Karsai László
Zsidómentők a népbíróság előtt
Tarpataky Zoltán
1963 őszén az 1. sz. Autóközlekedési Vállalat Bp. 2. sz. (telephely: XIV. Pillangó u. 13.) üzemegységének személyzetise, Déry György főmérnök részletes jelentést írt a belügyi illetékesek számára egyik segédmunkásukról. Az illetőt szorgalmas, csendes, zárkózott embernek írta le, külön megemlítve, hogy 1956-ban „semminemű tevékenységet nem fejtett ki”, és „felfogásában feltétlen becsületes”. Déry főmérnöknek bizonyosan fogalma sem volt arról, hogy idős, szakképzetlen segédmunkása mivel vívhatta ki a belügyesek érdeklődését. Azt sem tudta, hogy akiről ír, Tarpataky Zoltán 1944-ben rendőr-főfelügyelő, a nyilas uralom idején a „védett”, más néven „nemzetközi” gettó egyik megszervezője, aki Raoul Wallenberg, Carl Lutz, Angelo Rotta és a többi zsidóvédő diplomata harcostársaként zsidók ezreinek életét mentette meg. Tarpataky sorsa bizonyos szempontból tipikusnak tekinthető. Útjában állt mindazoknak, akik a rendőrséget a kommunista párt erőszakszervezetévé akarták tenni, ezért koholt vádak alapján perbe fogták, állásától megfosztották, elítélni csak azért nem tudták, mert túlságosan sok zsidó és nem zsidó tanúskodott mellette.
Tarpataky kálváriája 1945. március 8-án kezdődött, akkor, amikor a pesti V. (a mai XIII.) kerületi rendőrkapitányság egyik munkatársa, Barta Ferenc feljelentette őt a Magyar Államrendőrség Budapesti Rendőr-főkapitányságának Politikai Rendészeti Osztályán (PRO). Barta tolmácsként dolgozott az V. kerületi rendőrkapitányságon (ezek szerint oroszul tudhatott), és a felszabadulás előtt is ott szolgáló rendőrök, így Tarpataky Zoltán őrségparancsnok, osztályvezető is megbízott benne. Barta azt állította, hogy Tarpataky és néhány kollégája megvető hangon beszélt Falus György (kommunista) pártmegbízottról, ténykedését „nagyfiúskodásnak” nevezték, Bartát pedig figyelmeztették, hogy Falus előtt ne mondjon semmit, mert zsidó. A PRO-n március 12-én gyanúsítottként kihallgatták Tarpatakyt, akit másnap hivatalosan letartóztattak. Március 21-én Verő László nyomozó előtt Tarpataky többek között „bevallotta”: „Mint rendőrtiszt nem politizáltam, de társadalmi helyzetemmel magyarázható, hogy [amikor] az oroszok bevonulása után visszatértem szolgálati helyemre, nem a legjobban voltam megelégedve az újjászervezett kapitányság dilettáns alkalmazottaival…” Tarpatakyról könnyűnek látszott olyan vádiratot összeállítani, amelyek segítségével a népbíróság őt akár halálra is ítélhette volna.
Tarpataky Zoltán 1898. május 10-én született Tornaalján, 1942-ben változtatta nevét Greschről Tarpatakyra. Édesanyja, Dlugalinszky Adél lengyel származású volt. Az I. világháborúban a 67. gyalogezred tagja volt, többek között megkapta a Károly csapatkeresztet, a Nemzetvédelmi keresztet és a Háborús emlékérmet is. 1922-től szolgált a rendőrségnél. Budapesten a Rumbach Sebestyén u. 4/a. szám alatt lakott, felesége Jámbor Vera volt, házasságukból gyermek nem született. 1944-ben a német megszállás után a magyar közigazgatási, rendőri vagy csendőri apparátusban igen ritka tettre szánta el magát: hivatalosan kérvényezte nyugállományba helyezését, majd amikor kérvényét elutasították, beteget jelentett, de szolgálatra kötelezték.
A PRO nyomozói, majd a népügyészség munkatársai 1945 tavaszán megelégedtek néhány, Tarpatakyval szemben igen elfogult tanú vallomásával. Ezek szerint Tarpataky volt a nemzetközi gettó „teljhatalmú parancsnoka”, ő és rendőrei durván, embertelenül bántak a zsidókkal, a különféle védlevelek (Schutzbriefen), védőútlevelek (Schutzpassen) ellenőrzését önkényesen végezték, sokszor valódi okmányokat is összetéptek, ezrével deportáltattak öregeket, betegeket, kisgyerekes anyákat is stb. E tanúk között voltak olyanok, akik a PRO-n bevallották, hogy nem tudják, ki volt név szerint az a rendőrtiszt, aki deportáltatta őket. Szilárd Miklós (VII., Akácfa u. 30.) egy kb. 170-180 cm. magas, kb. 30 év körüli rendőrtisztre emlékezett, aki 1945. január elején a „legbrutálisabban” deportáltatta őket egy svéd védett házból. Senki sem tudta meggyőzően megcáfolni Tarpataky állítását, mely szerint 1944. december közepétől már a Magyar Nemzeti Bank pince-óvóhelyén szolgált, a védett gettótól őt elvezényelték. Tarpataky 1944-ben már 46 éves volt, őt nehezen lehetett 30 év körülinek nézni.
Mindössze egyoldalas vádirata április 30-án már készen állt. Eszerint Tarpataky irányította az V. kerületben a zsidók összeszedését és deportálását, szabályszerű mentesítő okmányokkal rendelkezőktől is elvette irataikat, ezzel részese volt emberek törvénytelen megkínzásának. A valóságban Tarpataky Zoltánnak semmi köze sem volt a védlevelek ellenőrzéséhez, még kevésbé ahhoz, hogy kiket irányítanak a III. ker. Bécsi u. 136. alatt lévő Nagybátony-Újlaki téglagyár telepén berendezett gyűjtőtáborba, vagy a Józsefvárosi pályaudvarra, a deportálóvonatokhoz. Solymosi János rendőrtörzs-főfelügyelő, a zsidók „összeköltöztetésével” megbízott budapesti rendőrfőkapitány-helyettes november 12-én kiadott „szolgálati utasításában” világosan fogalmazott: a vidéki zsidók deportálásának leállítása után a fővárosban maradt zsidókat (egykorú becslések szerint mintegy 200-250 ezer főről volt szó) három csoportba kellett osztani. A honvédelmi munkára kötelezett munkaképes, sárga csillagos nőket (16-tól 40 éves korig) és férfiakat (16-tól 50-ig) terelték a Bécsi útra. A második csoportba kerültek azok a zsidók, akiknek külföldi követség által kiállított „…menlevelük van, és akik önként vállalkoznak arra, hogy az V. kerület Pozsonyi út, Szent István körúti szakaszon kijelölt házakba beköltöznek. Ezeket (sic!) a Szent István körút közelében a Pozsonyi útra kell kísérni, ahol őket Tarpataky r. főfelügyelő átveszi, és elhelyezésükről gondoskodik” – írta Solymosi János. A 3. csoportba kerültek az öregek, munkaképtelenek, a kisgyermekes anyák és azok a külföldi menleveles zsidók, akik nem voltak hajlandók a nemzetközi gettóba beköltözni. Őket a VII. Síp u. 12. sz. alatti „gyűjtőhelyre” kellett kísérni, és még november 12-én a Dohány utca, Akácfa utca, Dob utca és Károly király út által határolt területen, vagyis a jövendő „nagy” gettóban lévő zsidó házakban kellett elhelyezni.
A Szent István park környéki elegáns háztömbök közül többet már 1944 júniusában sárga csillaggal jelöltek meg, és ezekbe ezrével költöztették össze a zsidókat. Most, 1944 októberében-novemberében az ismét halálos veszélybe került zsidók közül az élelmesebbek, gazdagabbak, vagy a jó cionista összeköttetéssel rendelkezők viszonylag könnyen tudtak maguknak svájci, svéd, nehezebben vatikáni „védettséget”, sőt „állampolgárságot” jelentő igazolásokhoz, „oltalomlevelekhez” jutni. A nemzetközi gettó megszervezése ezért is jelentett óriási munkát, és hatalmas felelősséget is. A világháborúban semleges országok Budapesten akkreditált diplomatái sokszor egymással, még gyakrabban a magyar hatóságokkal is kemény küzdelmet folytattak azért, hogy védenceiket a Szent István park környéki házakba be tudják zsúfolni. A német megszállók és nyilas hatóságok is tisztában voltak azzal, hogy hatalmas menynyiségű, sok esetben rendkívül silány minőségű védlevél került forgalomba, ezek birtokosai pedig mindent elkövettek, hogy a „védett” gettó háztömbjeibe bejussanak.
Tarpataky első népbírósági tárgyalásán, 1945. június 13-án megemlítette, hogy a védleveleket többek között a svájci követség munkatársai (elsősorban Carl Lutz alkonzul és felesége) vizsgálták meg. Tarpataky pontosan emlékezett, hogy 7800 svájci védlevelet engedélyeztek a hatóságok, de szerinte legalább 30 000 volt „forgalomban”. A hamisítványokat viszonylag egyszerű volt kiszűrni, védlevelek egész sorozatain hibásan, pl. „i” betű nélkül nyomtatták a „Suisse” (Svájc) szót, másokon a karikákat és háromszögeket alkalmazták rosszul stb. A Vadász u. 29. sz. alatti „Üvegházban” (szinte szemközt a 14. sz. alatt lévő kerületi rendőrparancsnoksággal, Tarpataky „főhadiszállásával”) menedékre lelő cionista ellenállók egy idő után már tömegével kezdték hamisítani a különféle védleveleket, amelyek életeket védő értéke, jelentősége ennek következtében rohamosan csökkent.
Wallenberg, Lutz és kollégáik budapesti embermentő tevékenysége kapcsán gyakran olvashatunk arról, hogy ez vagy az a diplomata hány ezer vagy hány tízezer védlevelet adott ki. Életrajzíróik közül nem kevesen megpróbálják elhitetni, hogy ahány embernek védlevelet adtak, annyit ezekkel a papírokkal meg is mentettek. E szép legendát a korabeli dokumentumok egyértelműen cáfolják. A budapesti pápai nunciatúra egyik 1944. novemberi jelentésében 13 000-re becsülte az általuk kiadott védlevelek számát. Ezek a védlevelek, fogalmazta meg Angelo Rotta nuncius „…néhány alkalommal segítettek legalább megakadályozni – egy bizonyos ideig -, hogy sok zsidót, különösen az átkeresztelkedett zsidó nőket, deportálják”.
A m. kir. Külügyminisztérium hivatalosan még november 20-án is csak 13 300 külföldi menleveles zsidóról tudott. Solymosi Jánosnak elküldött tájékoztatójukban az állt, hogy 7800 svájci, 4500 svéd, 700 portugál és 300 spanyol védettet kell a nemzetközi gettóban elhelyezni, a nunciatúra védettjeit pedig a Dohány utca környéki zsidó házakba akarták telepíteni. Ehhez képest a Szent István park környéki házakban legalább 30-35 ezer ember zsúfolódott össze. A „védett” házakba különféle úton-módon bejutottak iratait maguknak a semleges diplomatáknak kellett (volna) időnként ellenőrizni. Munkájukat állandó életveszélyben, a fegyveres nyilas pártszolgálatosok gyűrűjében végezhették csak. Edmund Veesenmayer, a Nagynémet Birodalom teljhatalmú megbízottja november 21-én dühödten jelentette Berlinnek, hogy Szálasi Ferenc nyilas „nemzetvezető” leállította a további gyalogmeneteket, utasítása értelmében nem lehet zsidókat ilyen módon deportálni a fővárosból. Ugyanebben a jelentésében Veesenmayer megjegyezte, hogy a svájci védlevelek ellenőrzése során százból harminc, egy munkaszolgálatos táborban 1500-ból 1100 védlevélről derült ki, hogy hamisítvány.
Budapest rendőrfőparancsnoka 1944. november 8-án 30 altiszt és 370 rendőr élén rendelte ki Tarpatakyt a Szent István parkba. A napiparancsból nem derül ki, hogy mi volt pontos feladata, de az igen, hogy veszélyes munka várt rá és rendőreire. Ez utóbbit bizonyítja, hogy embereit puskával, szuronnyal és fejenként negyven darab éles lőszerrel szerelték fel. Tarpataky Zoltán a Szent István park 6. sz. ház előtt, illetve e ház lépcsőházában rendezte be „ideiglenes harcálláspontját”. A „védett” zsidók összeköltöztetésének első határideje november 15-e délután fél 4 volt, de már aznap a határidőt 24 órával meghosszabbították. Tarpataky a rendőr-főparancsnoki napiparancsok tanúbizonysága szerint november végéig (népbíróság előtti vallomása szerint december közepéig) próbálta a rendet biztosítani a Szent István park környékén. Legnagyobb erőkkel november 22-én vonult ki, ekkor öt rendőrfelügyelő, 25 altiszt és 575 rendőr állt a parancsnoksága alatt. A fegyveres nyilas pártszolgálatosok (természetesen) sokszor semmibe vették a rendőröket. November 17-én például a Pozsonyi út 3. sz. alatti „svédett” házban tartottak razziát, ahonnan háromszáz embert hurcoltak el az Újlaki Téglagyárba.
Tarpataky Zoltánt a felszabadulás után mindenképpen tönkre akarták tenni, meg akarták fosztani állásától kommunista ellenségei. A rendőrségi Igazoló Bizottság (IB) előtt 1945. április 23-án kihallgatták Tenczer Frigyest, aki szerint a Tátra utcai védett házcsoportból a zsidók elszállítását Tarpataki László rendőr főhadnagy (sic!) irányította, aki „minden mértékben fasiszta magatartást tanúsított… az elszállítandó zsidókat rugdalta…”. Valószínűleg az IB tagjai is rájöttek arra, hogy ha valaki sem a brutális rendőrtiszt keresztnevét, sem rangját nem tudja pontosan, az nem lehet megfelelő koronatanú. 1945. május 6-án a budapesti rendőr-főkapitányság II. sz. igazoló bizottsága Tarpatakyt távollétében, egyetlen, vele szemben igen elfogult tanú (dr. Gergely Jenő, V. Tátra u. 12.) vallomása alapján állásától megfosztotta. A Markó utcai fegyházban tárgyalására váró Tarpatakyt „természetesen” az IB nem idézte meg, viszont elnöke, dr. Somogyi Mihály a Magyar Nemzetben néhány nappal később arról panaszkodott, hogy „az adatszolgáltatásra felszólított közönség nem nagyon törődik az igazoltatások megkönnyítésével”. Ezt a nyilatkozatot elolvasta dr. Székács Elek ügyvéd is, aki azonnal hosszú feljelentő levelet írt. Ebben megírta, hogy ő 1944 novemberében a Szent István park 4. sz. ház lépcsőházából naphosszat figyelte, mit művel a szomszédos, 6-os számú házban Tarpataky.
A „szemtanú” feljelentő levelének hitelességét a 6-os számú ház lakói 1945. március 19-én, Tarpataky letartóztatása után egy héttel írott levelükben, melyet összesen 23-an írtak alá, megcáfolták. Május 2-án újabb kollektív levélben álltak ki megmentőjük mellett, hosszasan ecsetelve bátorságát, részletesen dokumentálva embermentő tevékenységét. A levél aláírói külön köszönetüket fejezték ki Tarpatakynak azért, mert a nyilasok minden tervéről őket előre tájékoztatta, többek szökését elősegítette, sőt voltak, akiknek szabályos védleveleket is szerzett.
Tarpataky vizsgálati dossziéjában szép számmal sorakoznak embermentő tevékenységét igazoló levelek. Jean Carron német fogságból megszökött francia hadifogoly és négy társa azért volt hálás „magyarországi jótevőjüknek”, mert nemcsak munkát szerzett nekik, hanem „élete kockáztatásával még akkor is vigyázott” rájuk, amikor őket 1944-ben már a Gestapo kereste. Feldmann Gyula a PRO-n tett tanúvallomásában elmondta, hogy Tarpataky az ő idős édesanyját első kérésre meghagyta az egyik védett házban, egy nyilas razzia alkalmával elrejtette, majd később többször élelmet is vitt neki.
Tarpataky első népbírósági tárgyalásán a beidézett tanúk zöme meg sem jelent, többen a vád tanúi közül, akik a vizsgálati szakaszban súlyosan terhelő vallomást tettek, a népbíróság előtt vallomásukat viszszavonták, illetve azt jelentősen és a vádlott javára módosították. Bár gyakran előfordult, hogy a népbíróságok a vádlott és/vagy védője által megjelölt tanúkat nem hallgatták ki, dr. Pálosi Béla (több hírhedt nyilas tömeggyilkos, valamint a Sztójay-per tanácsvezető bírája) vezette IV. sz. tanács előtt több olyan tanú is megjelent, aki Tarpataky mellett vallott. Hirsch Márton a svájci követség által megszervezett „lakáshivatal” vezetőjeként mutatkozott be, és elmondta, hogy mindig számíthatott a vádlott segítségére, aki még őrséget is biztosított számára. Dr. Róna Andor a svéd követségen dolgozott 1944-ben, a Tátra u. 6. sz. házban volt az irodája. Ők a követségtől azt az utasítást kapták, hogy „ha valami atrocitás van, azonnal Tarpataky segítségét” vegyék igénybe. Róna dr. azt is megemlítette, hogy egy ízben, amikor el akarták őket hurcolni, sikerült Tarpatakyt értesíteni, aki motorkerékpáron odarobogott, és megmentette őket. Tarpataky mellett vallott többek között Hajós Pál is. Ő a Szent István park 6. sz. házban lakott, és lakása ablakából figyelte, ahogy Tarpataky, „rá nézve kockázatos módon” szinte naponta vett ki embereket a menetekből.
Június 13-án a népbíróság elnapolta a tárgyalást és azonnal szabadlábra helyeztette a vádlottat. Nem sokkal később a népügyész elejtette a vádat. A PRO nyomozói nem nyugodtak bele kudarcukba, újabb tanúkat kerestek. Tarpataky nem egyedül szolgált a „védett” gettóban. Az alája beosztott rendőrtisztek közül mégis csak egyetlen embert, Havasy Jenő rendőr segédfelügyelőt tartóztatták le, majd belőle súlyosan terhelő vallomást csikartak ki. Eszerint Tarpataky Solymosi János rendőr törzsfőfelügyelő parancsát, hogy naponta „x” mennyiségű zsidót kell átadni a németeknek, azzal adta tovább, hogy 1000-1500 zsidót mindenképpen át kell adni a németeknek, tekintet nélkül arra, hogy védleveleik valódiak vagy hamisak.
Tarpataky, talán érezve a veszélyt, kiszabadulása után mindent megpróbált, hogy bebizonyítsa, demokratikus gondolkozású, tisztességes rendőrtisztként szolgált a Horthy-rendszerben. Id. Antall József (az 1990-1993 közötti miniszterelnök édesapja) 1945. augusztus 10-én mint az Újjáépítési Minisztérium adminisztratív államtitkára hosszabb levélben írta le, hogy Tarpataky 1939-ben a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatósághoz (KEOKH) beosztott rendőrtisztként a lengyel menekültek ügyeit intézte Borsiczky Sándor rendőrtanácsos helyetteseként. Antall József, aki 1939-ben a BM IX., (közjóléti és szegényügyi) osztályán miniszteri titkár volt, hosszasan sorolta azoknak az előkelő lengyeleknek a nevét, akik neki egybehangzóan azt mondták, hogy Borsiczky és Tarpataky is „előzékenyen és odaadással intézték el azokat a bizalmas természetű ügyeket is, felekezetre való tekintet nélkül, amelyeknek nem szabadott köztudomásúvá válni”. Antall József többek között leírta, hogy Tarpataky is segített lengyel katonáknak Jugoszláviába szökni, majd onnan Palesztinába távozni, „annak ellenére, hogy a német követség és kémelhárító szervek kiküldöttei ezt az akciót nagy figyelemmel kísérték, és minden áron, kormányhatósági beavatkozással is, megakadályozni törekedtek”. Id. Antall József ennél finomabban nem tudta megfogalmazni, hogy Tarpataky már 1939-1940-ben (lengyelországi) zsidók mentésével, szöktetésével is foglalkozott.
Varga Béla, a Független Kisgazdapárt országos alelnöke 1945 augusztusában részletesen leírta, hogy Tarpataky sok lengyelnek szerzett személyi okmányokat, másoknak segített elbújni vagy az országból kiszökni. Salamon-Rácz Tamás, 1945-ben az iparügyi minisztérium államtitkára, a világháború alatti lengyelmentő akciók egyik legaktívabb tagja igazoló levelében megemlítette, hogy Tarpataky eltűrte, hogy ő a fiókjából „kilopjon” egy pecsétet, és azzal a lengyel menekültek igazolványait lepecsételje. Salamon-Rácz a lengyel menekültek hamis igazolványait Tarpataky aláírásával látta el, mert tudta, hogy ha hozzá viszik ezeket, az aláírás eredetiségét minden esetben igazolni fogja.
Másodszor 1946. április 16-án tartóztatták le Tarpataky Zoltánt. Dr. Bauer r. százados által aláírt „őrizetbevételi utasítás” szerint letartóztatásának oka: „Zsidókat a nyilasoknak átadott.” Második népbírósági tárgyalása 1946. augusztus 21-én kezdődött, most dr. Horváth László volt a tanácsvezető bíró. Gyakorlatilag ugyanazokkal a háborús és népellenes bűnökkel vádolták most is, mint egy évvel korábban. A népbíróság kétnapos tárgyalás után nyolc (8) évi fegyházra ítélte Tarpatakyt, bizonyítottnak véve, hogy személyesen volt felelős több ezer ember deportálásáért. Különösen súlyosan esett a latba azoknak a tanúknak a vallomása, akik egybehangzóan azt vallották, hogy látták, amint Tarpataky egy papot, név szerint Köhler apátot, aki megpróbált az üldözöttek segítségére sietni, durván ellökött, és megfenyegette, hogy lelövi és/vagy a zsidók közé rakatja, ha nem hallgat el.
A terhelő tanúk közül Vass Annáról a tárgyalási jegyzőkönyvben az szerepel, hogy 1946-ban 18 éves, a valóságban 1944-ben 14 éves volt. Vass Anna azt állította, hogy szüleit a Hollán u. 38/b. számú házból személyesen a vádlott vitette el, pedig szabályos védlevelük volt. Tarpataky hiába mondta, hogy soha, egyetlen egy védett házban nem razziázott, végig a Szent István park 6. sz. házban volt, szembesítésük eredménytelen volt. Mint arra már fentebb utaltunk, a vizsgálati szakaszban több tanú is kb. harmincévesnek becsülte a zsidókkal brutálisan bánó egyik rendőrtisztet. Most, Tarpataky második népbírósági tárgyalásán Kálmán Ferenc tanú nem ismerte föl a vádlottban azt a rendőrtisztet, akinek parancsára őt és sorstársait a Sziget u. 40. sz. házból 1944. december 3-án elhurcolták. Ugyanígy Szilárd Miklós sem mert megesküdni arra, hogy őt Tarpataky deportáltatta, ő is csak egy magas, szőke, bajuszos rendőrtisztre emlékezett. Varga Istvánné sz. Fráter Ágnes, a City mozi igazgatója azt vallotta, hogy Tarpataky önzetlenül ötven valódi menlevelet szerzett neki, őt pedig, amikor a zsidóbÚjtatás miatt feljelentették és letartóztatták, kiszabadította az V. kerületi rendőrkapitányság fogdájából.
Tarpataky második népbírósági tárgyalásának második napján, 1946. augusztus 22-én tanúként jelent meg Köhler Ferenc lazarista missziós pap (XI. Nagyboldogasszony – ma Ménesi – u. 26.). Tanúvallomása perdöntő volt. Mint elmondta, ő egy alkalommal találkozott a vádlottal, amikor a pápai nunciatúra megbízásából a Szent István parkban a nunciatúra védlevelesei érdekében hozzá fordult segítségért. Tarpataky udvariasan bánt vele és társaival, „elhurcolás ebben az esetben nem volt” – tette hozzá Köhler atya, aki elmondta, hogy valóban volt egy eset, amikor egy magas, szőke rendőrtiszt (nem Tarpataky!) őket kizavarta az egyik védett házból.
Már az elsőfokú ítélet indoklásában is szerepelt, hogy a vádlott sok esetben igyekezett az üldözötteken segíteni, sok embernek személyesen szerzett valódi védlevelet, másokat önzetlenül (tehát nem pénzért) elhelyezett a védett házakban, vagy kiemelt és biztonságba helyezett embereket a deportálásra kijelöltek csoportjából. Többen tanúsították, hogy 1944 decemberében, amikor a svájci követség tagjait több ezer emberrel a nyilasok a Duna partjára kísérték, a követség egyik munkatársának sikerült értesítenie Tarpatakyt, aki karhatalom élén kivonult a helyszínre, erélyesen intézkedni kezdett, a nyilasoktól úgymond „megőrzésre” átvette a zsidókat, akiket később a környező házakban biztonságba helyezett. A népbíróság mindezt elismerte, de súlyosbító körülményként értékelte, hogy Tarpataky meggyőződéses antifasiszta volt, mégis kiszolgálta a nyilasokat. Miután Tarpataky Zoltánt nyolc évre elítélték, a tanácsvezetői gyakorlatban nagyon ritkán előforduló esemény történt: Horváth László bíró írásos különvéleményében határolta el magát a laikus népbírák ítéletétől. Köhler Ferenc tanúvallomására hivatkozva megállapította, hogy az apát, aki jól ismerte a vádlottat, tagadta, hogy őt Tarpataky megfenyegette volna, míg a tanúk életükben csak egyszer látták, akkor is „izgatott lelkiállapotban”. Egyáltalán nem biztos, hogy felismerhették Tarpatakyban a brutális rendőrtisztet, hiszen 1944 óta a vádlott „testileg is nagy változáson ment keresztül” – írta Horváth dr. Fellebbezésében Tarpataky is leírta: az ellene valló tanúk, ha őt látták egyáltalán, 1944 telén egy egyenruhás, jól táplált rendőrtisztet láthattak. Most, csaknem két évvel később, civilben látják, miközben második fogsága idején testsúlya felét már elveszítette, tehát teljesen valószínűtlen, hogy őt akár a „legjobb memóriájú ember is” felismerhetné.
A terhelő tanúk vallomása figyelembe nem vehető, mert minden bizonnyal összetévesztették Tarpatakyt egy magas, szőke rendőrtiszttel, fogalmazta meg Horváth dr. a különvéleményében, majd leszögezte: „A kihallgatott összes többi tanúk vallomása és az iratoknál elfekvő nyilatkozatok szerint a vádlott ahol csak tudott, segített és állásának, sőt életének veszélyeztetésével százak életét mentette meg… a vádlott bűnösségét nem lehet megállapítani pusztán azért, mert egymaga mindenkit megmenteni képtelen volt.”
A Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) 1946. október 14-én Tarpataky Zoltánt minden vádpont alól felmentette, és elrendelte szabadlábra helyezését. Az NOT ítéletének indoklásában többek között megállapította, hogy a vádlott a terrorisztikusan fellépő nyilasokkal szemben is védelmezte a zsidókat, és eközben „az ésszerű kockázatvállalás legvégső határáig elment”. Az NOT is úgy látta, hogy Tarpataky sok embert mindenféle védlevél nélkül is elhelyezett a védett házakban, ahol lehetett, segített, „emberek ezreit vonta ki a nyilasok terrorcselekményei alól”. A legsúlyosabb terhelő vallomásokat, mivel nyilvánvaló valótlanságokat tartalmaztak, az NOT nem vette figyelembe. Az NOT ismételt közbelépésére volt szükség ahhoz, hogy Tarpatakyt végül október 18-án szabadlábra helyezzék.
További sorsáról csak töredékes információk állnak rendelkezésünkre. Több mint valószínű, hogy ismét rendőrhatósági őrizetbe vették, internálták, és bizonyos, hogy kitelepítették. 1951. október 16-án kiállított bejelentőlapján lakáscímként Hajdúdorog, V. Géttanya u. 29. szerepel mint kitelepítési cím. 1953. május 19-től július 1-jéig újabb nyomozást folytattak ügyében, minden eredmény nélkül. A III/III-3-as osztályon, nem tudjuk, hogy mikor, „M” nyilvántartásba vették. „M” vagyis munka-dossziét az ügynökök, rezidensek és informátorok jelentéseinek gyűjtésére használták. Megbízói, beszervezői nem lehettek túlságosan elégedettek Tarpataky informátori tevékenységével. 1963 novemberében a Pest megyei Rendőrkapitányság III/III-1. alosztály vezetői javasolták, hogy töröljék Tarpatakyt az „M” nyilvántartásból. 1965. szeptember 14-én a III/III-1. Pest megyei alosztályán újabb döntés született Tarpataky ügyében, aki ekkor Dunakeszin, a Vörös Hadsereg u. 122. sz. alatt lakott. Tarpataky anyagát az OD 2928 sz. objektum-dossziéban helyezték el. Ez annyit jelentett, hogy lakását megfigyelés alá vonták. Ez a dosszié is – állítólag – a rendszerváltozás idején az iratmegsemmisítés áldozatául esett.
Tarpataky Zoltán 1966. július 7-én halt meg, halotti anyakönyvi kivonatát a XII. kerületben állították ki. Életének utolsó 21 évét tönkretették a kommunisták. Halálának 50. évfordulóján megérdemelné, hogy emlékét, embermentő tetteit a Szent István park 6. sz. ház falán emléktábla örökítse meg.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 27. szám
