Forrás: 168 Óra

2006.07.20., 2006. évfolyam, 29. szám

szerző: Aczél Endre • forrás: 168óra

cimke: glóbusz

Alig egy éve, hogy Libanont sok százezres, Szíria-ellenes tüntetések árasztották el. Kifelé! – ez volt a jelszó. Az üzenet annak a 40 ezer szíriai katonának szólt, aki – minden nemzetközi felhatalmazás nélkül – harminc(!) éve az országba érkezett, és ott is maradt. Oka pedig az a gyalázat volt, hogy a szír titkosszolgálat (azóta bizonyítottnak tekinthető) közreműködésével merénylet áldozata lett a kis ország óriási tekintélyű miniszterelnöke, Rafik Hariri. A tüntetések elsöpörték a szírbarát kormányt, és – nem kis nemzetközi nyomás kíséretében – távozásra kényszerítették a protektorként tündöklő szír katonaságot. De csakhamar volt egy több százezres ellentüntetés is, amely a szíreket pártfogolta. Ezt a libanoni Hezbollah párt és annak fegyveres milíciája szervezte.

A kérdéses időpontban a Hezbollah, úgy is mint Libanon síita felekezetének, az ország szegényeinek politikai képviselete éppúgy állam volt az államban, ahogyan a palesztinok negyedszázaddal korábban. A szírek kivonulását sürgető ENSZ BT-határozat ugyan rendelkezni vélt az összes libanoni fegyveres milícia leszereléséről, de persze a Hezbollahnak esze ágában sem volt (és nincs is) e határozat betűjét követni. A szervezet végtére is állandó zaklatásaival kikényszerítette az izraeliek kivonulását (2000) Libanon legdélebbi ütközőövezetéből, egyszóval érdemeket szerzett az ország szuverenitásának helyreállításában. S ő maga vette át ennek ez övezetnek az ellenőrzését. Sőt: egész Dél-Libanon – ahol egyébként koncentrálódik a síita felekezet – a Hezbollah ellenőrzése alá került. Mi maradna ebből, fegyver nélkül?

Összefüggések

Lényeges összefüggés ez a mai helyzet megértéséhez. Libanonnak abban az értelemben, hogy rendfenntartó szervei az ország egész területét ellenőrizzék, s hogy a kormánynak szabad keze legyen az Izraellel kötendő békéhez, nincs szuverenitása.

Ugyancsak lényeges összefüggés: ehhez döntően Szíriának fűződik érdeke, amely, ellentétben Egyiptommal és Jordániával, mind a mai napig nem kötött békét a zsidó állammal, s amely Libanont egyfajta túszként tartja fogva. Még a kivonulás után is. Eszköze a Hezbollah („Isten pártja”), amelyet Iránnal együtt, de nem vallási, hanem stratégiai okoknál fogva támogat és pénzel.

Nem kevésbé lényeges összefüggés: papíron Libanonnak semmi oka arra, hogy ne éljen békében Izraellel. A „Keletnek ez a Svájca” jómódú kereskedőország, amelynek az izraeliek egyetlen négyzetcentiméterét sem tartják megszállva, vele szemben területi vagy más igényük nincsen. Ha a libanoni politika Izraellel szemben barátságtalan, annak egyetlen oka van: az ottani többségi akarat ellenére az ország időről időre, hol a palesztinok, hol a Hezbollah akaratából a pánarab vagy pániszlám felszabadító mozgalmak és törekvések támaszpontjává, előőrsévé vagy ugródeszkájává válik. Mintha nem volna neki elég, hogy benső nyugalma a társadalmát alkotó négy nagy felekezet (maronita keresztények, szunnita és síita muzulmánok, továbbá a drúzok) törzsi klánjainak törékeny, állandó polgárháborús veszélyt generáló egyensúlyán alapszik. A Hezbollah akaratérvényesítése is ennek a rendszernek a folyománya. Eddig minden olyan kísérlet, hogy az országot a tényleges demokrácia alapjaira helyezzék, kudarcot vallott. Libanonban sincs öntudatos polgárság, a rendszer csak formálisan laikus, valójában mindent a szinte feudális/vallási hovatartozás dönt el.

Helyzetjelentés

Szögezzük le azonban: egy szuverén és demokratikus országban nincs helye magánhadseregeknek. A mese Libanonban (is) arról szólt, hogy a szír kivonulással egyidejűleg minden fegyveres milíciát leszerelnek, s minegyik, a Hezbollahé is, betagozódik a libanoni fegyveres erők kötelékébe. Ám, mint említettük: a Hezbollah nemhogy eldobta volna fegyvereit, sőt rakétaarzenálját a korábbinak többszörösére növelte. De növelte az ázsióját is mint az egyetlen libanoni erő, amely dacol Izraellel, pártfogolja a palesztin ügyet, és beilleszkedik a fundamentalista, pániszlám kalifátusról szőtt iráni álmok reménybeli megvalósítói közé.

Szemlélve a mai helyzetet: „Isten pártja” az átkot hozta Libanonra. A szó szoros értelmében kiprovokált egy olyan háborút, amely félig romba fogja dönteni a polgárháborúból épp- hogy kikecmergett, nagyrészt újjá-

épült, a turisták fogadására megint felkészült, franciás hangulatú, szép, igazán egyedi adottságú, gyönyörű országot.

A Hezbollahot ennek a szép, de nem a szegényeket szolgáló jövőnek a távlata egy pillanatig se érdekelte, érdekli. Presztízsét Libanonban az elesettek körében végzett karitatív tevékenysége (akár a Hamaszé Palesztinában), az arab világban pedig Izraellel szembeni eredményessége (lásd: Dél-Libanon kiürítése, majd fogolycsere, tárgyalásos úton), ez az olyannyira élményt adó teljesítmény betonozta be.

Naszrallah sejk, a szervezet főtitkára – ki amúgy elég sikeresen húzogatja a libanoni belpolitika drótjait, miniszterei, parlamenti képviselői vannak, és mindegyik szabad választások szülötte – azonban többre vágyott. Az elnyomott palesztinok zászlóvivőjének, mesterének, példaadójának szerepére. A Hezbollah épp ezért izraeli (az ENSZ szerint szíriai, a szervezet szerint libanoni, de mindenképp vitatott státusú) területen elcsípett egy álomba merült izraeli harckocsizó őrjáratot, annak katonáit részben leölte, részben foglyul ejtette, s nyomban be is jelentette, hogy Izraelben őrzött (libanoni és palesztin) foglyok százait kéri értük cserébe. Minthogy a két dolog – a gázai fogolyejtés (Salit tizedes esete) és emez (a Hezbollah és a Hamász tevékenysége) – nyilvánvalóan „öszszeért”, az izraeliek teljes joggal pusztító ellenakcióba kezdtek.

Ennek nyomait (lapzártakor) Gázában is, Libanonban is, igencsak plasztikusan érzékeljük. Izrael nyomasztó katonai ereje, fölénye, túlsúlya – akárhány rakétát lőjenek is ki a szerencsétlen gázaiak vagy a sokkal szofisztikáltabb Hezbollah-milicisták izraeli célpontokra, s teremtsenek ezzel kevéssé élhető állapotokat – nagyon is alkalmas arra, hogy a zsidó állam az „aránytalan” megtorlás bevett eszközeivel éljen. Gáza a Hamász-kormány alatt de facto életképtelenné válik, Libanon meg elfelejtheti álmait az újjászülető turistaparadicsomról.

Megoldás?

A viszontcsapások ideológiája egyszerű: mi (mármint az izraeliek) tudjuk, hogy ti (a Palesztin Hatóság meg a libanoni kormány) tehetetlenek vagytok önnön milíciáitokkal szemben, de rá fogunk kényszeríteni benneteket, hogy ne legyetek tehetetlenek, mert ha igen, belepusztultok. Itt tartunk most.

P. S. Izrael álma, a béke ettől nem jön közelebb, sőt.