Gavra Gábor 2006. július 10. 07:30
1990-ben, 15 éves korában lépett be a Fideszbe. Kétszer volt Deutsch Tamás, egyszer Rockenbauer Zoltán kampányfőnöke, négy éve a Fidesz erzsébetvárosi polgármesterjelöltje, néhány hónapig még kerületi önkormányzati képviselője. Az aktív Fidesz-politikusok közül 2003-ban elsőként bírálta a Fidesz és az ezoterikus jobboldali értelmiség kapcsolatát, majd 2005-től Orbán Viktor vezetési módszereit. Bár az aktív politizálástól visszavonul, a Fideszből önként nem fog távozni.
1/2. oldal » „Nem a bűnbakok sorsa az érdekes”
Hogyan látja a pártjában április 23-a óta lezajlott eseményeket?
Az országnak nem jó, ha a választáson vesztes párt vezetése, tagsága és szimpatizánsainak kemény magja szektába zárja magát, veresége mögött fondorlatos összeesküvést sejdít, és azt előre gyártott válaszokkal indokolja. A sok pénz, no meg a média legyőzték az igazságot.
Valóban létezik a Fidesz belső kommunikációjában „a média lenyomott minket” pszichózis? Azért kérdezem, mert a kampányban a Fidesz, főleg Orbán Viktor nem használta kevésbé a bulvármédiát, mint az MSZP és Gyurcsány Ferenc.
Ez igaz, ráadásul a Fidesz oldalán ez komoly hitelességi problémát vet föl. Alappal érezhettük, hogy a párthoz kötődő személyeknek nem a média ember- és társadalomformáló hatásával, hanem egy részének politikai elkötelezettségével van baja.
A jobboldalhoz sorolt irányzatok eredendő gyanakvással figyelik a modern tömegkommunikáció és szórakoztatóipar működését. Én is úgy hiszem – nem véletlenül sorolom magam oda, ahova sorolom -, hogy a politikának választ kell adni a kereskedelmi televíziózás és az egész bulvárvilág által támasztott kihívásokra.
Orbán Viktor éppen „képileg jól eladhatóan” viselkedik (fotó: Vasárnapi Blikk, Klein Péter)
Szemben a bevett – vagy csak többségi – elgondolásokkal, nincs értéksemleges állam, az államnak feladata könyvtárakat, múzeumokat, színházakat fenntartani, kulturális termékeket finanszírozni, nyilván valamiféle értékítélet, preferencia alapján. Az elmúlt években viszont kiderült, hogy amit a magyar jobboldal a showbusiness-szel szembeállított, az pont annyira sekélyes és ízléstelen, ráadásul avítt és gúnyolnivaló is. És igen, eközben a párt vezetői gond nélkül használták a bulvármédia teljes eszköztárát. Senki sem hangoztathatja, hogy a konzumterror legyőzte az igazi magyar ízlést, vagy az erkölcsöt.
Mégis úgy tűnik, hogy 2002-höz hasonlóan ezzel próbálkoznak. Lát-e különbséget a 2002-es és a mostani helyzet között?
Rengeteget. Az egy teljesen más szituáció volt. Akkor először fordult elő, hogy százezrek vonultak utcára egy politikus támogatására. Akkor sokan érezhették személyes kudarcnak, hogy a pártállami berkekben edződött, a magyar nyelvvel reménytelen küzdelmet folytató bankár legyőzte a snájdig, kamaszos mosolyú miniszterelnököt. Akkor új érzelmek törtek föl, és erre alapozva Orbán Viktor nyugodtan követelhette, hogy a saját szájíze szerint alakítsa át táborának szerkezetét. Most viszont az érzelmek fölmelegítésével lehet csak kísérletezni, olyan is az egész: fölmelegített maradékélmény. Pedig a négy évvel ezelőtti hangulat is bonyolultabb volt annál, minthogy csupán egyetlen személy iránti rajongással magyarázzuk. A gond az, hogy a valódi önvizsgálatot a szétesett Fidesz-struktúra és a – szerintem szándékolt – kormányzati bénázás nem teszi lehetővé.
Mit ért szétesett struktúrán?
Azt, hogy sem a horizontális, sem a vertikális oda-vissza kapcsolatok nem működnek, kizárólag fentről lefelé érkező utasításokkal találkozhatunk. Az új Fidesz a személyközpontú politikának sajátos mellékterméke, és alighanem igazi arca. Nemcsak a belső fórumokon, de a szimpatizáns sajtóban is folyamatosan megjelent a kívánalom: a híveknek nincs más szerepük, mint dolgozni, dolgozni, dolgozni. De ki az a mamlasz, aki egy pártba dolgozni megy?
Akik dolgozni mentek a Fideszhez. Aktivisták az első forduló éjszakáján(fotó: The Budapest Sun / Rónai Gergely)
Azért csatlakozunk egy szervezethez, mert lelkesedni szeretnénk, részt venni a közéletben, alakítani azt. Természetesen az országgyűlési vagy önkormányzati mandátummal járó kötelezettségnek a politikusnak eleget kell tennie – ezzel választóinak, és nem a pártjának tartozik. A Fidesz viszont olyan, mint egy koreai tulajdonban lévő vállalat, a beosztottnak kötelességei vannak a Cég iránt, miközben senki nem tudja, pontosan mit gyártanak, de legalább csapnivaló a hangulat.
Gondolom a koreai párhuzammal a potyautasokra vonatkozó kitételekre céloz.
Nem céloztam semmiféle konkrét kijelentésre, csak arra utaltam, hogy pártjaink működése – nem kivétel ez alól az MSZP sem – felülírja alkotmányos szabályainkat. Vélhetően érdekes arcot vágtak volna a Nemzeti Kerekasztal alkotmányozói annak az elvnek a hallatán, hogy a megyei és országos listákról azért kell mandátumot szerezni n számú komisszárnak, mert ők főállásban pártot szerveznek. A Magyar Országgyűlésben esküt tett képviselőkről van szó ugyebár. De legalább ennyire aggályos, hogy az önkormányzati mandátumok az országgyűlési kampányban elvégzett munka jutalmául szolgálnak. Hol van itt a helyi közösségek – törvényben is rögzített – önigazgatási joga? Az önszerveződés, a lokális érdekek megjelenése? Sajnálatos, hogy szakkollégiumi autonómiaküzdelmekben formálódott társaság volt az, amelyik ezt a gyakorlatot először alapszabályában is rögzítette.
Az új Fidesz-frakció összetétele abból a szempontból is tanulságos, hogy az ún. régi fideszesek helyét a párt „szövetségeseinek” képviselői és Orbán Viktor utóbbi évekbeli felfedezettjei foglalták el. Mit kell tudni róluk – akár a távozókról, akár az érkezőkről?
Az egyik jön, a másik megy. Más különbség már nincsen. Mindenki megérdemli a sorsát. Legkésőbb a 2005-ös kongresszuson kiderült, ez lesz a módi. A többség az elmúlt éveket anélkül asszisztálta végig, hogy legalább egy halvány félmondatot megeresztett volna arról, hogy nem lesz ez így jó, mert mindaddig rendben lévőnek találta a rendszert, amíg hozzá nem ért el.
De ha így van, akkor a most búcsúzó fideszesekkel mi lehet az elnök problémája?
Először is kell az áldozat. Ismétlem, nem a bűnbakok sorsa az érdekes, mert megérdemlik, amit kapnak, hanem az az arcátlanság, amivel a tisztogatásokat keresztül lehet vinni. Vegyük példának a sokat emlegetett budapesti Fideszt. Nincs olyan vezetője, akit ne Orbán Viktor nevezett volna ki. A kampányt közvetlenül a neki alárendelt emberek igazgatták, a listák úgy álltak össze, ahogy ő akarta.
Ennek ellenére az ismételt és megrendítő erejű budapesti vereség után megint jön a gyenge szervezeti erő, az elfáradt és kontraszelektált politikus-garnitúra emlegetése, ami annak ellenére, hogy igaz, mégiscsak a magyar politikában is kirívó arcátlanság. Mert mindenki tudja, hogy Budapest Orbán Viktor miatt nem szavaz a Fideszre. Oszt jó napot. Indulhatna itt Fidesz színekben Gyurcsány Ferenc, Kuncze Gábor, a vízilabda válogatott vagy a Miss Hungary teljese mezőnye, kikapna. A város lelkét sérti az Orbán által megjelenített attitűd.
Már nem Viktorként ismerik. Orbán és a Fidesz-vezérkar a második forduló éjszakáján (Fotó: Járdány Bence)
Másrészt a vezéri elv nem engedi, hogy a rendszerben maradjanak olyanok, akik az elnököt még Viktorként ismerik. Vagy elhullanak, vagy rászoktatják magukat az elnökurazásra. Van ilyen ismerősöm.
Végül a politikai vérengzés harmadik oka preventív jellegű. Meg kell akadályozni, hogy a választási évet követő nyugodtabb időszakban olyan emberek legyenek pozícióban, akik rendelkezek némi rutinnal és kapcsolattal, mert a végén még beszélgetni kezdenek egymással. Erről a szándékról tanúskodik a máig ismeretlen „Egei Antal egyetemi hallgató” Pokorni Zoltánt gyakorlatilag lezsidóbérencező támadása a Magyar Nemzet hasábjain. És láss csodát, a „zsidó holokauszt” szókapcsolat az újságot nem repítette ki az elfogadható sajtótermékek köréből, Pokorni Zoltánt pedig nem késztette megszólalásra.
De mi tarthatta csöndben Pokornit? Vagy azokat, akik több cikluson keresztül a Fidesz országgyűlési képviselői voltak, és tavasszal a parlamentből, ősszel az önkormányzatokból zúgnak ki a pártelnöki akarat következtében?
Pokorni hallgatását illetően őt kell megkérdezni. Hadd jósoljak, nem fog válaszolni. Ami a kérdés általános részét illeti: tudom, nehéz ebben az országban megértést kérni politikusokkal szemben, de az igazságnak tartozom annyival, hogy elmondjam, nincsenek olyan könnyű helyzetben. Ha valaki tíz évet lehúz egy magáncégnél, a képviselőséghez hasonló komplex tevékenységet igénylő munkakörben, akkor ez az időszak önéletrajzában nagyon jól fog mutatni, a politikai múlt viszont évekig effektív akadálya az elhelyezkedésének.
Azt sem árt figyelembe venni, hogy a politikai piac szinte teljesen zárt. Az egyetlen bekerülő szervezet a MIÉP volt, amely egy létező pártról való leválással jött létre, másnak meg esélye sem volt a színtér közelébe kerülni. A Magyar Bálint által feltőkésített, politikai karrierjét egyből miniszterként kezdő Kóka János hiába kritizálja az elfáradt rendszerváltó elitet, ő is az általuk kialakított szerkezetbe ült bele, és nem valami vadonatúj megteremtésével próbálkozott.
Végül, aki rászánja magát egy váltásra, esetleg kilép pártjából, annak mindig fel kell tennie magának a kérdést: ugyan miért nem szóltam korábban? Magam még mindig Fidesz-tag vagyok, de hosszú ideje foglalkoztat a kérdés, hogy 2003 előtt miért hallgattam a nyilvánosság előtt arról, ami a Fideszben és az ún. jobboldali értelmiségi közegben történik.
1. „Nem a bűnbakok sorsa az érdekes”
2. „Gyurcsány Ferenc mindent elkövet, hogy Orbán Viktor maradjon az ellenfele”
