Izrael és a Hezbollah háborújává fajult az a provokáció, melyet az Irán- és Szíria-barát szervezet tagjai hajtottak végre a zsidó állam ellen. A rakétákkal, repülőgépekkel és szárazföldi erőkkel vívott harcnak mind Libanonban, mind Izraelben vétlen civil áldozatai vannak.
Július 12-én szerdán a Hezbollahnak, a libanoni síiták iszlamista szervezetének gerillái a két ország határán át rakétatűz alá vették Izraelt, majd egyik egységük behatolt a zsidó állam területére. Rajtaütött egy izraeli katonai egységen, és két tagját magával hurcolta Libanonba. Válaszul izraeli harci gépek bombázni kezdték a Hezbollah állásait és szárazföldi erők is libanoni területre léptek – először azóta, hogy 2000-ban kiürítették azt. A Hezbollah nyilvánvalóan készült a behatolásra, mert az izraeliek váratlanul heves ellenállásba ütköztek. Az első napon nyolc katonájuk esett el.
A Gázai övezetre ekkor már csaknem két hete zúdultak a megtorló csapások. Ezeket egy, a Hezbollahéhoz a megtévesztésig hasonló provokáció váltotta ki: palesztin szélsőségesek, köztük a kormányon lévő Hamász katonai szárnyának gerillái Gázából kiindulva, egy általuk fúrt alagúton keresztül izraeli területre jutottak. Ők is rajtaütöttek egy katonai egységen, és egyik tagját túszként magukkal hurcolták.
Szerdán, a Hezbollah-akció után összeült az izraeli kormány és a síita szervezet mellett a libanoni államot tette felelőssé állampolgárainak provokációjáért. Ehud Olmert miniszterelnök úgy nyilatkozott, hogy a behatolás és a két katona elrablása hadüzenetettel ér fel. Ezt követően megindult az izraeli hadigépezet.
Harci gépek Hezbollah-állásokat, utakat, hidakat és más infrastrukturális létesítményeket bombáztak le, egyebek közt megrongálva és működésképtelenné téve Bejrút nemzetközi repülőterét. Támadások érték a libanoni főváros síita negyedében elhelyezett Hezbollah irodákat is. Izraelben tartalékosokat hívtak be, tüzérség, harckocsik és szárazföldi alakulatok nyomultak be az arab ország területére. A Hezbollah válaszul rakétatűz alá vette Észak-Izrael városait, olyan új, hosszabb hatótávolságú rakétákat is bevetve, melyek elérték Haifát, a zsidó állam harmadik legnagyobb városát. A harci cselekményeknek mindkét országban számtalan halálos áldozata volt. Libanonban – az erőviszonyoknak megfelelően – lényegesen több, mint Izraelben.
Az izraeli kormány a hadjárat kapcsán két célt jelölt meg: az elrabolt katonák kiszabadítását és Hezbollahnak a határtérségből való kiűzését. Emlékeztetett arra, hogy ENSZ-határozat írta elő a bejrúti kormány számára a síita szervezet lefegyverzését és azt, hogy reguláris hadserege vegye át a déli területek ellenőrzését. Ez – emlékeztetnek rá Jeruzsálemben – nem történt meg, a szóban forgó területeket pedig átengedték a Hezbollahnak.
A szerdai provokáció és az izraeli offenzíva megkezdésének napján összeült a libanoni kabinet is. Fuad Szinjora miniszterelnök leszögezte, hogy kormánya nem tudott a provokációról és nem is volt része benne. (Mintha nem is állampolgárai követték volna el azt!) Elítélte az izraeli megtorlást, különösen az infrastruktúrára mért csapásokat. Hasonló álláspontra helyezkedett később több nyugati ország és az Európai Unió is, túlzottnak nevezve Izrael válaszát.
Voltak – nagyon kevesen – akik magában a zsidó államban is így vélekedtek, ám a túlnyomó többség azóta is fenntartás nélkül egyetért a megtorló akciókkal – mind Libanon, mind a Gázai övezet tekintetében. Hogy ez így van, az legfőbbképpen az izraeliek csalódottságából táplálkozik. Hiszen mindkét provokáció olyan területről indult ki, melyet lakói – és a világközösség – kívánságainak megfelelően kiürítettek, így demonstrálva békevágyukat. És a szélsőségesek éppen ezt az engedményüket használták ki véres akciójuk végrehajtására. S mivel az ilyen akciókat sem a Palesztin Hatóság, sem pedig a libanoni kormány nem képes megakadályozni, Izraelnek a maga kezébe kell venni polgárai védelmét – mutatnak rá Jeruzsálemben.
A kemény fellépésnek azonban más okai is vannak. Egyrészt az, hogy Izraelnek jelenleg – a korábbiakkal ellentétben – civil kormánya van: sem Olmert miniszterelnök, sem Amir Perec védelmi miniszter nem volt hivatásos katona. Biztonságukat illetően az izraeliek ezért nem is bíznak bennük annyira, mint bíztak annak idején Jichak Rabinban vagy Ariel Saronban. Ezért aztán mind Olmertnek, mind Perecnek bizonyítania kell, és ezt a jelek szerint a minél keményebb fellépéssel vélik megvalósíthatónak. Különösen rá van szorulva erre Olmert, akit az fenyeget, hogy pártja, a Kadíma szavazótábora át-, jobban mondva visszapártol vetélytársához, a Likud pártot vezető Benjamin Netanjahuhoz. A Likud azokat a jobboldaliakat tömöríti, akik biztonsági okokra hivatkozva mind a libanoni, mind pedig a gázai kivonulást ellenezték, és akik most diadalmaskodhatnak.
Végül szerepet játszik a kemény izraeli fellépésben az is, hogy a gázai, illetve a libanoni határ menti provokációkat a jelek szerint a hadsereg mulasztásai tették lehetővé. Sokan kérdezik manapság Izraelben – különösen a Hezbollah akciója kapcsán – hogy miként volt lehetséges, hogy a rendkívül feszült helyzetben a gerillák így meglephették a katonákat. Ezért most, ahogy a politikusok, úgy a tábornokok is keménységgel akarnak elébe menni a szemrehányásoknak.
Izrael katonailag összehasonlíthatatlanul erősebb a Hezbollahnál. A háborút mégis a szervezet kezdeményezte, de vajon miért? Azért, mert lényegében erre a célra hozták létre. A Hezbollah – azon kívül, hogy a libanoni síiták érdekvédelmi szervezete – lényegében két, élesen Izrael-ellenes állam, Szíria és Irán meghosszabbított karja. E két állam utasításait hajtja végre, így fizetve azért a katonai, pénzügyi és politikai támogatásért, melyet tőlük kap. Hasonló szerepet játszanak azok a palesztin szélsőségesek is, akik két héttel korábban Gázában provokálták ki Izrael ellencsapásait. S az a mód, ahogy Irán és Szíria palesztinai, illetve libanoni szövetségesei eközben eljártak, annyira hasonló, hogy önkéntelenül is adódik a feltételezés: a két provokációra ugyanazon a helyen adtak parancsot. S csak találgathatunk, hogy ez Damaszkusz vagy Teherán volt-e. Az viszont nem kétséges, hogy mindennek a levét Izrael, Gáza és Libanon jobb sorsra érdemes lakosai isszák meg.
Kepecs Ferenc
Keretes cikkek
Egy invázió előtörténete
1978 – Miután Jasszer Arafat palesztin gerillái Dél-Libanon felől folyamatosan támadják, Izrael behatol a szomszédos ország területére és csapást mér a gerillákra 1982 – Palesztin terroristák merényletet követnek el Izrael londoni nagykövete ellen. Az izraeli erők ismét benyomulnak Libanon területére és egészen Bejrútig jutva kiűzik onnan a PFSZ-t. Dél-Libanonban helyi szövetségeseikkel együtt biztonsági övezetet hoznak létre 1985 – A biztonsági övezet kivételével Izrael kiüríti Libanon területét. Ezután az ország déli részére érkező iráni iszlám gárdisták és síita aktivisták létrehozzák a Hezbollahot és felőrlő háborút kezdenek Izrael ellen 1990 – véget ér az 1973-ban elkezdődött libanoni polgárháború, Szíria döntő befolyást szerez az országban 2000 – Izrael kivonul a biztonsági övezetből 2005 – Szíria is kivonja katonáit Libanonból. A bejrúti kormány nem hajtja végre azt az ENSZ-határozatot, melynek értelmében le kellene fegyvereznie a Hezbollhot és át kellene vennie az ellenőrzést a déli határvidék felett
