismerkedett Komidor Hamidouval, egy komoly, középkorú, gazdagnak látszó, illatos és elegáns ékszereket viselő férfivel, utána beszélgettek a Roue Souika egyik teázójában, becsületes alaknak látszol, Zied, menj el Angliába, mondta, és el is intézte neki, két hónap múlva már ott állt Doverben a bevándorlási tisztviselő előtt, majd rövidesen megkapta az első, ideiglenes letelepedési engedélyt, Komidornak voltak barátai Londonban, és amint ígérte, gondoskodott Fatmáról is.
Zied a Waterloo állomás raktárába jelentkezett munkára, fel is vették, persze nem ment könnyen, tortúrák és megaláztatások követték egymást, minden az előírások szerint történt ugyan, ebben az országban ezeket nevezik szabálynak. Hamidou egyik ismerősének, egy előkelő autóval közlekedő magas, öltönyt viselő férfi közbenjárására némileg könnyebb lett az élete, átkerült a csomagmegőrzőbe, erre is sokat kellett várnia, és újabb kérdésekre válaszolnia, mert arab, másszóval gyanús, ma mindenki gyanús, aki arab, másoknak, fehéreknek, akik fülbevalót viselnek, napközben vodkát isznak és kábítószereket élveznek, persze könnyen megy, hiszen fehérek, a Rabatból érkezett levelek azonban, melyekből kiderült, hogy Hamidou betartotta, amit ígért és Fatma jobban van, vigasztalták.
Most jobb, a csomagmegőrzőben. Itt is mindenki gyanakvással néz rá, mint valami terroristára, aki bombát visz a hátizsákjában, egy szélsőséges arabra, akit nem vesz fel a taxi és akit bárki leköphet a nyílt utcán. Biztosan kihívóan viselkedett, mondaná egy rendőr.
Ezen a reggelen is kétszer ellenőrzik, a földalatti-állomáson egy rendőr átvizsgálja az iratait, belenéz a hátizsákjába, később, a Waterloo állomás előtt egy civilruhás lép oda hozzá, kérdéseket tesz fel neki, átvizsgálja az iratait, belenéz a hátizsákjába.
– Egy rendőr már ellenőrzött – mondja ő, a civilruhás azonban nem is válaszol. Rend van, szabályok vannak, most ilyen a helyzet, be kell látnia.
A munkahelyén is kiforgatják a hátizsákját, megkérik, ürítse ki a zsebeit.
– A többiekét nem nézik meg? – kérdezi.
– A te haverjaid robbantanak, nem mi – feleli a főnöke, Ramsey. Magas, testes angol, műszak után fehér barátaival együtt megy a kocsmába, őt soha nem hívják. – Tudjuk, neked tiltja a Korán.
Mit tudnak ők erről?
A vallás értékeit a bálványimádókkal szemben akár fegyverrel is meg kell védeni. A keresztények is megvédték. A zsidók is védik. És az iszlámban sincs semmi rossz. Isten iránti feltétlen odaadás. Akár más vallásoknál. Egyedüli Isten Allah és Mohamed az ő prófétája. Lá iláha ill Allah, Muhammad raszúl Allah.
Amivel megbíznak.
Iszmailnak, aki Mozambikból érkezett és együtt dolgoztak a pályaudvaron, nem sikerült.
Végre ott van. Waterloo. A könyvesbolt előtt áll, ahol a legnagyobb a tömeg. Kiveszi a hátizsákból a kis fémdobozt, amit az öltönyös férfitől néhány nappal korábban kapott. Az egyik oldalán szürke gomb.
Megnyomja. Ennyi az egész. Amivel megbíznak, azt el kell végezni. Csak erre gondol. Még látja a fellobbanó naracssárga lángokat, a szétvetett emberi testrészeket, egy másodpercre érzi a füstszagot.
Igen, ennyi az egész.
Odze György
