Forrás: Heti Válasz

Stumpf András, itthon@hetivalasz.hu

TALÁN FÉLNEM KELLENE? – TŰRÉSBŐL KITÚRÁS LETT, A TILTÁS HELYÉBE A TÖNKRETÉTEL LÉPETT – ÁLLÍT-JA SCHMIDT MÁRIA, AKI SZERINT A HÁROM „T” TOVÁBBRA IS ÉRVÉNYES A KULTÚRÁBAN. A TERROR HÁZA MÚZEUM FŐIGAZGATÓJA SZERINT HARC FOLYIK MINDEN OLYAN TISZTSÉGVISELŐ ELLEN, AKI NEM A KORMÁNY EMBERE. ILYEN TÁMADÁS VOLT A KÖZALAPÍTVÁNYOK MEGSZÜNTETÉSÉNEK A TERVE IS, AMELY AZ ANDRÁSSY ÚTI INTÉZMÉNYT IS VÁLSÁGOS HELYZETBE SODORTA VOLNA. Folyt.

– Még csak készült a kommunizmus áldozatainak első vidéki múzeuma, a hódmezővásárhelyi Emlékpont, amikor azt mondta: lehet, hogy abból is a Terror Házához hasonló szerelem lesz. Így lett?

– Igen. Építészetileg és installációját tekintve is világszínvonalú műalkotás jött létre Hódmezővásárhelyen. Ez persze nemcsak az én érdemem, hanem mindenekelőtt azoké az alkotóké, akikkel most már többedszerre dolgozhattam együtt.

– Miért épp Hódmezővásárhely? Lázár János polgármesterrel van ilyen jóban?

– Lázár Jánost akkor ismertem meg, amikor néhány éve megkeresett a Terror Háza Múzeumban, és elmondta: szeretné rendbe hozatni a hódmezővásárhelyi zsinagógát, és egy holokausztmúzeumot alapítani. Megnéztem a helyszínt, és azt mondtam, vágjunk bele. Összefogással az elképzelés két éve megvalósult. Lázár János tehetséges politikus, akinek van elképzelése, milyen legyen a város, amelyért felelősséget visel, és ami nem mellékes: terveihez képes megtalálni a támogatókat, meggyőzni a város vezető testületeit, a közösséget. Ma már Hódmezővásárhelynek két olyan múzeuma van, amelyért nem csak a környékről látogatnak oda. Tavaly József Attila-szobrot is avattak. Mindez azt jelzi, hogy ez a nagy múltú város Magyarországon egyedülálló kultúrközponttá válhat. Nem itt tartanánk, ha több ilyen polgármester lenne.

– Ez a kijelentés akár egy önkormányzati kampánybrosúrában is megállná a helyét.

– Furcsa egy ország vagyunk. Miért az szúr szemet, ha valaki a köz érdekeit tartja fontosnak, ha múzeumot, szobrot avat, ha kultúrát teremt? Miért nem vagyunk büszkék rájuk? Az Emlékpont múzeum, melynek már az első napokban több mint négyezer látogatója volt, és a helybéliek éjfélig sorban álltak, hogy bejuthassanak, a hétszázmillió forintos költségvetéséhez sem a kormánytól, sem a kultusztárcától, sem a Nemzeti Kulturális Alaptól nem kapott egy fillért sem. A város kizárólag önerőből hozta létre, tisztelet illeti minden polgárát. Mutasson nekem még egy települést, ahol ekkora kulturális beruházást vittek véghez! Budapestnek az elmúlt tizenhat évben nem sikerült, a több mint négy éve regnáló, újraválasztott szocialista-szabad demokrata kormányról már nem is beszélve. Az egyetlen kulturális létesítmény, amelyet létrehoztak, az Időkerék volt. Nem forog, az időt nem mutatja, beázik, méltatlan környezetbe került, pedig arra is elmentek a százmilliók. Az ötvenhatos évforduló méltó, az egész esztendőt meghatározó megünneplésének hiányáról már nem is beszélek.

– Hogyhogy? George Bush azért jött Magyarországra, hogy ne csak velünk, de a világgal is tudassa 1956 jelentőségét.

– Hogy miért utazott ide az amerikai elnök, nem tudom – nem vennék rá mérget, hogy csak az évforduló miatt. Ettől még örülünk, hogy itt volt. Akkor is, ha a terroristaveszély miatt tizenhat év demokrácia után olyan világban kell élnünk, ahol hermetikusan elzárják az amerikai elnököt azoktól, akik szívesen kezet ráznának vele. Az apjának 1989-ben még a közelébe lehetett kerülni; akkoriban az Egyesült Államok első embere még nem egy a sztratoszférából idepottyant ufóhoz volt hasonlatos, aki miatt lezárják az egész várost, akit rejtegetni kell, akitől még az újságírók sem kérdezhetnek. Sajnáltam ezt az elnököt, amiért így él, de sajnáltam magunkat is. Utoljára Brezsnyevet hurcolták így körbe. Annak idején nem ilyen szabadságról álmodoztam. Emberszabásúbbról. Persze fontos, hogy itt volt, de ebből a magyaroknak az marad meg, hogy két napig dugóban álltak, pedig az évfordulónak egy közösséget összekovácsoló örömünneppé kellene válnia. Ezt viszont ne Bushtól várjuk. Mindenesetre eddig az idén amerikai politikusok a nyilvánosság előtt többször méltatták a magyar 56 jelentőségét, mint a hazaiak. Ebben minden kulturális és szellemi nyomorúságunk benne van.

– Az új oktatási és kulturális miniszter, Hiller István lapunknak azt mondta, ő kinyújtott kézzel érkezik. Máris elüti?

– A kinyújtott kezet el szoktam fogadni. Majd meglátjuk, mit kezd a megbízatásával. Nem az az érdekes, ki milyen mosolymaszkkal érkezik a kamerák elé, hanem hogy a rábízott tárcát mekkora erővel képviseli. Hogy a minisztérium érdekeivel azonosul-e, vagy csak kiszolgálja a kormány rövid távú érdekeit. Ahhoz, hogy valaki jó miniszterré váljon, fontos, hogy legyen elképzelése a kultúrpolitikáról. Márpedig a kampányban Hiller István szájából egyszer sem hallottam a kultúra szót. Nem tudom, ennek a posztkommunista kormánynak mik a preferenciái a kultúrában. Túl nagy volt a jövésmenés a minisztériumban ahhoz – Görgey, Hiller, Bozóki -, hogy bármi érdemleges történhessen. Jó kultuszminiszter abból lehet, aki nagyobb léptékben tud gondolkodni, és nem pártpolitikai alapon ítélkezik. Régen volt a három „T”: tudtuk, kiket támogatnak, tűrnek, tiltanak. Kicsit megváltozott formában, de ma is van három „T”: tudjuk, kit támogatnak, kit túrnak ki, kit tesznek tönkre. Tűrésből kitúrás lett, a tiltás helyébe a tönkretétel lépett.

– „Maradi álláspont, hogy a kultúra támogatása kizárólag állami feladat” – mondja Hiller. Tán nincs igaza?

– De igen, egyetértek. Halkan azért feltenném a kérdést: ha az állam a működésképtelenségig sarcolja a vállalkozásokat, ha tönkreteszi a gazdasági szereplőket, mégis milyen alapon várja el tőlük a kultúra támogatását? Ahhoz, hogy az üzleti szférának kultúratámogatási kedve szottyanjon, először az államnak kell áldoznia a kultúrára – átlátható módon. Ma a kulturális élet szereplői nem kapják meg azt a rangot, amely járna nekik. Nincs mit csodálkozni: miniszteri szintről kapjuk a példát, hogy az a menő legény, aki magánhelikoptert vesz, miután állami megrendelésekből zsírosra kereste magát, nem pedig az, aki például a kortárs művészet támogatója. Az államnak kötelessége a nemzeti kultúra ápolása, erősítése. Ez az egyik legfontosabb feladata. Csak a kultúránkon keresztül élhetjük meg magyarságunkat, egyediségünket. Ez a megmaradásunknak záloga és feltétele.

– Állami intézmény vezetőjeként nincs szerepzavarban, amikor hivatásos ellenzéki politikusokat megszégyenítő lendülettel ostorozza a kormányoldalt?

– Demokráciában élünk, tudtommal mindenki szabadon politizálhat. Én a munkámat úgy végzem, ahogy a Magyar Köztársaság jogszabályai előírják. Furcsállom, hogy az efféle kérdést soha nem teszik fel annak, aki a baloldalon politizál.

– Feltesszük.