2002. július
Népszabadság * Révész Sándor * 2006. július 29.
Domaniczky Tivadar kollégánk vérben Kép: Schumi Csaba Szakolczai György közgazdászprofesszor, aki az elmúlt évtizedben következetesen azt a nézetet képviselte, hogy a költségvetési hiány csökkentéséhez nem az állami kiadások visszafogásán, hanem a gazdasági növekedés állami gerjesztésén keresztül vezet az út, ezt kérdezte a mi lapunkban egy héttel ezelőtt: „Ha igaz, hogy az ország hat évvel ezelőtt tért le az egyensúlyi pályáról, és a legutóbbi négy év alatt folyamatosan távolodott tőle, akkor hogyan történhetett meg, hogy a szakma legjobbjai nem hívták föl erre kellő súllyal a politikai vezetők és a közvélemény figyelmét?
Nemzeti radikális útmutató Kép: Teknős Miklós Hogy lehet, hogy most, amikor nyakunkon a vész, tele vannak a lapok a közgazdászok bölcs tanácsaival, noha ugyanők hallgattak vagy legföljebb halkan és szerényen szóltak, amikor már nyilvánvaló volt, hogy itt a baj” (Az írástudók felelőssége, július 22.).
Bokros Lajos ezt szólta halkan és szerényen négy évvel ezelőtt: „a magyar politikai osztály felelőssége óriási abban a tekintetben, hogy korszerűtlen programmal, félrevezető propagandával, értéktorzító magatartásminták közvetítésével jelentősen megnövelheti annak esélyét, hogy Magyarország gyengén és lefegyverezve érkezzen meg az unió kapujába. (…) Az árak emelkedését nem a laza pénzpolitika okozza, hanem elsősorban a gazdasági növekedés ütemét komoly mértékben meghaladó hiányban is tükröződő masszív költségvetési túlköltekezés és a béreknek a termelékenység növekedését felülmúló emelkedése.” Bokros leírta, mit kellene tennie egy felelős kormánynak: érvényesíteni a világpiaci árakat az energiafogyasztásban; megszüntetni a Széchenyi-tervet, melyről „a szégyenlős győztesek az állami gyámkodáshoz hozzászokott iskolázatlan tömegek és a kegyosztásból hasznot húzó befolyásos rétegek megnyugtatására hangsúlyozzák, hogy a … „szándéka jó volt””, holott „nem volt jó, mert azt fejezte ki, hogy az állam döntse el, melyik vállalkozó legyen sikeres”; bevezetni az ingatlanadót; a lakástámogatási rendszert haladéktalanul a valóban rászoruló, alacsony jövedelmű családokra korlátozni; megszüntetni a gyermekek után járó adókedvezményt, a családi pótlékot megszüntetni a magas jövedelmű családoknál és jelentősen fölemelni az alacsony jövedelműeknél; megszüntetni a főtisztviselői kasztot és a teljesítménytől független, kötött közszolgálati javadalmazást; fölvállalni az oktatás és az egészségügy radikális reformját, mivel „ezek azok a területek, ahol az elmúlt évtizedben minden erőtlen reformot a minőség további romlása és a pazarlás drámai fokozódását eredményező, kétszer annyi visszalépés követett. (…) Az új kormány igazi vizsgája éppen az lesz, hogy vajon vállalja-e eme gyászosan sokat halasztott reformok indítását… Rajta múlik, hogy futó lábjegyzet vagy fontos fejezet lesz-e a jövő történelemkönyveiben.” (A végvári harcok alkonya, Élet és Irodalom, 2002. július 5.)
Csillag István próbálkozott Kép: Kovács Bence
A Népszabadság felelőtlen szakírástudója a száznapos program elfogadását kommentáló vezércikkében a következőképp bagatellizálta a gondokat: „A gazdaság helyzete régóta… nem volt annyira rossz, mint most. (…) A GDP-növekedés alacsony szintje rossz szerkezet mellett jött létre az államháztartás hiánya, a fizetési mérleg hiánya egyre több…. Vita… erről és a kilábalás lehetőségéről nem folyik (vagy csak alig), viszont a politikai oldalak egymásra mutogatnak és felelőst keresnek.” (Várkonyi Iván: Hiányérzet, Népszabadság, 2002. július 10.)
Winkler Mária és Makovecz Imre a hídon Kép: Szabó Barnabás Csaba László a Beszélőben kussolt: „bölcs dolog-e, hogy szinte az egész magyar közélet – az MDF részleges kivételével – úgy tesz, mintha egyáltalán nem érzékelné a gazdasági teljesítménnyel alá nem támasztott jövedelemkiáramlás, az egyensúlyi és az összes pénzügyi mutató romlásának jelentőségét. A száznapos program előtérbe állítása egyebek mellett azt is jelentette, hogy a balközép kormány elődje nyomába lépett a tisztán választási megfontolások mozgatta gazdaságpolitizálás szalonképessé tételében. Mi több – 1994-hez hasonlóan – kihasználatlanul maradt az a – nemzetközi politikai elemzők által kegyelmi időként jellemzett – első időszak, amikor népszerűtlen, ámde már középtávú céljaink szempontjából is elkerülhetetlen lépéseket lehet és kell megtenni. Beláthatatlan veszélyek forrása lehet ugyanis az a közhangulat, amiben a megszorítások közismert híveiként ismert elemzők még júliusban megjelent írásaikban is elkerülhetetlennek érezték a „megszorításokra egyébként nincs szükség” kezdetű vörös farkat.
Talán mindennél nagyobb szükség lenne ezért a tiszta, nyílt közbeszéd helyreállítására.” (Szappanbuborék, Beszélő, 2002. augusztus- szeptember).
Az Országgyűlés július 16-án ellenszavazat nélkül, az MDF tartózkodása mellett megszavazta a száznapos csomagot, az ellenzék főereje akkor nem habozott megosztani a kormánnyal a felelősséget. Sőt, osztott volna többet is. A Fidesz hevesen kevesellte a példátlan mértékű osztogatást. A kormány szemére hányta, hogy becsapta a választókat, mert a közalkalmazottak 50 százalékos béremelését nem terjesztette ki a pótlékokra, s csak egyszer 19 ezer forintot adott vissza a nyugdíjasoknak abból, amit ők 1998-ban elvettek tőlük, holott azt a pénzt be kellett volna építeni a járandóságukba. Csak a nyugdíjakra vonatkozó javaslat belekerült volna akkor közel 60 milliárd forintba, s azóta évről évre egyre többe. A Fideszhez közel álló közgazdászok közül sem Szakolczai professzor, sem más nem pirított rá az ellenzékre, hogy nem kellene olyan nagyon kergetni a kormányt a zsákutcába, amikor magától is megbízhatóan tartja a rossz irányt.
Földerengtek a száz napon túli távlatok. A kormány elfogadta az ország négyéves „makropályájának” főbb számait: ezek szerint 2006-ra 2 százalék lesz az infláció, az államháztartás hiánya pedig 0 százalék. (Világgazdaság, 2002. július 12.) A nulla stimmel, csak jött hozzá egy karó.
Nem biztos, hogy az új seprű 2002-ben sepert a legjobban, de biztos, hogy akkor sepert a leggyorsabban. Még szinte föl se fogta az Isten, miszerint segélje az új minisztereket, már kisöpörték az ÁPV Rt., a Magyar Posta Rt., a Malév Rt., az MFB Rt, a Konzumbank Rt., az Eximbank Rt., a Mehib Rt. a Nemzeti Autópálya Rt., az MVM Rt., az Antenna Hungária Rt., a Paksi Atomerőmű Rt., a Bábolna Rt., a Dunaferr Rt. és a Szerencsejáték Rt. menedzsmentjét: „Egyetlen kritériumot tartott szem előtt az új kormány, amikor az állami vállalatok lecseréléséről döntött: vagy az MSZMP KB vagy a KISZ KB tagjának kellett lennie a kinevezést elnyerőnek… Ezt a viccet leginkább azok sütik el, akiknek a kormányváltás után ki kellett üríteniük asztalaikat az említett cégeknél. Ezzel együtt bízvást elmondható, hogy az új menedzseri gárdára nem a jó nevű fejvadász cégek kartotékai alapján találtak rá. Ez persze nem igazán meglepő, hiszen 1994 és 1998 után immár harmadik alkalommal „fejezi le” az új kormány a szintén demokratikus módon megválasztott elődje által felállított vállalatvezető grémiumokat. Az igazi meglepetést az okozza, hogy a korábban óvatoskodónak hitt Medgyessy-kabinet rohamtempóban hajtotta végre a megítélése szerint elengedhetetlen változtatásokat. Az egész pályás letámadásáról elhíresült Orbán-kormány… mintegy 8 hónap alatt jutott el arra a szintre, amelyet a jelenlegi koalíció alig egy hónap alatt elért.” (Cseke Hajnalka- Halaska Gábor-Mong Attila: Menesztett menedzserek, Figyelő, 2002. július 18.)
Az Orbán-kormány idején az épített autópályát, akire a kormány rábökött, s annyit kért, amennyit nem szégyellt. A választások győztesei a kampány során megígérték, hogy ők egy falat autópályát sem építenek közbeszerzés nélkül. Meg is született a jogszabály, mely Nemzeti Autópálya Rt. számára kötelezővé tette a közbeszerzést. Július 27-től. A kormány pedig engedélyezte, hogy még előtte egyszer, utoljára, közbeszerzés nélkül, meghívásos pályázattal döntsék el, ki építheti meg azt az útszakaszt, melyre „az Orbán-kormány udvari sztrádaépítő cégének” (copy right: Antal Dániel), a Vegyépszernek a megbízását egy formai hiba kihasználásával érvényteleníteni lehetett. A „lakájsajtó” versengve parírozott: „Becsapták a választókat a kormánypártok.” (Pallagi Ferenc, Blikk, 2002. július 19.). „ha egyszer azt ígérték, hogy nyílt pályázat lesz, akkor ne találjanak ki helyette mást. Ha mégis megteszik, akkor viszont nincs joguk bírálni az Orbán-kormány osztó-fosztó politikáját.” (Rab László, Népszabadság, 2002. július 20.) Vajon az illetékes miniszter, Csillag István nem gondolta meg, hogy „ha a demokratikus jogállam és a szabadpiaci verseny minden időigényes adminisztratív procedúráját mellőzhetné, és mondjuk kivezényelhetné a katonaságot útépítésre, akkor sem tud olyan gyorsan megépülni egy méter sem a sztrádából, mint amilyen sebességgel száll el a hitele, ha a választók azt tapasztalják, hogy mást cselekszik miniszterként, mint amiért érvelt a kampányban.” (Petri Lukács Ádám, Népszava, 2002. július 20.)
Mendcreczky Károly távozott Sopronyi Gyula
A kormány visszavonult, de addigra már kiderült, hogy a meghívott cégek 28 milliárd forinttal kedvezőbb ajánlatot adtak, mint amennyiért az Orbán-kormány a Vegyépszerrel megépítette volna az adott sztrádaszakaszt. A naiv olvasó azt hihetné, hogy a Vegyépszer azáltal, hogy versenyen kívül hatalmilag kijelölték, ekkora – a kijelölőknek is visszaosztható – extraprofithoz jutott. De ez nem így van, mert többhöz. Tudniillik a Gazdasági Versenyhivatal évekkel később kimutatta, hogy a meghívott pályázók már ekkor is kartelleztek egymás között, és a Vegyépszerénél sokkal alacsonyabb ajánlat is megegyezéses extraprofitot tartalmazott, csak még nem akkorát, mint a szabályos közbeszerzési pályázatra fél évvel később beadott magasabb (bár a Vegyépszerénél még mindig alacsonyabb) ajánlatok, mert a meglepetésszerű villámpályázat nem hagyott elég időt a mutyizásra. „Az ÁSZ, a GVH és a Csillag-féle szakminisztérium munkájának eredményeként aztán lassan összeállt a kép: Magyarországon a beszerzési szabályoktól függetlenül az állam úgy építi az autópályát, hogy az legalább 25-30 százalékkal drágább a tisztességes piaci árnál” – állapította meg két évvel később Antal Dániel, aki a GKM munkatársaként működött közre a meghívásos pályázat kiírásában. (Antal Dániel: Ki bukott meg az autópályákkal?, Magyar Narancs, 2004. augusztus 26.)
Július közepén trónra lépett VI. Tejfa, polgári nevén Ragáts Imre, a hatodik teljes elnöki jogkörrel felruházott alelnök, aki igazi elnök híján vette át az MTV vezetését, miután a távozó elnök, Mendreczky Károly éppen ebből a célból nevezte ki őt alelnöknek június végén. Az új kormánypártok azt ígérték, nem hagyják futni az MTV-ben veszett irdatlan mennyiségű közpénz elveszejtőit, ragaszkodni fognak hozzá, hogy mindenkit mindenért felelősségre vonjanak. Nem ragaszkodtak. Nem nagyon forszírozták, hogy Mendreczky Károly elnökre is terjesszék ki azt a nyomozást, ami elődje, Szabó László Zsolt ellen folyt, amelyben Mendreczkyt is kihallgatták, amely éppúgy folyhatott volna ellene is (s amelyet végül sajátos ügyészi közreműködés révén az elődje is megúszott). Mendreczky elnök utolsó heteiben sorban lemondtak és igen lukratív végkielégítésekkel békességben távoztak a Fidesz-TV emblematikus figurái, Csermely Péter hírigazgató, Gulyás István Híradó-főszerkesztő, Varjú Frigyes, a Ma Reggel főszerkesztője, Vitézy László, az Aktuális vezetője és a Fidesz-TV legnagyobb beszállítója.
Mendreczky másfél évvel azután, hogy fölvett húszmillió forint végkielégítést, amiért az MTV alelnökéből elnökévé emelkedve munkáltatót váltott, most fölvett volna még tizenötmilliót, ha az Orbán-kormány pártjaiból álló csonka kuratórium az utolsó ülésén ezt meg nem akadályozza. De megakadályozta: fölemelte azt a rongyos tizenötmilliót harmincra.
Új műsorvezető tűnt fel az MTV képernyőjén, Tornóczky Anita, Medgyessy Péter nevelt lánya. Az új kulturális igazgatóhelyettes a baloldali kampányrendezvények állandó műsorvezetője, Sugár Ágnes lett, s a reggeli műsorsáv nem sokkal később ismét magánkézbe került, visszatért Gyárfás Tamás Nap-TV-je, az ellenzéktől távol álló sajtótermékeket író és szerkesztő műsorvezetőkkel.
Ekkortájt ismerkedtek új hetilapukkal azok „a polgári mozgalommal szimpatizáló emberek”, akiket Orbán Viktor két hónappal azelőtt fölszólított, hogy „a nemzeti nyilvánosság megteremtése érdekében tekintsék feladatuknak előfizetni” a Demokratára, ha eddig nem tették. Ők most megtudhatták, miért nem helyes Horn Gyulát Hitlerhez, a Szocialista Egyetemisták Szövetségét pedig a Hitlerjugendhez hasonlítani. Azért, mert ez sértő a Führerre és hős híveire nézve: „én speciel nem sok hasonlóságot vélek felfedezni a szoci csinovnyik-csirinyók gittegylete és az Adolf Hitlerről elnevezett ifjúsági mozgalom között, amelynek jobbára gyermekkorú „kiskatonái” a háború végnapjaiban halált megvető bátorsággal, fegyverrel a kézben és sokan közülük az életüket is áldozva védelmezték hazájukat a sokszoros túlerőben lévő angolszász és szovjet hordák ellenében, csodálatos és soha el nem halványuló hőstettekkel gazdagítva Németország annaleseit.” (Gazdag István: A halott oroszlánról, Demokrata, 2002. július 18.)
Július 4-én reggel be nem jelentett, tehát törvényen kívüli demonstráció keretében gépkocsikkal lezárták az Erzsébet hidat. Winkler Máriával és Makovecz Imrével együtt mindössze pár tucat tüntető és hat személygépkocsi jelent meg a hídon a javarészt Budaházy Györgyből álló Lelkiismeret 88 nevű hungarista alakulat szervezésében, a rendőröknek mégis órákba került, míg fölszabadították a hidat. Közben pedig rabságba esett az egész belváros. A főváros közlekedése megbénult, pedig a tüntetők akkor sem voltak kétezernél többen, amikor a legtöbben voltak. A rendőrség tehetetlenkedett is, brutáliskodott is, volt gumibotozás, könnygáz, volt, aki a fegyverével hadonászott, lapunk fotósa pedig munkája végzése közben fejsérülést szenvedett. A hónap során szerte az országban (a szervezők várakozásaihoz képest kivált) szerény méretű tüntetések zajlottak, melyeken a D-209-es távozását és a szavazatok újraszámlálását követelték.
Az újraszámlálás meglehetősen szürreális követelés volt, mert mindenhol annyiszor számoltak, ahányszor valamely párt megbízottja kívánta. A második fordulóban gyakorlatilag mindenhol újraszámlálták a szavazatokat legalább egyszer, de volt, ahol nyolcszor. Ahol az egyéni eredmények szorosak voltak, pláne sokszor számoltak.
A szürreális követelést a Heti Válasz igyekezett reális legendává formálni. A legenda szerint, mely bizonyított tényként rögzült a kollektív „polgári” emlékezetben, a szocialisták a következőképp csalták el a választásokat: a kiválasztott szavazókörökben ténykedő aktivistáik kilesték a névjegyzékből, hogy milyen sorszámú egyének nem szavaztak még, ezeket a sorszámokat jelezték egy bizonyos központnak, melyet tízmilliárdos nagyságrendű összegért állíthattak fel a szocik győzelmében érdekelt üzleti körök az angol Munkáspárt útmutatásai alapján; ebben a központban volt egy „több millió (!) szocialista szimpatizáns elérhetőségét tartalmazó lajstrom”, ebből a sorszámok alapján kiválasztották azokat, akik eddig ugyan még egyetlen választáson sem vettek részt, viszont biztosan lehet tudni róluk, hogy ha részt vennének, akkor a szocikra szavaznának. Ezeknek a címeit kiadták a szavazókörzetek környékén ólálkodó mozgalmároknak, akik azután ezeket a lappangó illetőket fölkeresték, és szavazni hurcolták. „Az adatbázisok alapján valamennyi szavazóköri aktivistának mindössze hét, eddig még soha nem szavazó, biztos MSZP-szimpatizánst kellett az urnához szállítani ahhoz”, hogy meglegyen a győzelemhez szükséges számú szavazat. A sok elem közül, melyből a kétrészes cikkben a legenda fölépül, egyetlenegy sincs, melyet ne neveznének maguk a szerzők is föltételezésnek, melyhez valamilyen bizonyíték kapcsolódna. (Bódis András-Szőnyi Szilárd: Hogyan nyerhették meg a szocialisták a választásokat? 1-2. rész, Heti Válasz, 2002. július 19., 26.)
Az oldal végére értünk, helyünk elfogyott, és Pokorni Zoltán még nem mondott le, s az édesapjáról sem derült ki semmi. Türelem, kedves olvasó, visszatérünk még visszamenőleg és előremenőleg az ügynökök és szeretteik drámáihoz, csak pihenünk egy kicsit.
