Ahogy száz évvel ezelőtt a magyarság presztízse a belpolitika hibái miatt rendült meg, úgy játszotta el az 1989-ben megszerzett tekintélyt és „éllovas” minősítést az elmúlt néhány év rossz gazdaságpolitikája
A 20. század legnagyobb részében Magyarország külpolitikája kényszerpályán haladt, miközben súlyos hibákat is vétett. A rendszerváltozás óta „szabad a pálya”, rajtunk múlik, hogy használjuk ki nem határtalan, de jelentékeny mozgásterünket. Paul Lendvai joggal hangsúlyozza a személyi tényező mellett a gazdasági és a pénzügyi stabilitást, hiszen a terület és a népesség adottságain túlmenően a tekintély, a befolyás, az érdekérvényesítő képesség döntő mértékben ettől függ. Ez azonban nem igazolja Gyurcsány miniszterelnök tételét, hogy ma minden a belpolitikán múlik. Rankénak a külpolitika elsőbbségéről szóló tétele kivált érvényes a kisebb országokra, s a magyar történelem tragikusan igazolja is, hogy sorsunk mennyire a külvilág véleményén és döntésein múlott.
Az eljátszott esély
Ahogy száz évvel ezelőtt a magyarság presztízse a belpolitika hibái miatt rendült meg, úgy játszotta el az 1989-ben megszerzett tekintélyt és „éllovas” minősítést az elmúlt néhány év rossz gazdaságpolitikája. Márpedig ennek kijavítása alapfeltétele az eredményes külpolitikának. Ennek elsődleges színtere csakis a két legnagyobb európai nemzet, a német és az orosz közötti régió lehet. A visegrádi együttműködés jó alap, ez feltétlenül megőrzendő, e köré építhető egy „megerősített Visegrád”, amelyet a többi új tagállam (Szlovénia és a balti államok), illetve Ausztria, tehát a hagyományos Közép-Európa alkotna. (Itt van Horvátország helye is, csak sikerüljön mielőbb bekerülnie az EU-ba és a NATO-ba.) Ennyi országnak már lenne súlya, közös fellépéssel volna esélye, hogy befolyásolja az EU egyelőre igen erőtlen kül- és biztonságpolitikáját.
A gázszállítások januári csökkentése egész Európát megijesztette. Talán sehol sem annyira sürgető a közös európai politika, mint az energia frontján. Érdekünk a több lábon álló, több forrásra épülő, biztonságos energiaellátás. Magyarország hatalmas hibát követ el, ha különalkuval egyedül a Gazpromra támaszkodik, hiszen ez politikailag és az ár tekintetében is teljesen kiszolgáltatottá tenné hazánkat. Régiónkban egyetlen más ország sem látszik ezt az utat választani. Helyes törekvés, hogy a kölcsönös előnyök alapján növeljük kereskedelmi forgalmunkat Oroszországgal, csökkentsük a számunkra erősen negatív szaldót, de – Lendvaival ismét egyetértve – a kormánynak „világossá kell tennie, hogy Magyarország nem a Nyugat és a Kelet között, hanem a Nyugat oldalán akar aktív lenni”. Ezért tisztázandó az olyan kifejezések jelentése, mint „az Egyesült Államok stratégiai szövetségesünk, Oroszországgal stratégiai partnerségre törekszünk” (Gyurcsány a parlamentben június 14-én). Oroszország világpolitikai súlya kétségkívül sokat erősödött az olajárak magasba szökésével, és szomszédságpolitikájában azonnal érvényesítette is ezt. Reméljük, hogy megnőtt nemzeti jövedelmét elsősorban közismert belső bajai orvoslására fordítja, nem a korábbi befolyás visszaszerzésére.
Érdekünk az erős EU
Természetesen Magyarországnak is érdeke, hogy az EU minden tekintetben erős legyen – bennünket is csak ez esetben tud támogatni a felzárkózás hosszú és rögös útján. Az EU fontossága azonban Amerikával, Kínával és Indiával szemben egyre inkább csökken. Az egész világ érdeke, hogy az EU és az Egyesült Államok szövetsége működjék. Az atlantizmus Európában nem az Egyesült Államok (vagy Izrael) feltétel nélküli támogatását jelenti, hanem az euroatlanti értékek (ne féljünk kimondani: a nyugati civilizáció) és a NATO melletti elkötelezettséget. Ilyen értelemben Magyarországnak egyértelműen atlantista külpolitikát kell folytatnia, a kormánynak és az ellenzéknek egyaránt.
A hazai egyetértés szerepe
A nemzeti érdek kapcsán megkerülhetetlen a határainkon kívül kényszerült magyar közösségek veszélyeztetettsége, jövője. Ma is érvényesek Bibó István 1946-ban leírt szavai: „Magyarország a létrejött békeszerződést, bármilyen súlyos legyen is, ha egyszer aláírta, hiánytalanul teljesíteni fogja. […] Egyetlenegy fenntartásról azonban nem tehet le: nem adhatja fel a magyar kisebbségek sorsával szemben való politikai érdekeltségét.” Lendvai e témában is megszívlelendő gondolatokat írt le, de mit ért az alatt, hogy „a magyar kisebbségekkel ápolt közvetlen kapcsolatokat a szomszédos országgal létesített viszonyon belül kell fejleszteni”? Ne a szomszédos országok többségi nemzetei, kormányai szabják meg, hogy ápoljuk a magyar-magyar kapcsolatokat! Nehéz, de nem lehetetlen feladat barátainkat és szövetségeseinket meggyőzni, hogy a magyar tudatú emberek egy nemzetet alkotnak, ez senki ellen sem irányul, senkit sem fenyeget, sőt általános érdek a nemzeti kisebbségek fennmaradása, a nyugat-európai modellek (autonómia, föderalizmus) mindenhol alkalmasak a konfliktusok megelőzésére. Közép- és Délkelet-Európában a nemzeti kisebbségekkel szembeni türelmetlenség felszámolása összeurópai érdek. Magyarországnak azonban ezen túlmenően is fontos érdekei vannak a Balkánon. Ezért indokolt, hogy – másokkal együtt, Rupel szlovén külügyminiszter javaslatát is követve – felkaroljuk Szerbia, Montenegró, Bosznia-Hercegovina és Macedónia, sőt Moldávia európai integrációját is. A magyar vállalkozások terjeszkedésének és a tőkekivitelnek ez a kézenfekvő iránya, itt lehet jelentős részünk az infrastruktúra fejlesztésében és a szaktanácsadásban. Csak helyeselni lehet, hogy erősítsük ezekben az országokban diplomáciai jelenlétünket, de ez a minőség és ne a mennyiség jegyében történjék, ahogy Lendvai is hangsúlyozza.
Ha elkészül egy dokumentum, amely összefoglalja a magyar külpolitika stratégiáját, az nem fog ártani. Fontosabb azonban, hogy a hazai politikai erők között, valamint az anyaországi és a határon túli magyar társadalomban egyetértés legyen a külpolitika fő irányai tekintetében. Nagy e tekintetben mind a kormány, mind az ellenzék felelőssége. De a legjobb stratégia is hiábavaló, ha a végrehajtó apparátust nem vezérli az az ügybuzgalom és patriotizmus, amely valamennyi, a külpolitikában sikeres országban természetes.
Előzmény:
Paul Lendvai: Esélyek és csapdák
a külpolitikában (MH, augusztus 1.)
Jeszenszky Géza
volt külügyminiszter
