Ungváry Rudolf
Doromby Károly
(1912-2006)
Jó szerkesztő akart lenni egy olyan diktatúrában, melyet alapvetően elutasított, és ugyanakkor megkerülhetetlen realitásnak tekintett. A katolikus folyóiratnak a 60-as évek a fénykora volt: ő, egy húron pendülve a főszerkesztő Rónay Györggyel, hallgatásra kényszerített „polgári” íróknak biztosított közlési lehetőséget. 1963-tól hetenként egyszer az építészszövetség belvárosi pincevendéglőjében verte föl a tanyáját annak örömére, hogy Kondor Béla egy önfeledt pillanatában freskókkal kifestette a falait. Azt gondolta, hogy törzsasztalánál fiatalabb szerzőket toborozva tovább emelheti az általa 1946-tól 1981-ig szerkesztett Vigilia szépirodalmi színvonalát.
Szükségszerűen ismertem meg őt itt, Kerényi Grácia, Mészöly, Mándy, Ottlik, Pilinszky és mások társaságában, akik akkoriban főleg csak a Vigilia szerzői lehettek. Addig csak magánlakások mélyén tartott esteken olvastam fel hozzám hasonló írókkal együtt a megjelenés minden reménye nélkül. Földalatti, visszhangtalan irodalom volt ez. Az építészpincében végre találkoztam az elődeimmel. Ő közölte első elbeszéléseimet, és 1965-től az ő jóvoltából lehettem évekig a Vigilia filmkritikusa.
Tőle tanultam meg magyarul fogalmazni. Tökéletes minőségérzéke volt. Beajánlottam hozzá Nádas Pétert, aki rövid ideig a színházi kritikákat írta a lapba. Az asztalnál később rendszeresen megfordul többek között Altorjay Gábor, Erdély Miklós, Pályi András, Szentjóby Tamás, Vasadi Péter, Vujicsics Sztoján és Tihamér.
Nekem könnyű dolgom volt. Minden mondatommal áttételesen azt igyekeztem kifejezni, hogy „nem”. Hogy soha senki ne gondolja: az általam leírt mondat tartalma akárcsak a legkisebb mértékben is összhangban van azzal a rendszerrel, amelyben élek. Ezt ő valószínűleg nem tekintette irodalomnak, de tapintatos volt. És az ő felelőssége volt, hogy közölte.
Neki nehéz dolga volt. Egy zsarnoki világban, mely katolicizmusát ugyanúgy rendszabályozta, akárcsak irodalmi nézeteit, lapot kellett tudnia szerkeszteni. A Vigiliát ugyan a szélesebb nyilvánosság előtt Rónay szavatolta és ez elég is volt: aki az ő lapjában megjelent, tiszta volt, a kommunista hatalom szennye biztosan nem érintette az írásait. A folyóiratot azonban ő csinálta: Doromby Károly. Mindent tudott a szerkesztésről és még annál is többet: emberismerete volt. Egy demokratikus világban nemzedékek nőhettek volna fel a szárnyai alatt.
A 80-as évek végéig minden héten találkozni lehetett vele. Törzsasztalánál bármiről beszélhettünk azokban az évtizedekben. Világot látott, művelt ember, az egyik legjobb Böll-, Mann- és Fontane-fordító, talán az utolsó anekdotázók egyike. Az osztriga- és lazacevéstől a kárpátaljai egykori síelésen át közismert emberek sorsáig kimeríthetetlen mennyiségű történetet ismert.
Beszéltünk arról is, hogy Mihelics Vid – Sík Sándor halála és Rónay időleges kiszorítása után négy évig a Vigilia főszerkesztője – a háború előtt Salazar korporatív tekintélyuralmának híve volt. Nem volt nehéz neki a másik tekintélyuralom békepapjának lenni (akkor nem tudtuk, hogy fedőneve is van: Molnár Béla). Elég volt néhány mondat, hogy értsük az asztal körül, miféle kényszerek között mozgó hatalmi ember Saád Béla, az Új Ember hetilap és a Vigilia folyóirat kiadója, a két kiadvány igazi ura: miként asszisztált ahhoz Mihelics Viddel és másokkal a Új Ember szerkesztőségéből, hogy a pártállami funkcionáriusok parancsára Rónayt évekre eltávolítsák a Vigiliától. Tudtuk, hogy mit jelentett neki és Rónaynak a kettős nyomás: a pártállammal együttműködő klérus arra akarta őket kényszeríteni, hogy vonuljanak vissza a politikailag ártalmatlanított teológia és vallásosság világába, feladva irodalmat, minőséget. Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal főnöke és garnitúrája pedig arra akarta őket kényszeríteni, hogy „frissítsenek” a pártállammal együttműködőbb „fiatal katolikusokkal” – akik valójában nem léteztek és ha léteztek, senkik voltak.
Somogyi Györgynek egyszer szóltam, hogy talán dolgozhatna a hetilapként megjelenő Új Embernél. Közel három hétig maradt a szerkesztőség tagja, amíg rá nem került a sor, hogy megírja az ügyeletes vezércikket. Megírta. „Te nem vagy szolidáris velünk!” – hányták a szemére az Új Ember vezető szerkesztői. Olyan vezércikket, melyben a szerző nem tette le a voksát a szocializmus mellett, a szerkesztők nem engedtek megjelenni. Somogyi elment.
A Vigilia nem volt Új ember, egy havi laptól nem követeltek annyi politikát. Doromby olykor közölt ugyan Horváth Richárd-féle békepapot, Mihelicsnek rendszeres rovata volt a lapban, de ennyi végül is elégnek bizonyult. Mándy, Mészöly és társainak elbeszélései megjelenhettek, ez biztosította, hogy a lapot akkoriban szélesebb körben olvasta az értelmiség.
Néha ugyan kérdezgettem, hogy lehet ezeket a kényszereket kibírni, és átkozódtam. Doromby Károly legyintett rám. Önmagával szemben is őszinte volt. Azt mondta, ő valójában cinikus; az a baja. Nagyon szerettem volna olyan cinikus lenni, mint ő. Egyúttal kiegyensúlyozott, mértéktartó.
Ő mondta már a legelején: – Nem szabad rejtőzködni! – Azért is ült ki az Építészpincébe, majd a Kárpátiába, majd a New Yorkba, majd a Rézkakasba, majd a Belvárosi Kávéházba, majd megint vissza a New Yorkba, vissza a Kárpátiába (a Vigilia törzsasztalának állomásai 20 év alatt), hogy az összes besúgó lássa, semmit titkos dologról nincs szó. Ez valójában bevált.
Valami más miatt is könnyebben bírta. Az újságírói szakmát a háború előtt a Korunk Szava, az Új Kor szerzőjeként kezdte, 1945-ig a Nemzeti Újság munkatársa volt. Amikor ő elindult, a harmincas években, társadalom-megváltó érzelmek dolgoztak benne és az olyanokban, mint Sík Sándor. Doromby a magyar katolicizmus ama új nemzedékébe tartozott, amely a baloldali-liberális humanizmus jegyében szerette volna megújítani az egyházát és Magyarországot. Az elesettek felé fordultak, ez a tisztességükből következett. Ez persze nem volt biztosíték a bűnbeesés ellen. Nem mindegyikük maradt tiszta már 1945 előtt sem. Még a legtisztábbak egyike, Sík Sándor is megőrizte őszinte baráti érzéseit Teleki Pál iránt, pedig Radnóti 1942-ben levélben kérdezte tőle, hogy „összefér-e ez az egész [antiszemita] mocskosság a magukat katolikusoknak vallók lelkiismeretével”? 1945 után a pártállammal szembeni önfeladást egyeseknél bizonyára megkönnyítették a fiatalkori baloldali eszmények.
Doromby megmaradt annak, aki volt, bevallott cinizmusa ellenére. Túl jól ismerte az embert. Amikor az 50-es években csak teljesen rohadtan lehetett volna együttműködni, ő elment a háziiparba, évekig pulóvereket kötött. Szánalomra és méltányosságra képes lelke egyszerre tette könnyebbé számára, hogy szerkesztőként dolgozzék, létezzék egy zsarnokságban (melynek alapja azonban baloldali volt), és igazán tiszta maradjon, amiért egész életemben becsültem.
Kondor freskóit tíz év után, a soron következő felújításkor a téglákig leverték. Egyetlen fénykép létezik róluk 1964-ből, ott ül alattuk Doromby és Kondor.
Ungváry Rudolf
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 30. szám
