Még Charles de Gaulle francia tábornok is Szueztől érezhette megerősítve magát
Szuezre a magyarok jobbára csak úgy emlékeznek, hogy a válság kifogta a szelet a forradalom vitorlájából. Pedig akkor került napirendre az arabizmus, akkor emelték piedesztálra Gamal Abdul Nasszert, és jutott vezető szerephez az Egyesült Államok.
Még Charles de Gaulle francia tábornok is Szueztől érezhette megerősítve magát: ne számíts a szövetségesedre, járd a magad útját, a britekben és főleg az amerikaiakban nem lehet megbízni. Szuez földrajzi értelemben banális történet: az ember mindig igyekezett lerövidíteni a hajózási útvonalakat. A Panama-csatornára is azért volt szükség, hogy ne kelljen megkerülni egész Dél-Amerikát. A mitikus északnyugati átjáró is rövidre zárta a hajózást. Európából – főleg Nagy-Britanniából – nézve, a Szuezi-csatorna létfontosságú köldökzsinór és kijárat volt a birodalom felé. India, Ausztrália, Új-Zéland, a Távol- és Közel- vagy Közép-Kelet felé Szuez volt a kijárat a Vörös-tengerre és tovább.
Csakhogy a második világháború után minden megváltozott. India függetlenséget kapott, nem volt éppen „kritikus” a birodalom védelme szempontjából. Az 1869-ben épült csatorna jelentősége azonban átalakult: a Perzsa-öböl olaja húszezer kilométer helyett – nem kellett megkerülni a Jóreménység-fokát – mindössze tizenkétezer kilométeres szakaszon jutott el az energiaéhes Európába. A csatorna forgalmának kétharmadát 1955-ben már a kőolaj adta. És hogy el ne felejtsük: a britek 1947-ben kivonultak Palesztinából, és rá egy évre megalakult Izrael állam. Arab szomszédaival szinte azonnal megkezdődött a háborúskodás, ráadásul Izraelnek is nagyon kellett a szuezi kijárat.
Nasszer, a hős
A 20. század ötvenes éveinek elején javában dúlt a hidegháború. Régen elhangzott Churchill fultoni beszéde, a franciák kínlódtak önazonosságukkal, a sztálini Szovjetunió pedig mozgásterének korlátait méricskélte. Egyiptomban a „fiatal tisztek” 1952-ben megdöntötték Faruk király hatalmát, 1956. július 26-án pedig egy kiugró állkapcsú, férfias tiszt, Gamal Abdel Nasszer államosította a Szuezi-csatornát – ezzel az arab világ hőse, mindennek megmondhatója lett. „Nasszer élete végéig az arabok első számú vezérévé vált, ő volt az arab nacionalizmus bálványa, az arab ideológia élharcosa” – írta róla egy elemző. Nasszer felvillanyozta az arabokat, az „arabizmus” betört mindenhová. Nasszer lett a gyarmati rend első közellensége, az arab öntudat és magabiztosság jelképe, az arab identitás első számú képviselője. Amikor 1970-ben szívrohamban meghalt, megtörtént az addig elképzelhetetlen: országhatárra való tekintet nélkül gyászoltak az arabok. Szíriában, ahol elég rossz emlékeket hagyott maga után az „Egyesült Arab Köztársaság” emléke – amikor a két ország megpróbált egyesülni – könny szökött az emberek szemébe Nasszer nevének hallatán. Nimbuszán még az 1967-es hatnapos háborúban elszenvedett arab vereség sem ronthatott sokat.
Addig persze sok víz lefolyt a Níluson. Amikor az egyiptomi vezető éppen ötven évvel ezelőtt államosította a nemzetközi vízi utat, és törvényszerűen éleződtek az ellentétek a palesztinok és Izrael között, a franciák, a britek és az izraeliek „ördögi tervet” agyaltak ki: Izrael támad, a britek és a franciák békítgetnek, beavatkoznak, és felszólítják a feleket, hogy vagy 15 kilométerre mindenki vonuljon ki a csatorna övezetéből.
Remekül hangzott, de politikai katasztrófához vezetett. Jeruzsálemben, Londonban és Párizsban sem realizálták teljesen, hogy a globalizáció megkezdődött, és még van legalább két szuperhatalom, amely kimondja a döntő szót – persze nem számoltak Nasszerrel sem.
Az invázió október 29-én kezdődött – a magyar forradalom döntő napjaiban -, és a sarokba szorult Amerika, amelyet a Szovjetunió közbelépéssel fenyegetett, pusztán hatalmi erejével leállította ez egészet. Anthony Eden brit kormányfő lemondott, a később Nobel-békedíjat kapott Lester Pearson kanadai külügyminiszter pedig feltalálta az ENSZ „békefenntartás” fogalmát.
A döntő szó
Állítólag Szuez volt az utolsó alkalom, hogy a britek amerikai támogatás nélkül próbálták meg érvényesíteni katonai akaratukat a világban, azóta a „nagybácsi” támogatására szorulnak. Talán Margaret Thatcher falklandi kalandja volt az utolsó önálló brit katonai manőver, amely nem zavarta Washington köreit. A britek a helyükre kerültek. Akárcsak a franciák és a NATO. Az észak-atlanti szervezet területi behatárolása már akkor is gondokat okozott – Párizst pedig meggyőzte arról, hogy külpolitikai céljai megvalósításában egyáltalán nem számíthat az Egyesült Államokra. (De Gaulle végül is kivonult a NATO katonai szervezetéből.) Izrael is kapott egy életre szóló leckét, amely azonban máig sem gátolja nagyon: az „arabizmus”, az igazságosság, a társadalmi egyenlőség és a Nasszer által propagált Izrael-ellenesség máig a Közel- és Közép-Kelet kulcsfogalmai.
A szuezi válság nyertese végül is Nasszer, valamint az Egyesült Államok és a Szovjetunió lett. A néhai egyiptomi elnök beleégette magát az arabok lelkébe. Az általa kínált arabizmusból alakult ki később a pánarab gondolat, amely a szélsőséges „kalifátus” eszméjébe torkollott. Önbizalmat és tartást végül is Nasszer adott az araboknak.
Önbizalom és tartás
Amerika megmutatta az őshazának számító Franciaországnak és Britanniának, hogy önállóan még csak lélegzetet sem vehetnek a globális színpadon. A Szovjetunió még egy ideig azt hihette, hogy az internacionalizmus terjesztésével főszerephez jut a világban, befolyása korlátlanul terjed, és büntetlenül leverhet harckocsikkal egy mégoly „jelentéktelen” forradalmat is, amely hátsó udvarában, Magyarországon robbant ki.
A szuezi válság csak rendezte a nemzetközi erővonalakat. Dwight Eisenhower amerikai elnöknek elég volt visszafognia Anthony Edent és más szövetségeseit. Nyikita Hruscsov bőszen verte a mellét, a nemzetközi jogra és a békés megoldásra hivatkozott („56 októberében). Mose Dajan, az izraeli vezérkar főnöke megcsinálta a nevét, és David Ben-Gurion izraeli kormányfőt is mindenki megismerte. Guy Mollet francia miniszterelnök pedig úgy vélte, hogy a „Compagnie de Suez” államosítása háborús ok. A francia kormányfő szerint Nasszer maga volt az „arab Führer”.
A szuezi történet egyetlen figyelemre méltó figurája az volt, aki személyiségénél, gondolatainál és elképzeléseinél fogva messze kiemelkedett 1956 és környéke politikai színvonalából: Gamal Abdel Nasszer.
Fodor György
