Munkatársaink helyszíni beszámolója Gázából és az izraeli-libanoni határról
Népszabadság * Zalán Eszter * 2006. július 15.
Egy rafahi lakó a repeszeket mutatja a házát ért támadás utánKép: Sopronyi Gyula Legyetek erősek – búcsúzik sofőrünk, Ezra a bunkerből kicsorduló embercsoporttól a libanoni határhoz közeli Givat Trumpeldor közösségben. – Igen, azok leszünk, mint Dávid és Góliát harcában – válaszolják fáradtan, de mosolyogva. – Na igen, de ki most a Dávid? – kérdezem. – Hát mi, izraeliek! – vágják rá határozottan. – De milyen Dávid az, amelyik bunkerbe kényszerül? – teszi fel a kérdést Ezra. Izrael a héten katonái elrablása után kétfrontos háborúba kezdett: Gázában és a Hezbollah szélsőséges síita szervezet támadásaira adott válaszként Libanonban.
Ezen a héten kétszer nyomtak a kezembe repeszt. Először a Gázai övezet déli részén, Rafahban. Ott gyűlt össze az izraeli hadsereg, hogy megakadályozza az elrabolt tizedes, Gilad Salit Egyiptomba szöktetését. A viszonylag békés „frontvonalat” az egyiptomi-izraeli-gázai határ jelöli. Ennek mentén autóztunk, mikor egy férfi hatalmas lendülettel gesztikulálva megállított minket, és erősködött, hogy nézzük meg a házát, ahonnan jól látni az izraeli tankokat. Az embermagasságú kaktuszok között állt a ház, mely szegényes, elhanyagolt volt. A férfi – felváltva kiabálva arabul és angolul – kiszórta az elmúlt napokban összegyűjtött repeszdarabokat, az izraeli rakéták maradékait. „Ezt adta Bush Izraelnek” – kiabálta, átszellemültsége először bizarrnak tűnt, aztán megsajnáltuk.
Hezbollah-rakétatámadás Libanonból az észak-izraeli Naharija ellen Kép: Sopronyi Gyula Két nap múlva az észak-izraeli Naharijában jártunk. Még mindig fájt a fülem a reggel mellettünk becsapódott Hezbollah-féle katyusarakéta által okozott nyomástól. Aznap halt meg egy asszony az üdülővárosban. Miután az éjszakát a minden új lakásba beépített biztonsági szobában töltötte, kiment reggel a negyedik emeleti teraszra meginni a kávéját. Ekkor találta el a rakéta. A helyszínen szilánkot, törmeléket, és szívesen, illetve kevésbé lelkesen nyilatkozó szomszédokat találunk. – Jó éles, mi? – fordul felém egy bámészkodó, és észrevétlenül a kezembe csúsztat egy repeszdarabkát, melyet az imént a földről emelt fel. Valóban halálosan éles. Ezekben a napokban nem volt lényeges különbség a két helyszín között. A Haifától északra lévő tengerparti üdülőkön, és végig a libanoni határ mentén golyóálló mellénybe öltözött fotósok, rendőrök és mentősök rohangálnak, miközben hallani a felderítőgépek berregését és a rakéták becsapódását.
Gázában azt vártuk, hogy az izraeli tankok megérkezzenek, a libanoni határ mentén pedig a nyomukat láttuk, ahogy Libanon felé meresztik csövüket. A történetek visszaköszöntek. Lehetetlen életkörülmények, polgári áldozatok, bizalmatlanság.
A Gázai övezet legnagyobb zsidó települése Neve Dekalim volt. Ma már csak vakondtúrásokra emlékeztető dombocskák jelölik: itt egykor ház állt, most rom. A zsinagógát nem rombolta le a távozó hadsereg. A palesztinok egyelőre nem kezdtek semmit sem a területtel. Az égető napon még mindig van, aki a romok között kutatva fémhulladékot keres, vagy bármi használható, eladható lomot, amit aztán szamár húzta kocsiján elszállíthat. A fehéren világító zsinagóga csupasz falait feliratok tarkítják. „Ezt a házat Abu Ammar házának hívjuk” – áll rajta, utalva Jasszer Arafat egykori palesztin vezetőre. A zsinagógától távolodva kiderül, előttünk lezárták az utat. Hevesen kiabáló srácok mutogatnak a távolba: itt az izraeli hadsereg.
Veszélyes látványosság: izraeli tankok a Gázai övezetben Kép: Sopronyi Gyula
Úgy tűnik, amióta Izrael egy éve kivonult a Gázai övezetből, felborult a közel-keleti konfliktus – ugyan elviselhetetlen – felállása. Hiszen azóta kómába esett az „elszakadást” levezénylő Ariel Saron. Választásokat nyert a Hamasz szélsőséges palesztin szervezet és később a magát Saron szellemi utódjaként bemutató Ehud Olmert is. Ő is kivonulást ígért. Tárgyalás nélkül. A bonyolult és hosszadalmas koalíciós tárgyalások eredményeként a szakszervezeti múlttal rendelkező munkapárti Amir Perec kapta a védelmi posztot.
– Majd beletanulnak – mondja egy rendőr, akivel már Haifán túl, a libanoni határ felé elegyedtünk szóba, ott, ahol egy újabb Hezbollah-rakéta csapódott be. Arra a kérdésre válaszolt, hogy vajon Olmert és Perec, akik nem harcoltak háborúban és nincs komoly katonai tapasztalatuk, kezelni tudják-e ezt a kétfrontos háborút. Ha bennük nem is, az Izraelben különleges társadalmi szerepet betöltő hadseregben igen. Errefelé most mindenki összeszorítja a fogát és vár. Még ha egyetértenek is a gázai kivonulással (vagy a 2000-es libanoni kivonulással), úgy gondolják, hogy Izrael gyengének mutatta magát, és a Hamasz, a Hezbollah, Irán és Szíria ezt akarja kihasználni. Azt látják, hogy adva van egy tapasztalatlan politikai vezetés, amelyik eleve nem háborúra, hanem kivonulásra készült. Most pedig adva van egy katonai akció Gázában, amelyik a kormány szerint is akár két hónapig is eltarthat. A „Nyári Eső” akció azonban nem hozott termést. Sem a pszichológiai, sem a katonai nyomás eddig nem volt elegendő ahhoz, hogy az elrabolt izraeli katona előkerüljön. A gázai akciót tetézi a Hezbollah katonarablására válaszként Libanonban indított támadás. Hogy Izraelnek valójában mekkora ereje van a jelenlegi politikai vezetéssel, azt a következő napok mutatják meg.
Amikor a zsidók elmenekültek – így kezdődik Gázában minden mondat, amely a tavalyi kivonulással kapcsolatos. Az övezet palesztinjai hatalmas sikerként élték meg az izraeli kivonulást. A Hamasz győzelme ezt erősítette meg. A palesztin hatóság katasztrofális helyzete ellenére Gázában nem a Hamasz-kormányt okolják. – Nem adott rá esélyt a világ, hogy megmutassák, mire képesek kormányon, hogy tudnék véleményt alkotni róluk? – ismétlik egymás után a gázai Dzsabalija menekülttábor piacán az emberek.
A Hamasz látványosan és érezhetően megerősödött Gázában. Még hat hónapja, a választások előtt is szitokszónak számított a szélsőséges szervezet neve. Most már mindenki bátran vállalja rokonszenvét iránta. A gyerekek hamaszos sapkában rohangálnak, a házakon a Hamasz zöld zászlója lobog. A Gázavárosból Han Juniszba vezető út mentén épült falon Haled Mesal, a szervezet damaszkuszi vezetőjének arcképe díszeleg. Nem messze tőle valaki Ahmed Jaszin sejk, a Hamasz szellemi vezetőjének arcképét fújta fel spray-vel. Az arcvonások megörökítették Jaszin jellegzetes mosolyát.
Az Ezzeddin El-Kasszam Brigádok, a Hamasz katonai szárnya pedig egyre inkább látható Gáza utcáin, még ha a mostani izraeli katonaejtő akció miatt nem is vállalják a sajtónyilvánosságot. Bár a Hamasz kibogozhatatlannak tűnő belső szerkezetében nem világos, ki utasítja az El-Kasszamot, az biztosnak tűnik, hogy nem Iszmail Hanija miniszterelnök. A Hamaszon belül dúló vitát, hogy mit kéne kezdeni a kormányszereppel, nagyban befolyásolja a tény, hogy Haled Mesalnak nagyobb fizikai és anyagi szabadsága van, mint Hanijának. A Kasszam-rakéták – a házilag gyártott rakéták, melyeket a palesztin szélsőségesek izraeli városokra lőnek az övezetből – elsősorban Mesal érdekét szolgálják. Igaz, hozzá kell tenni, hogy a Fatah emberei vezette biztonsági szolgálatok sem tesznek meg mindent a rakéták leállításáért, melyek az elrabolt katonán kívül a másik okot szolgáltatták az izraeli hadsereg gázai akciójának. Abd Alrzak Almzsada, a rendőrség egyik vezetője a gázai elnöki hivatalban fogadott. Asztala fölött hatalmas Arafat-portré lógott, s mellette a „kötelező” Mahmud Abbasz-kép. Szerinte a Kasszam-rakétákat azért nem lehet és kell leállítani, mert Izrael nem hajlandó tárgyalni a palesztinokkal.
A baj az, hogy nincs a térségben igazi vezető – mondja egy palesztin újságíró Gázavárosban. „Abbasz Washingtonból kapja az utasításokat, Hanija Damaszkuszból és Teheránból, Olmert pedig gyenge” – magyarázza.
Abbasznak sikerült elérnie, hogy tulajdonképpen teljesen irrelevánsnak tűnjön a palesztin politikában. A Fatah még pozícióban lévő embereinek ragaszkodása Abu Mazenhez és az ő politikájához már-már anakronisztikusnak tűnik. Gyakorlatilag elmenekült Gázából – mondja az újságíró. Abbasz azzal az indokkal tért vissza Ramallahba, „hogy felkészüljön a japán miniszterelnökkel való találkozóra”.
A gázai palesztinok meg vannak győződve a Kasszam-rakéták kilövésének jogosságáról. Most már feneketlen a kétségbeesés Gázában. Míg a januári választások alatt lehetett arról beszélgetni az emberekkel, hogy hogyan épüljön fel a kormány, az ország, ma már csak a keserűség és az Izraellel szembeni gyűlölet maradt. Meg a mentaillat a levegőben, és a homokdűnék az utakon az izraeli tankok ellen.
Katonája elrablása után Izraelnek csapdával kellett szembenéznie (hiába engedett ki korábban palesztin foglyokat): vagy belemegy a fogolycserébe, és akkor maga erősíti meg a Hamasz-kormányt, vagy katonai akcióba kezd. A két rossz közül választott.
Az izraeli benyomulás csak igazolta, amit Gázában amúgy is gondolnak a zsidó államról. Vagyis, hogy nincs tekintettel a palesztinok életére, életkörülményeire, és nem akar békét. Az elektromos áramszolgáltató transzformátorait hajszálpontos találatok érték. Az ott dolgozók nem is hallották a repülők vagy a rakéta hangját. Az áram megszűnése szélsőséges állapotokat teremtett. A kórházban – ahogy másutt is – generátorok segítségével működnek a létfontosságú műszerek. Ám a generátorokba való üzemanyagot is segélyeken keresztül kapják az intézmények. Ottlétünk alatt a gázai Dar-il-Sifa kórház az Európai Uniótól kapott üzemanyagot, hogy folytatni tudja a munkát. Az a 44 ezer liter üzemanyag, ami addig a kórház rendelkezésére állt, 7-10 napig lett volna elég – állította a kórház egyik vezetője, dr. Ibrahim el-Habbasz.
Az élet azonban áram nélkül sem állt le Gázában. Igaz, utoljára Afganisztánban volt velem zseblámpa és laptop egyszerre.
Gáza is lehetne üdülőváros, ahogy Naharija. De esténként, amikor az izraeli hadsereg megadja a jelet egy sárga fény formájában, a gázai fürdőzőknek és a halászoknak is el kell hagyniuk a tengert. A hét második felében Naharija partjai – melyeket ilyenkor üdülők töltenek meg – üresek voltak. Akik nem mentek el a városból, visszahúzódtak a bunkerekbe. A tengerparti szállodákat újságírók töltötték meg. De a tengerben nekik se volt kedvük fürödni.
