Forrás: ÉS

Ikvai-Szabó Imre

A város újraegyesítéséért

Sok részigazság van abban, amit György Péter ír Budapestről (Kín városa, te, helyrehozhatatlan, ÉS, 2006/27.). Többek között a Kádár-korszak várospolitikai örökségéről írottak, a sztárépítész munkásságának elemzése, az ingatlanosok érdekeinek kerületi vagy állami segédlettel történő túlzott érvényesülése. Csak az egész cikk igazságtalan: mintha olyanvalaki írta volna, aki, bár ismeri a várost, nem ismeri azt a jogi-politikai kontextust, amelyben ez a város létezik. Aki nyitott szemű, aktív közéleti értelmiségiként Budapesten élte át az utóbbi 16 évet – és a szerzőt írásaiból ilyen embernek ismertem meg -, pontosan tudhatja, hogy egy olyan városban, amelyik 23 önálló kiskirályságból áll, ahol tehát a kerületi polgármesterek és képviselőtestületek gyakorlatilag azt építtetnek meg, amit akarnak, demagógia számon kérni a fővárosi vezetéstől „a befektetők és telekspekulánsok alkotó szabályozását”. Hasonlóképpen: aki tudja – utal is rá -, hogy Orbán Viktor kormánya miként építtette fel izomból (és több generáció számlájára) a Nemzeti Színházat és a Művészetek Palotáját, azt ugyan, sajnos, mondhatja, hogy „Budapest városvezetése hatékony eszközök” híján, de azt már nem, hogy „egyetlen szó nélkül” nézte végig ezt a procedúrát.

Budapest vezetésének nem „technikája”, hanem, sajnos, elegendő hatásköre nincs a „kapitalizmus kezelésére”. Ami nem jelenti azt, hogy tehetetlenül feltesszük a kezünket, és csak nézzük, mi épül. A cikkíró ugyanis nem említi azt a számtalan esetet, amikor megakadályoztuk vagy megszelídítettük a befektetők eredeti terveit, a magasházak építési tilalmától kezdve a Hajógyári-szigeten tervezett szórakoztató-komplexum méreteinek csökkentéséig.

A városnak igenis van „víziója a kulturális terek egész szövetéről”: erre bizonyíték például a Városháza-parkon, a felújítás alatt álló Erzsébet téren és a felújított Andrássy úton át a „Budapesti Broadway”-ig és a Liszt Ferenc térig teremtett összefüggő kulturális tér.

Ami azonban a belső kerületek lepusztult bérházállományáról szóló jogos kesergést illeti, nincs az az urbanisztikai vízió, ami pótolná a globális felújításukhoz szükséges hiányzó százmilliárdokat. 1995 óta 23-25 milliárdot költöttünk rehabilitációra. Van egy városrehabilitációs alap, amibe a kerületeknek is be kell(ene) fizetni a lakások eladásából, üzlethelyiségek bérbeadásából származó bevételeik egy töredékét; kb. 40 milliárddal tartoznak.

A fővárosi vezetés így is tudatosan törekszik megőrizni a történelmi városkaraktert, ahol lehet és érdemes, és ugyanakkor cselekvően támogatni a lepusztult negyedek reális, modern szellemű újjáépítését. Küzd a történelmi zsidó negyed megóvásáért, és támogatja az ezt célzó civil mozgalmat; másrészt XXI. századi városközpontot és sugárutat épít – természetesen a magántőkére és a kerületre támaszkodva – a Corvin-Szigony-projekt során a Józsefváros szívében. A kettő együtt és nem egymás rovására gazdagítja Budapestet.

Két súlyos, igaztalan váddal illeti György a főváros vezetését. Az egyik az, amiről eddig volt szó: hogy megadta magát az ingatlanosoknak. A másik, hogy cserbenhagyta a város – kiemelten a lakótelepek – lakóit, „a népet”. Budapest szociális rendszere modellértékű (rezsicsökkentés, hajléktalanellátó-rendszer, civil pályázatok támogatása, szociális rehabilitáció stb.), ezt szinte a semmiből építettük fel. Közműdíj-kompenzáció az országban sokáig csak Budapesten volt. 1997 óta évi 1,5-1,8 milliárdot fordítunk rá. A fővárosban így 10 hónap egy esztendő a rászoruló családoknak: ugyanis egy átlaglakás kéthavi rezsijét, cirka 55-60 ezer forintot adunk közműdíjra. Ennyit a cserbenhagyásról.

Ennek a kompenzációs programnak számos elemét később a szociálliberális kormányok szélesítették országos programmá. Évekig küzdöttünk – és úgy látszik, sikerrel -, hogy az Európai Unió a városrehabilitációt, főként az új tagállamokban problémás lakótelep-felújítást vegye fel a támogatandó célok közé: 2007-től erre is sokkal több pénz jut, mint amennyit egy önkormányzat ki tud szorítani a szűkös költségvetéséből. És végül, de nem utolsósorban maga a „lakótelepek népe” – legalábbis az elmúlt 16 év önkormányzati voksolásaiból így tűnik – sem úgy veszi, mintha cserbenhagyták volna, igenis értékeli a városvezetés erőfeszítéseit.

Kétlem egyébként, hogy ha mondjuk nekünk, értelmiségieknek, nem tetszik a Westend, és azt is tudjuk, hogy „a fogyasztás homogén közegének architekturálisan elkülönült megjelenése” általában nem tesz jót a városnak (bár épp az Újlipótváros kiskeredelme virágzik és a Nagykörúton eleven köztéri élet van), viszont budapestiek százezrei nagyon is szívesen járnak oda vásárolni, nézelődni, szórakozni – akkor a Westend felépülte „az ő cserbenhagyásuk” volna. György Péter elitizmusa (amely elitizmust egyébként más cikkekben a mostanihoz hasonló kérlelhetetlenséggel ostoroz) bukik itt ki: nem bírja átérezni, hogy rengeteg normális, tisztességes pesti érzi jól magát a Westendben. Arról nem is beszélve, hogy a Westend helyén előzőleg egy-két kerületet kettévágó, vasút menti használhatatlan városi tér tátongott.

Ahogyan demagógia érvelni azzal is, hogy „a befektetők elvették a IX. kerület lakóitól a Duna-partot”, s a lakópark megépítése nyomán „a kerület lakói a folyóra néző luxuslakások mögé szorultak vissza”. Száz éven át ipari és nagykereskedelmi épületek sora, utána pedig a helyükön tátongó hatalmas, kietlen, agyonszennyezett területek vajon „nem vették el a kerületi lakóktól a Duna-partot”? Arról viszont egy szót sem olvashatunk a cikkben, hogy, ahol lehet, a városvezetés igenis vissza akarja adni a Duna-partot a budapestieknek. Például már megindítottuk az ugyancsak Duna menti hajdani Gázgyár revitalizációját, kulturális és múzeumi negyeddé történő átalakítását. Hasonló programot indítottunk a Közraktárak újjáélesztésére is. (Mindezzel egyébként a nem nyertes kulturális főváros-pályázatunkat valósítjuk meg éppen.) Ráadásul talán a legfontosabb, hogy a Duna abból a bűzös csatornából, amivé a XX. században vált, ismét kék folyó lesz. A Központi Szennyvíztisztító megépítésével ugyanis még ebben az évtizedben lényegében száz százalékban biológiailag megtisztulnak a folyóba engedett szennyvizek. A Duna megtisztítása pedig minden budapesti lakos elemi érdeke, lakjon a Dunához közel, vagy bármelyik külső kerületben.

Ha a városvezetést valóban nem érdekelnék a nem turista-célpont negyedek és a külső kerületek lakói, akkor nem segítené több mint egy évtizede a közműszámláikat nehezen fizető polgárait, nem újíttatná fel a HÉV-vonalakat, nem fúrna új metróvonalat, újítaná fel a régit és vásárolna modern járműveket, korszerű trolikat és buszokat.

Nem igaz tehát, hogy Budapest vezetése kapitulált a telekspekulánsok előtt a belső kerületekben, és lemondott a külső kerületek népéről. Egyszerűen próbáljuk helyrehozni fél évszázad államszocializmusának bűnös mulasztásait; a kilencvenes évek első felének gazdasági kríziséből és a kétszintű önkormányzati törvényből fakadó bajokat (amelynek reformjából, az utóbbi napok eseményeiből úgy tűnik, az ellenzék blokádja miatt már megint nem lesz semmi); kivagyi államférfiak Budapestet pénzügyi aszállyal sújtó négy évének következményeit; a kerületek meg a magántőke mohóságából és saját mulasztásainkból eredő problémákat. Nem mindig és nem mindent sikerül. De szövetségeseink ebben a munkában az értelmesen kritikus publicisták, az új kreatív és kezdeményező civil mozgalmak, a profit mellett az önkorlátozást is egyre inkább vállaló ingatlanberuházók, sőt az értelmes kerületi vezetők és testületek is. A város egészének az újraegyesítéséért igyekszünk dolgozni – a belső és a külső kerületek lakóinak, értelmiségieknek és hétköznapi budapestieknek a javára egyaránt.

Ikvai-Szabó Imre

(A szerző városfejlesztési, gazdálkodási és szociálpolitikai főpolgármester-helyettes, SZDSZ)

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 29. szám

Comments are closed.