Az életelvesztéses kárpótlási kérelmek beadási határideje ma, 2006. július 31-én jár le. A mintegy negyvenezer újabb kérelmező között van Vámos Györgyné, született Roboz Éva is, aki a kárpótlást kistestvére, Hahn Jutka után igényli. A hároméves kislány a budapesti gettóban egy bombatalálat után tűnt el a nevelőmamámal, miközben édesanyja a ravensbrücki koncentrációs lágerben hordta a hullákat, a hadiüzemben meg repülőgép-alkatrészeket szerelt. Ahhoz, hogy kérelmét a Központi Igazságügyi Hivatal kárpótlási főosztálya elfogadja, azt kellene bizonyítania, hogy nővére a budapesti gettóban tűnt el. Kéne egy halotti bizonyítvány is, csakhogy Hahn Jutkát, épp a remény miatt még soha senki nem nyilváníttatta holttá. Az Igazságügyi Hivatal főigazgató helyettese, dr. Szabó Lajos szerint a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége, a Mazsihisz rendelkezik a gettóba zártak listájával. Zoltai Gusztáv, a Mazsihisz ügyvezető igazgatója cáfol, azt mondja, nyilvántartásuk csakis azokról van, akik túlélve a borzalmakat segítségért fordultak a hitközségekhez.
Mióta a történet lapunkban megjelent, Vámos Évával öt televíziós társaság, a Nap-kelte, a Hír TV, a TV2, a Duna televízió és az Echo tévé készített interjút. A legelképesztőbb mégis az volt, amikor egy nap megcsörrent a telefon és egy Népszava-olvasó izgalomtól elfúlva azt mondta, azt hiszem, a kislány, akit keresnek, a feleségem.
– Jó napot kívánok, Sz. János vagyok és olvastam a cikkét arról a negyvenhat éves asszonyról. Vámos Éváról, aki az ő kistestvérét keresi. Pontosabban a nővérét, Hahn Jutkát, aki vagy a Klauzál téri játszótér alatt fekszik háromévesen vagy… Azt hiszem, a feleségem az a kislány. Mert hogy a gettóban találtak rá, valahol a Rumbach Sebestyén utca környékén. Három éves lehetett, a házat találat érte, ő meg ott állt az utcán, nagyon sírt és egy kispárnát szorított magához. A kispárna rózsaszín selyemből készült és hófehér selyemcérnával egy H betű volt ráhímezve. Az a H akár Hahn is lehetne…
*
– Hahn Jutkából, az én testvéremből – mondja Vámos Éva – mindössze egy születési anyakönyvi kivonat maradt, amely szerint 1941. december 22-én Budapesten született, anyja Grosz Mária Nóra, anyja pedig Hahn Lajos, aki egy gobelinüzemnek volt a tulajdonosa, ahová anyám járt dolgozni. Egy napon felfigyelt az én fekete hajú, kék szemű, fitos orrú anyámra, aki mint egy földre szállt angyal olyan volt, összeházasodtak, aztán kislányuk született, aztán Hahnt elvitték munkaszolgálatra, anyám pedig Jutkával és a nevelőszülőkkel a budapesti gettóba kényszerült… (Részlet a Népszava 2006. július 17-i cikkéből.)
*
– A feleségem és én negyvenkét éve vagyunk házasok. A feleségemre a gyötrődés, hogy ki is ő valójában, ki fia borja, hullámokban tör. Egy időben azt mondogatta, biztosan rossz kislány volt, azért dobták ki az utcára, én meg avval szoktam vígasztalni, hogy hát hiszen háború volt.
*
– 1944 októberében – mondja Vámos Éva – a városban falragaszok jelentek meg, melyeken az állt: azok a 18 éven felüli zsidó nők, akik a munkavégzésre elég erősek, jelentkezzenek, s a családjuk mentesül az atrocitásoktól. A gyülekezés a KISOK-pályán volt.
*
„Az 1944. október 15-i Szálasi-puccsot követően határozta el a nyilas kormány a főváros addig végre nem hajtott zsidótlanítását. Ezt a „végső megoldást” célozta a Budapest utcáin megjelent parancs, amely október 23-án reggelre jelentkezési kötelezettséget írt elő a 15-45 éves nőknek az úgynevezett KISOK-pályán (XV. kerület, a Mexikói út, Erzsébet királyné útja és Columbus utca által határolt terület – a szerk.) Néhány napi sáncásási munkaszolgálat után a több tízezer nőt gyalogosan hajtották Németország felé, a határnál bevagonírozták őket és különböző koncentrációs táborokba szállították…” (Részlet a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége által megjelentetett felhívásból, mely azt a célt szolgálta, hogy az egykori KISOK-pályán, az ott történtekre figyelmeztessen emléktábla.)
*
– A feleségem a múltjából semmire nem emlékszik, talán nem is akarja… Csak annyit tudunk, hogy akik rátaláltak, a zsidó kisgyerekek menhelyére vitték, ami talán egy hegyen volt… A feleségemet először egy testvérpár, két nő fogadta örökbe. Györgyinek nevezték el, és azt mondták, ha rossz lesz, visszaviszik. De nekünk erről az örökbefogadásról semmiféle papírunk nincs, és a testvérpárnak sem tudjuk a nevét. 1946 vagy talán 1947 lehetett, amikor visszavitték Györgyikét, akit ezúttal egy házaspár fogadott örökbe. U. Tivadarék Pesterzsébeten, egy családi házban laktak, és épp mikor az asszony szült, a házat bombatalálat érte. Egy régi parasztházat tessék elképzelni, a kislány a robbanásba azonnal belehalt, az asszony pedig megsiketült. U. Tivadar mindent megpróbált, feleségét a legjobb orvosokhoz vizsgálták, de a dobhártyája annyira megsérült, hogy már nem lehetett segíteni. Ez volt 1944-ben…
*
– Anyám „44 októberében jelentkezett munkára – mondja Vámos Éva -, és novemberben már vitték is a ravensbrücki koncentrációs táborba. A lágert 1945. április 30-án szabadították fel, jó fél évbe került, amíg gyalog hazaért. Akkorra a budapesti gettó már felszabadult, az emberek szétszéledtek, és akkor hallotta, mi törtért: a gettót bombatalálat érte, a háznak a konyhai falrésze elsüllyedt, a nevelőmama, karján a kis Jutkával eltűnt a romok alatt, a nevelőpapa ebbe beleőrült és bele is halt. De hogy melyik volt ez a ház? Valahol a Nagydiófa és a Klauzál tér sarkán. Anyámnak azt is mondták, a gettóban már annyi volt a halott, hogy egy ideig a holtakat egy hentesüzletben tárolták, s aztán temették a tér alá.
*
„A nem védett zsidók részére már 1944. november 18-án elkezdték szervezni a VII. kerületben az elkülönített lakónegyedet. November 29-én Vajna Gábor belügyminiszter hivatalosan is elrendelte a gettó létesítését. December 2-ára minden védlevél nélküli zsidónak be kellett költöznie a gettóba. December 10-én bedeszkázták a kijelölt területet, ettől fogva csak négy kapun keresztül lehetett elhagyni a negyedet. 4513 lakásba zsúfoltak be a decemberben beköltöztetettekkel együtt 60 ezer embert, egyes helyeken szobánként 14-en szorongtak. A gettóban a hivatalosan megállapított fejadag 900 kalória volt, ezt egészítették ki a Zsidó Tanács és a semleges követségek által beszámított élelemadagok. A gyakorlatban azonban alig 790 kalóriát tartalmazott a kiosztott fejadag, melyet öt különböző népkonyhán főztek meg. Előfordult, hogy az ételhordókat útközben megtámadták és kirabolták, vagy tüzérségi becsapódások áldozatai lettek… A gettóban 1944. november 15-én és 1945. január 18-a között átlag 80 ember halt meg naponta… 1944. október 15-e és 1945. február 13-a között a zsidónak minősített lakosság száma Budapesten 105 453 fővel csökkent…” (Részlet Ungváry Krisztián Budapest ostroma című könyvéből.)
*
– A feleségemet másodszorra U. Tivadarék vették magukhoz, de előbb elvitték az Uzsoki utcai kórházba, és azt kérték, vizsgálják meg a kislányt, állapítsák meg a korát. A kislányon különös ismertetőjegy nem volt, műtétek nyomát sem találták, és a testi fejlettsége alapján mondták azt, legyen a születési dátuma 1942. március 30. Aztán a nevükre vették, így lett Györgyikéből Klárika. A feleségem vércsoportja 0 RH pozitív.
– Az én vércsoportom is ez – mondja Vámos Éva.
– A feleségemet egy szombat reggelen láttam meg a Dob utca sarkán, aztán haza is kísértem. A ház föl volt állványozva, rajta piros lámpa, mire vigyorogva azt kérdeztem, itt laksz? Válaszként pofont kaptam, akkorát, hogy rögtön azt gondoltam, kell nekem ez a lány. Mikor udvarolni kezdtem, csóró, vidéki gyerek voltam, esztergályos. A mesteremnek elmeséltem a Klári történetét, óvott, azt mondta, nem való a férfinak olyan lány, akinek nincsen múltja. És egy történetbe kezdett az öreg harangöntő feleségéről, aki a háború előtt aranyasszony volt, aztán hogy mindenkit elveszített, úgy megváltozott, hogy jó szívvel többé senkit sem tudott megtartani. De én akkorra már úgy szerettem a Klárit, olyan szerelemmel, hogy elhatároztam, múlt nélkül is elveszem. Nem bántam meg. Mert anyámmal, apámmal jól kijöttek, és amikor 1969-ben fiúnk született, végre lett neki is családja. Csak egyet nem volt szabad, azt kérdezni, emlékszik-e.
*
– A túlélők annyira különböznek. Az én anyám – mondja Vámos Éva – sokat mesélt, csak kérdezni nem volt szabad, mert annak mindig kiborulás lett a vége. Amikor például megtudta, hogy 15-16 évesként Scheiber Sándor szemináriumára járok, a kezében lévő fazekat a földhöz vágta és azt kiabálta, nem hagyja, hogy belőlem is áldozat legyen. (Részlet a Népszava 2006. július 17-i cikkéből.)
*
– A feleségemet mind a kétszer zsidók fogadták örökbe, de vallásukat U. Tivadarék sem gyakorolták: a zsinagógába a kislányt csak egyetlen egyszer vitték. A feleségem máig retteg. Attól fél, a múlt megismétlődhet. Időnként kérdezi is, látszik-e. Hogy zsidó. Látszik-e az arcán, az orrán. Én meg azt válaszolom, ha annyira zavarja, műttessük meg… A feleségem szeme pont olyan, mint a magáé.
– A szemem színét – mondja Vámos Éva – apámtól örököltem, aki nem Hahn Lajos. Mert Hahn majdnem húsz évvel volt idősebb anyámnál, s miután Jutka a gettóban eltűnt, a házasságuknak többé nem volt értelme. Nem, Hahn Lajosról nincs fényképem. Tudom, hogy voltak testvérei, nővérei, de hogy a háborút túlélték-e… Én 1960-ban születtem, Jutka édesapja pedig a hetvenes évek elején halt meg. A leánykori nevem Roboz, s anyám és apám között akkora volt a szerelem, hogy az apukám el is akart válni, ott akarta hagyni a családját, de anyu nem engedte. Mire betöltöttem a tizennyolcadik évemet, az édesapám meghalt.
– Amikor apósomék a kislányt örökbe fogadták, rögtön kerestetni kezdték a szüleit. 1950-52-ben újból, aztán még Izraelben is.
– Az én anyukám is a haláláig várta, hátha előkerül a Jutka. Körülbelül tíz éve, az Új Életben én is föladtam egy hirdetést, de senki nem jelentkezett, és mivel sosem nyilváníttattuk holttá, a nővéremből csupán egy hatvanas években újraírt születési anyakönyvi kivonat maradt.
– Elhozta a fényképeket? Amik a kislányról, Hahn Jutkáról maradtak? A feleségemről is készült egy fotó, egészen kicsi koráról, a hajában kék szalaggal, de nem tudom, hová lett… A feleségem törékeny, mint maga, a súlya mostis 51 kiló.
– Anyám átlagos alkatú volt, a magassága 160-162 centi és amikor hatvanhárom évesen meghalt, az arcán még mindig volt a leánykori bájból, szépségből.
– Mióta összeházasodtunk, a remény azóta él bennem, hogy egyszer sikerül. Hogy bárcsak Isten a feleségemnek is megadná a múltját… Ha a feleségem, aki erről a találkozóról mit sem sejt, itt ülne, tudják, mit mondana? Hogy „Dagi, ne hülyéskedj! Ne csináld! Nem látod, hogy a két fénykép-kislány mennyire más!” … De mikor a cikkét a Népszavában elolvastam, a szívem megdobbant, és minden úgy tűnt, hogy igen, igen. Egy kislány sír a gettó utcáján, magához szorítva a kispárnáját. És annyira akartam, és a tervem az volt, hogy a feleségem névnapjára, ami augusztusban lesz, ezt adom ajándékul, ezt a megtalált múltat és hozzá még egy testvért és rokonokat is… Az a baj, hogy nincsenek kapaszkodók. Hiszen még a feleségem valódi nevét sem tudjuk. És ha nekifutnánk még egyszer? Ha előkeresné az édesanyja orvosi papírjait?
Scipiades Erzsébet
