Bérczes Tibor
A fiatalabbik Rembrandt
Négyszáz évvel ezelőtt, 1606. július 15-én született Rembrandt, a legismertebb holland festő. A kerek jubileumról egy rézkarcait és rajzait bemutató kiállítással a Szépművészeti Múzeum is megemlékezik. Hollandiában 2006 „Rembrandt-év”, melynek során a megemlékezés szinte minden lehetséges formájával találkozhatunk: kiállítással (a Rijksmuseumban például Rembrandt művei a kortárs Caravaggio festményeinek társaságában láthatók), filmmel (Peter Greenaway filmet forgatott az Éjjeli őrjáratról), jelmezes felvonulásokkal, szoborpályázatokkal, na meg persze musicallel is.
Ezt a fajta ünneplést napjainkban mindenki természetesnek tartja, hisz Rembrandt a Holland Nemzeti Festő. Ez azonban nem mindig volt így, sőt a négyszáz évhez képest viszonylag friss fejlemény. „A nemzet festője” ugyanis jóval – több mint kétszáz évvel – fiatalabb Rembrandtnál. Rembrandt nem ismerte ugyanis a nemzetet, melyet – tudtán kívül – szolgált, tekintve, hogy a holland nemzet csak a tizenkilencedik század szülötte.
Bár Hollandia az úgynevezett Köztársaság formájában már a XVI. század vége óta létezett, egységállamról és nemzetről a tizenhetedik és a tizennyolcadik században még nem beszélhetünk. A hét tartomány alkotta állam jó kétszáz éven át inkább csak egyfajta laza államszövetségként működött, melyben a részek féltve őrizték önállóságukat, együttműködésüket pedig a legszükségesebb minimumra korlátozták. Az egységállam megteremtése furcsa mód az idegen megszállás idején, a napóleoni időszakban (1793-1813) kezdődött el és a Holland Királyság létrejötte (1813) után gyorsult fel. A nemzeti összetartozás-érzés kialakulása és erősödése az európai országok többségéhez képest visszafogottabban zajlott. A nemzet „kellékei”, a közös nyelv, a közös jelképek, a közös eredettörténetek, a közös hősök kissé komótosan teremtődtek meg. Ennek nemcsak az volt az oka, hogy oly sokáig létezett és mondhatni legfőbb értéknek számított a részek autonómiája, hanem az is, hogy az ország világnézetileg is megosztott volt. Bár jogilag a katolikusokat már a XVIII. század végén egyenjogúsították, a protestánsok nehezen törődtek bele, hogy a nemzeti nem csak és kizárólag a protestánssal azonos, a katolikusoknak viszont időbe tellett, míg a pápaság helyett odahaza kerestek igazodási pontokat maguknak és az odahaza számukra is haza lett. Mindezt tovább színezte, hogy a szocialista munkásmozgalom lényegében a második világháborúig nem nemzetben, hanem a munkásszolidaritás nemzetköziségében gondolkodott. A különböző – katolikus, protestáns, szocialista, liberális – világnézeti csoportok a tizenkilencedik század második felében egymástól elkülönülő szférákba, ún. oszlopokba szerveződtek, és ezekben működtették saját intézményeiket (iskolát, újságot, pártot, de még kecsketenyésztő egyesületet is). Közöttük az összekötő kapocs sokáig csak a másik autonómiájának tiszteletben tartása volt.
Rembrandt Hollandiában sohasem merült feledésbe, de a XIX. század elejéig korántsem övezte akkora tisztelet, mint azt mai státusa alapján gondolnánk. Más országokban – elsősorban Angliában, Németországban és Franciaországban – Rembrandt nagyobb presztízsnek örvendett, mint odahaza, így ebben az időszakban műveinek többsége külföldre vándorolt.
Személye és művészete akkor került előtérbe, amikor feltámadt az igény, hogy a holland nemzet jelképekben, mítoszokban és persze hősökben is megfogalmazza önmagát.
Az, hogy a hollandok a kulturális hőst a festők között keresték, adta magát, hisz a holland kultúra addigi legnagyobb teljesítményei nem – mint például Magyarországon – az írók és a költők, hanem a festők nevéhez fűződnek. Az első kiválasztott azonban nem Rembrandt, hanem Rubens volt. Miért? Amikor megszűnt a napóleoni megszállás és létrejött az önálló holland királyság, a nagyhatalmak úgy döntöttek, hogy az egykori Németalföld déli részét, mely a nyolcvanéves háborúban a Habsburgok kezén maradt, az új egységállamhoz csatolják. Bár észak és dél nagyrészt – a francia nyelvű vallon területeket leszámítva – azonos nyelvet beszélt, a kétszáz éves különélés következtében kulturálisan és gondolkodásban eltávolodott egymástól és nemigen értette egymást. A távolságot áthidalandó – egyebek mellett – kellett (volna) egy olyan kulturális hős, akit mind itt, mind ott elismernek. A választás Rubensre esett. Ezt egyrészt természetesen maga a művészi teljesítmény indokolta, másrészt az, hogy Rubens, az arisztokrata diplomata, a kifogástalan úriember „mindenben megfelelt a hőssel szemben támasztott erkölcsi követelményeknek”. De alig kezdődött el a kultusz megteremtése, máris közbeszólt a történelem. 1830-ban a katolikus és erősen hierarchikus gondolkodású dél fellázadt az egyenlőségelvű protestáns és – a déliek szerint – „arrogáns” észak dominanciája ellen, és kivált a közös királyságból. Bár a hollandok többsége ezt nemigen bánta, a formálódó nemzet ott állt árván, megfosztatott „újszülött” kulturális hősétől.
Rembrandt kiválaszt(ód)ásánál – persze itt is a teljesítmény mellett – két tényező játszott meghatározó szerepet. Az egyik a festő külföldi ismertsége volt, mely egyszerre volt megerősítés és már létező kirakat. A másik a „hálátlan” déliekkel, azaz a Belgiummal való rivalizálás volt. Az önállósult Belgiumban ugyanis folytatódott és egyre erősödött Rubens kultusza. A hajtómotor Antwerpen volt, mely Rubens nemzetközi hírnevét is igyekezett felhasználni arra, hogy visszaszerezze egykori rangját és hírnevét. Antwerpen 1840-ben szobrot állított a festőnek, születésének évfordulóján tíz napon át tartó ünnepségsorozatot rendezett, 1846-ban pedig megnyitotta a múzeummá átalakított Rubens-házat. Amszterdamot egyrészt irritálta, másrészt ösztönözte az antwerpeni minta. (Amszterdam évszázadokon át meg tudta akadályozni, hogy Antwerpen komoly riválisa legyen. Minden odavonatkozó szerződésben kikötötte például, hogy Antwerpennek nem lehet tengeri kijárata. Ekkoriban azonban már nem volt ehhez hatalma és a szoborállítást – bár biztosan szerette volna – nem tilthatta meg.) Amszterdam – helyesebben amszterdami polgárok egy nagyobb csoportja – 1841-ben elhatározta hát, hogy szobrot állít Rembrandtnak. A megvalósításra azonban 1852-ig kellett várni. Bár a szobor felavatásán 1852-ben a király is megjelent és a több napon át tartó látványos ünnepségek igyekeztek széles körben tudatosítani Rembrandt jelentőségét, kultuszról ekkor még nem beszélhetünk. Ahhoz, hogy a festőt be lehessen emelni a kánonba, a „nemzeti szentek pantheonjába”, még ki kellett iktatni egynémely gátló tényezőt. Az egyik az volt, hogy Rembrandt élete és személyisége a maga valóságában nem mindig volt „példamutató”. Csak néhány példa: alacsony származású volt, házasság nélkül élt együtt a házvezetőnőjével, akitől azután nem a legfinomabb módon szabadult meg, túlságosan laza viszony fűzte az egyházhoz és – egy holland szemében ez sem mellékes – nem bizonyult sikeres üzletembernek. A korabeli életrajzírók ezen sokszor úgy segítettek, hogy említés nélkül hagyták a kifogásolható részleteket.
A szembeállítás kényszere természetesen itt is működött: ha az arisztokrata Rubens a „gentleman-művész” típusát képviselte, akkor a kialakuló mítoszban Rembrandt a természet törvényeit követő, vad zsenit testesítette meg. Mivel ez nagyrészt spontán folyamat és nem felülről vezényelt hadművelet volt – amit a liberális állam azzal segített, hogy nem gördített akadályt az útjába -, néha ugyanazt az életrajzi elemet ellentétes módon kezelték, illetve értelmezték. Jó példa erre az, hogy Rembrandt sokat és szívesen érintkezett a köznéppel. Míg egyes életrajzok ezt átugrották vagy a „locale colour” iránti művészi igény megnyilvánulásának állították be, mások, épp a kultusz össznépi szélesítése érdekében, kifejezetten hangsúlyozták.
Rembrandt növekvő népszerűségét és elismertségét idővel az is jelezte, hogy egyre többen szorgalmazták képeinek visszavásárlását, „hazahozatalát”. Ez a XIX. század közepén meg is kezdődött, de igazán intenzívvé majd csak a huszadik században vált.
A festő kultusza a tizenkilencedik század második felében erősödött fel igazán. Ekkor – például az egységesedő oktatási rendszer révén – már a nagyobb tömegek is megismerték a nevét. A Rembrandt-kultusz szempontjából meghatározó jelentőségű volt a Rijksmuseum mai épületének létrejötte, mely egyszerre volt a kultusz terméke és ösztönzője. Maga az intézmény már a század eleje óta létezett, de önálló épületet csak 1885-ben kapott. Míg eleinte a múzeumban az ábrázolt személy vagy esemény adta egy kép rangját, a század második felében már az esztétikai érték számított. Az új épületben Rembrandt kapta a főhelyet, és ekkortól fogva minden Rembrandttal kapcsolatos megemlékezésben a Rijksmuseumé volt a főszerep. Itt nyílt meg 1898-ban – Vilma királynő beiktatásának idején – az első gyűjteményes Rembrandt-kiállítás is. A két esemény egybeesése korántsem volt véletlen. Amikor Vilma trónra lépett, az uralkodóház népszerűsége addig soha nem látott magasságokban szárnyalt. Ez részint a véletlen, részint a „píár-munka” eredménye volt. A királyság intézményének Hollandiában nem volt hosszú múltja, illetve hagyománya, és az 1813 óta uralkodó Vilmosok (I., II., III.) nem is igen tudtak túl sok szimpátiát kelteni iránta. Vilma és általa a királyság népszerűsége részben a lánya nagykorúságáig régensként uralkodó Emma tudatos munkájának, részben annak volt köszönhető, hogy ő volt az utolsó Orániai leszármazott, és halálával, melynek veszélye fiatal korában betegségei miatt többször is fennállt, a holland trón és maga Hollandia is könnyen német kézbe kerülhetett volna. A Rembrandt-kiállítás időzítése azt sugallta, hogy Vilma trónra lépése az egykori aranykor visszatérésének lehetőségét hordozza magában. Ugyanakkor a dolog fordítva is működött, míg a Nieuwe Kerkben Vilma, a Rijksmuseumban Rembrandt fejére került fel a korona. A kiállítást akkori viszonyok között óriási érdeklődés kísérte, körülbelül ötvenezren látogattak el a múzeumba.
És mindez csak előjáték volt az 1906-os nagy jubileumi ünnepségekhez, melyek sokban emlékeztetnek a mostani évfordulóra. Van azonban egy nagy különbség: száz évvel ezelőtt minden eseményen kiemelt hangsúlyt kapott a hazafias jelleg, míg mára ez igencsak háttérbe szorult. A legjelentősebb megemlékezésekre és programokra akkor is Amszterdamban került sor. Ízelítő a hosszú listáról: történelmi kosztümös felvonulások (melyeken a szocialisták kivételével minden oszlop képviseltette magát!), hazafias dalokból összeállított megakoncertek, virágfelvonulás, ünnepi színházi előadás, Rembrandt-rajzokkal és festményekkel illusztrált Biblia, emléktáblák elhelyezése stb. Az össznépi jelleget és Rembrandt „népi beágyazottságát” bizonyítja, hogy ekkor már megjelent a „mütyüripar”, azaz Rembrandt minden elképzelhető anyagban, formában és funkcióban megvásárolhatóvá vált. A csúcspontot jelentő esemény persze ismét a Rijksmuseumban zajlott. Az uralkodó jelenlétében felavatták azt az újonnan kialakított termet, amelyben az addigra misztikus magasságokba emelt és fő műnek kikiáltott Éjjeli őrjáratot helyezték el. A terem az épület központjában, az átjáró felett helyezkedik el, és mivel kiugrik az épület síkjából, kívülről is könnyen beazonosítható. Az 1906-os ünnepségek kapcsán – a Rembrandt-kép huszadik századi átalakulásairól szóló kiváló könyvében – Kees Bruin szellemesen állapítja meg, hogy a „világi szent kultusza ekkor érte el csúcspontját. A Rijksmuseum lett a hollandiai közvallás főtemploma, melyben a főoltár funkcióját az Éjjeli őrjáratra osztották”.
Az akkori közhangulatot jól érzékelteti, hogy míg kezdetben csak a hazafias érzelmű magángyűjtők igyekeztek visszavásárolni a Rembrandt-képeket, a század vége felé már az állam is a zsebébe nyúlt. 1900-ban a parlamentben csak a szocialisták nem szavazták meg az erre szánt összeget. Érvelésük ez esetben nem volt hazafiatlan, csupán különös: mennél több országban találhatók Rembrandt-képek, annál több országba jut el Hollandia jó híre! Ebben az időben viszont már akkora volt a Rembrandt-képek iránti nemzetközi kereslet, hogy az egekbe szöktek az árak. Az akkori helyzetre jellemző, hogy Amerikában több Rembrandt-kép kelt el, mint amennyit számon tartottak…
A huszadik század egyébként a magángyűjteményekből a közgyűjteményekbe vándorlás időszaka lett. Míg 1935-ben még a Hollandiában lévő Rembrandt-képek negyvennégy, 1984-ben már csak tíz százaléka volt magántulajdonban. A magángyűjtők morális kötelességüknek kellett érezzék a közgyűjteménybe történő – persze nem ingyenes – felajánlást.
A képeket természetesen be is kellett valahol mutatni. Ebben az időben egy ilyen új bemutatóhely – és újabb zarándokhely – lett a Rembrandt-ház, melyet a város megvásárolt és 1911-ben megnyitott a közönség előtt.
Rembrandt utóéletében a második világháború alatti német megszállás hozott újabb nagyobb fordulatot. Rembrandtot a németek nem ekkor fedezték fel – maguknak. Berlin már a XIX. században is a Rembrandt-kutatás egyik központjának számított és német kultúrtörténészek a német és a holland kultúra közötti különbséget elmosó „germán” kategória bevezetésével már korábban is bejelentették igényüket a mesterre. Amikor például Georg Simmel összehasonlította a román és a germán szépségfelfogást, az utóbbira mindenekelőtt Rembrandtot hozta fel példának.
Németország 1871-es egyesítése után a hollandokban kialakult némi óvatos tartózkodás a túlságosan nagyra nőtt szomszéddal szemben. (A németekkel szemben napjainkban tapasztalható – és a kívülállók által néha eltúlzott – ellenérzés kifejezetten a második világháború következménye. Korábban a hollandok a maguk ellenségképét sokkal inkább az örök kereskedelmi és gyarmati rivális angolokról mintázták.) A németek Hollandia megszállását igyekeztek úgy beállítani, mint ami alkalom a két germán nép testvériesülésére. Ezért hagyták meg a polgári közigazgatást és – egyebek mellett – ezért nem nyúltak a múzeumokban lévő műalkotásokhoz sem. Rembrandtot pedig az egekbe emelték. Miért? Mert főszerepet szántak neki abban a propagandában, mellyel a hollandok rokonszenvét szerették volna megnyerni maguk, illetve a „germán ügy” iránt. Míg a festő képeit a nácik szenteknek és érinthetetleneknek nyilvánították, a Rembrandt-képet alaposan átszabták. Különleges hangsúlyt kapott a festő „germánsága” és „népisége”, és ezzel párhuzamosan eltűntek a zsidónegyed közepén élt Rembrandt zsidó vonatkozásai. A németek a propaganda minden lehetséges eszközét felhasználták az általuk preferált Rembrandt meghonosítása érdekében. Rembrandtról film és opera készült, magas állami díjat neveztek el róla, portréját ábrázoló érmeket és bélyegeket hoztak forgalomba, 1942-ben pedig megrendezték az első Rembrandt-napot. Ez utóbbinak az volt (lett volna) a funkciója, hogy hosszú távon helyettesítse és eltörölje az addigi legnagyobb nemzeti ünnepnapot, a királynő születésnapját. A londoni száműzetésbe vonult és a németek elleni ellenállást szervező uralkodóval – illetve az Orániai-ház kultuszával – szemben Rembrandt lett (volna) az alternatíva. A feltételes módot az indokolja, hogy az elérendő célhoz képest hatástalan maradt a nácik által befektetett energia. Ezt jól illusztrálja egy akkoriban szájhagyomány útján terjedő anekdota: egy német katona belép az egyik üzletbe és „Heil Hitler” kiáltással köszön, mire a boltos „Heil Rembrandt”-tal viszonozza az üdvözlést.
A háború után a Rijksmuseumot, ahová a képek egy része limburgi rejtekhelyekről és németországi raktárakból került vissza, jelképes gesztussal nyitották meg. A háborút sértetlenül átvészelő Éjjeli őrjárat helyére egy harminc elesett nevét tartalmazó listát függesztettek ki. Hogy „megtisztítsák” a múzeumot az előző öt év mocskától.
Az első nagyobb Rembrandt-kiállításra 1956-ban került sor. Ennek az volt a különlegessége, hogy ez volt az első eset, amikor a műveket külön apropó nélkül mutatták be (nem volt királyi beiktatás, születési vagy halálozási évforduló stb.). Bár a kiállításhoz most is számos rendezvény társult, a légkör a korábbinál jóval visszafogottabb volt. A háború, majd a gyarmatbirodalom elvesztése mély nyomokat hagyott a hollandokban, és a viszonylag csendesebb kiállítás, melyet így is majd hétszázezer ember tekintett meg, az értékek számbavételét és ezáltal az önbizalom visszaszerzését szolgálta.
A háború utáni évtizedekben Rembrandt, illetve műveinek megközelítése a korábbinál jóval tárgyszerűbb lett. Megkezdődött az életmű szigorúan tudományos felmérése. Ez a munka – Rembrandt Research Project néven – állami pénzből és felügyelet mellett mindmáig tart, és a hangsúly a festmények valódiságának vizsgálatára esik. Ezzel kapcsolatban megér egy rövid kitérőt, hogy az elmúlt majd kétszáz évben hogyan alakult a Rembrandtnak tulajdonított festmények száma. Az életművet először 1836-ban mérték fel, és akkor 620-ra becsülték az alkotások számát. 1900 táján, amikor óriási volt a kereslet – és a szokásosnál szorosabb együttműködés alakult ki a kereskedők és a szakértők között -, a kínálat is megszaladt és majdnem ezer Rembrandt-festményről „tudtak”. A háború után az életmű folyamatosan zsugorodott, és napjainkban már csak alig több mint háromszáz képet tulajdonítanak a mesternek (ilyen fajta rembrandttalanításra a Szépművészeti Múzeumban is volt példa). A képek számának drasztikus csökken(t)ése azzal a figyelemre méltó lélektani hatással járt, hogy ma már szinte minden képhez a zseniális jelző társul.
A háború óta a Rembrandttal foglalkozó irodalmat is a tárgyszerűség jellemzi. Kevesebb a romantika (a meg-nem-értett művész; a festő, akit halála után teljesen elfelejtenek stb.), és vége a mitizálásnak. Ez utóbbi főként annak köszönhető, hogy a háború után Hollandiában egész a közelmúltig mindenfajta nemzeti érzelem gyanút ébresztett, mintha a nemzeti csak és kizárólag a szocializmus jelzője lehetne. Az elmúlt évtizedekben a Rembrandt-kép kialakításakor már nem annyira a hazafias, mint inkább a turisztikai szempontok domináltak.
Az, hogy az utóbbi évtizedekben Rembrandthoz már kevesebb hazafias érzelem társult, egyebek közt azzal a következménnyel járt, hogy a „normál” években a látogatottsági statisztikákat tekintve Van Gogh leszorította őt az első helyről, és általában véve az emberek jobban követik az ízlés és a divat változásait. Ma már nem olyan evidens, hogy az utca embere, ha megkérdezik, őt nevezi a kedvenc festőjének. Arra a kérdésre viszont, hogy ki a tipikus holland festő, százból százszor még mindig Rembrandt neve a válasz.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 30. szám
