CS. GYIMESI ÉVA
Civil „cselekvési szótár” – haladóknak
Szilágyi N. Sándor Mi-Egy-Más című könyvéről
Tisztán definiálni fogalmainkat
Mielőtt írásom tulajdonképpeni tárgyára térnék, a szóban forgó kötetet (Kalota Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003) célszerű egy tágabb kontextusba állítanom.
2025-ben lesz kétszáz éve, hogy megalakult a Magyar Tudós Társaság (Akadémia), amelynek indulását gróf Széchenyi István nem csupán nagylelkű pénzadománnyal tette lehetővé, hanem konceptuálisan is megalapozta. 1842-ben tartott akadémiai beszédében – amikor személye már félreértések és rosszhiszemű vádaskodások tárgya volt – a politikai ellenszélben vállalni merte, hogy több olyan problémában színt valljon, amelyek a reformkori magyar társadalom jövője érdekében, véleménye szerint, tisztázásra vártak. Főként a nemzetfogalom használatában és a nyelvtörvény körül felmerült akkori ellentétek miatt igen óvatosnak kellett lennie az Akadémia iránti igényei körvonalazásában. (…)
Nos, a „ne tedd másnak azt, amit magadnak sem kívánsz” felebaráti szellemében megnyilatkozó Széchenyi akkor, akadémiai beszédében és egész munkásságában a társadalmi erők kibontakozásának evolúció-elvű, erőszakmentes ideálját jelenítette meg. Úgyszólván egyedül állott olyan „nemzetképviseleti” szerepet vállaló, ám szellemi értelemben középszerű és „hévmértéket” nem ismerő politikus kortársai körében, akik az emancipáció magyar sikerén felbuzdulva máris nemzeti szupremációra törekedtek a Kárpát-medence többi népe fölött. A gróf úr lassan, de biztosan érlelődő személyiségének adott fokáig már asszimilálni tudta a nyugat-európai polgári társadalmak mindazon értékeit, amelyeket utazásai közben felfedezett, elsajátított, és amelyekre feltekintett, és tudatában volt, hogy a gazdasági, szociális, kulturális viszonyok reformjainak megvalósulása hosszú időt igénylő, lassú folyamat eredménye lehet. Ezért joggal állította – egyébként hímes tojáson lépkedő – akadémiai beszédében, hogy kortársai meglehetősen éretlen honfiak, és éppen a szóban forgó intézmény általa megcélzott „bölcsei” lennének hivatottak, hogy „tisztán definiálva” a politikai és egyéb fogalmakat, „cselekvési szótárt” hozzanak létre a társadalmi teendők és értékirányok kijelölésére. (Az Akadémia körül. Magvető Kiadó, Budapest, 1981. 62-63.)
A nyelvész Szilágyi N. Sándor munkáinak gyűjteménye ma olyan közös mulasztások pótlásának szellemi erőforrása lehetne, amelyek az úgynevezett civil társadalmat tizenhat éve folytonosan zárójelbe tevő bel- és külhoni magyar politikai osztályok és egyszersmind a Magyar Tudományos Akadémia adósságlevelét is terhelik. A politikai osztályokét azért, mert a civil társadalmi identitás(ok) tagoltságának megjelenítése helyett – a médiával összefogva – inkább azok elsorvasztásán dolgoznak, az Akadémiáét pedig azért, mert ha független tudósok társulataként (is) definiálja magát, akkor a közbeszéd szóhasználatában bekövetkezett érték- és jelentéstorzulásokat, mértékzavarokat illenék felelősen kezelnie és a fogalmakat időnként helyre tennie. Volt és van talán az Akadémiának akkora tekintélye, hogy a testületet ne csupán nemzeti szimbólumnak tekintse a magyar társadalom.
Önhiba-hasznosítás
Szilágyi N. Sándor könyvével és könyvében nyíltan kifejtve is vállalja a megbélyegzés újabb veszélyeit, mert ebben gyakorlata van még abból a korszakából, amikor az RMDSZ szélsőjobb nyelvezetében az ilyen irányú szellemi, tudományos vagy egyáltalán független értelmiségi törekvés „balliberális” politikai világnézetnek minősült. Mert hiába indokolta meg már jó néhányszor szellemi-etikai érvekkel, miért helytelen az ő munkásságára politikai címkét használni, 1990 óta kifejtett fogalomtisztázó munkássága visszhangtalan volt, és ezt a könyvét is Erdélyben szinte teljes hallgatás övezi. Talán ott sem illik méltatni (már vagy még?) a „románokkal” szót értő személyiséget?
Szilágyi N. Sándor „bölcsesség-árnyéklatú” szemléletmódot, magyar szókincset ad tálcán azoknak a magyar-magyar és interetnikus vagy -regionális, valamint interkulturális kommunikációban érdekelt szakembereknek és civileknek, akik régóta érzik, hogy az egyesült Európa felé menetelve már-már egyidejűleg, de korántsem együtt haladunk például a román nemzet ama tagjaival, akik független értelmiségiként vagy egyszerűen civilként (családtagokként, rokonokként, szomszédokként, polgártársakként stb.) már tizenhat évvel ezelőtt is, egyébként több évszázad óta párbeszédképesek Romániában. Szilágyi N. Sándor újra tudatosítja, hogy vannak járható pallók ember és ember között, ha más ajkúak is. Mint ahogy mindig is voltak ilyen „átjárások” hazánk, azaz Erdély, vallási és nemzeti értelemben egyaránt plurális természetű társadalmában és egymás történelmébe magyarok, szászok, zsidók, románok, örmények stb. beleépültünk. A háromkötetes Erdély története, eddig eléggé nem értékelt, tág tudományos horizontjának és szakmai-erkölcsi korrektségének szellemével megy ma szembe mindenki, aki ezt bel- és külhonban („kétbalhonban”) ma is tagadja.
Szilágyi N. Sándor könyvében, bár ezt nemigen mondja ki, valójában a felebarát a kulcsfogalom, és összes értekezéseinek erkölcsi alapja a jóhiszeműség, a másik ember iránti bizalom. Előszavában ezt írja:
„A könyv címét pedig olvassa ki-ki aszerint, hogy éppen mi felel meg neki legjobban. Több olvasata is lehetséges, ezek együttesen fedik le azt, amiről a könyv szól:
Miegymás – mindenféle, ez-az, de valahogy mégis mindegyik ugyanarról.
Mi egymás… – mellett, ellen, ellenében, egymással, egymásért stb.: mi: magyarok, mi: magyarok és románok: mi: romániai magyarok, mi: romániai és magyarországi magyarok.
Mi egy más… – világban szeretnénk élni, (…) rendszerben fogunk gondolkozni, (…) stílus szerint akarunk viselkedni stb.
Mi egy más? – más: egy másik magyar, egy magyarnak egy román, egy románnak egy magyar: ki ő, milyen stb.”
Hogy ez a gondolkodásmód a politikai osztályok számára „érthetetlen”, és a pártcsatolmány-médiában sem népszerű, az nem jelenti a civil igények nemlétét. A társadalom mindennapi életében ez nagy tömegek számára minduntalan problémát jelent, viszont azon sem csodálkozom, hogy manapság már Ady Endre és József Attila ilyen irányú értéküzenetei is süket fülekre találnak. Azok lettek a „tuti” sikeresek, akik képesek felkorbácsolni az ellenségképző tömegindulatokat.
Szilágyi N. Sándor a „szűk” és a „tág” kontextusú kultúrák (David Augsburger fogalmai) megkülönböztetéséből kiindulva azt állítja, hogy a magyarok a két típus közt átmeneti helyzetben vannak, és úgy tűnik, inkább a „szűk” felé igazodnak: „Mi a bukaresti fajta kultúrától már idegenkedünk, tolakodónak, bőrünk alá bújónak, indiszkrétnek, sőt impertinensnek érezzük, éppen azért, mert bennünket is rögtön bevonnak az ő személyes szférájukba, illetve belegázolnak a mienkbe. Ugyanakkor a német vagy a svéd fajtát meg hidegnek, ridegnek, gépiesnek érezzük. Látszik, hogy egyik se nekünk való. Mi valahol a félúton vagyunk, ami pedig a konfliktusmegoldási esélyeink szempontjából nem egy jó állapot, mert a régi tág kontextusú kultúránk konfliktusmegoldó stratégiái már nem működnek, a szűk kontextusúhoz illők meg még nem működnek, hiszen a kultúránk sem igazi szűk kontextusú még (bármennyire is „igyekszünk” pedig arrafelé haladni). Ezért is olyan kiábrándultan stílustalanok a magyarok közötti konfliktusok. Izgágák, durvák, formátlanok – csúnyák egyszóval. Meglátszik rajtuk, hogy nincsenek rájuk jó módszereink. Lehet, hogy ezzel is összefügg az öngyilkosságok feltűnően nagy aránya a magyarok körében: akinek nincsenek hozzá megfelelő eszközei, hogy bánni tudjon a konfliktusaival, az tehetetlenségében maga ellen fordítja az agresszivitását. Erre vall különben az is, hogy az öngyilkosságok akkor kezdtek el feltűnően szaporodni, mikor intenzívebben elkezdtünk „Európához csatlakozni”.” (813. o.) És itt Szilágyi az Arany János korabeli modernizációs válságra, társadalmi mobilitásra utal, azokra az emberi határhelyzetekre, amelyek a Hídavatás című modern balladájában megjelennek.
Nyugodtan merem állítani, hogy az erdélyi ember számára, minthogy a többnyelvűség és multikulturalizmus nem divat, hanem évszázadokig szervesen épült, meggyökerezett hagyomány, a „tág” kontextusú kultúra „emberarcúbb”, mert a különbözőségek elfogadásában a gyarlóságok vállalásával együtt megnyugtatóbban rendezhetők az emberi viszonyok addig is, amíg a problémák úgymond megoldódnak. A szűkkeblű gondolkodást „nem az érdekli, hogy rendezzem a másik emberrel való viszonyomat, hanem az, hogy oldjuk meg a problémát”, és ebbe a mentalitásba mindig belekeveredik a tiszta ésszerűség „embertelensége”. A szívszerű okosság viszont relációorientált: „sokkal fontosabb számukra az, hogy rendezzük az egymással való jó viszonyunkat, mint az, hogy a probléma rögtön és véglegesen megoldódjon. A probléma megoldását, azt rá lehet bízni az időre, mert ha mi már rendeztük egymással a viszonyunkat, ezzel már megteremtettünk egy olyan helyzetet, amelyben a probléma majd valahogy magától meg fog oldódni (idő van, határtalan idő), nem muszáj kiderüljön az igazság, minek szégyenbe hozni valakit mások előtt?” (812. o.)
Az igazságszolgáltatás valóban nem az aktorok dolga, hanem a történelmi vagy még transzcendensebb „ítélőszéké”, ám meggondolandó, amit Szilágyi N. Sándor állít, hogy tudniillik kellő empátiával, hozzáértéssel megelőzhetőek és elkerülhetőek lennének olyan tragédiák, mint amilyenek a balkáni háborúk során történtek. Ha egy Szerbia fölött bevetett negyvenmillió dolláros repülőgép helyett már előbb, a posztszocialista országok etnikai földrengéseit előre jelző és kezelni tudó konfliktus-antropológiai intézet szakmai szolgáltatásait vették volna igénybe az amerikai politikusok, a szakemberek „előre megmondhatták volna, hogy Koszovóban, illetve Szerbiában és általában egy tág kontextusú kultúrában hogy fognak viselkedni az emberek, hogy fognak arra reagálni, ha ilyen módszerrel akarják őket rákényszeríteni valamire…” – írja a szerző (821. o.).
Széchenyi gróf úr nem volt ugyan a mai értelemben „jól felkészült antropológus”, mégis évekkel a 48-as forradalom előtt felismerte, hogy a „franczia” minta követése kudarcorientált, bele van kódolva a vérveszteség és a szégyen. Vereségre vagyunk ítélve, ha a többi kis népek emancipációját mi, magyarok akadályozzuk meg. Aztán mintegy fél évszázaddal Világos után Ady Endre ugyancsak prófétikus költeményeiben már benne volt az újabb vereség előszele (tényszerű alapokkal), de az I. világháborúban való önkéntes és igen tevékeny részvételünk, az idejében fel nem ismert nemzetiségi gondok „robbanása” újra „elsegített” bennünket a sorszerűnek hitt, ám valójában korántsem elkerülhetetlen vereséghez, a mindmáig évente, zokogva, „megünnepelt”, Trianon nevezetű „hősnemzeti” tragédiához.
Sem a politikum, sem az Akadémia nem volt hajlandó felemelni az őszinte szembesülés, „az önismeret keserű kelyhét”, amit Széchenyi ajánlott 1842-ben. A két világháború között A Dunánál című versében József Attila is figyelmeztet a kelet-európai kis népek, nemzetek egymásra utaltságának általa már elfogadott, tényszerűen létező valóságára. De a „rendezni végre közös dolgainkat” megmaradt költői „beszédeseménynek”, amit a magyar fél szimbolikusan fel-felmutat a közös rendezvényeken, ún. „párbeszédek” keretében anélkül, hogy ezt a politikai osztályok is végre bensővé tennék, interiorizálnák. Viszont üdvös, hogy e József Attila-i mondat igazságérvénye mondjuk egy kolozsvári tömbház „vegyes lakossága” körében naponta gyakorolt, belátott tapasztalatként működik. Ezt a belátást fejezi ki olykor a marginális értelmiségi is, ha mediátori (moderáló) szerepre vállalkozik.
Amit politikusaink és a tömegtájékoztatás felelőtlen, olykor nem kellőképpen iskolázott szereplői magyar és román részről hetente összezavarnak és megrontanak, azt a civilek naponta meg tudják oldani, és erre sok más példa van Szilágyi N. Sándor könyvében is.
Az „útkaparás” értelme
Persze, az angol „vezérkarok” sem szokták megkérdezni jeremiásaikat vagy a szakembereiket, mi várható egy-egy politikai avagy hadászati lépés esetén, ergo: „ne csodálkozzam én azon, ha a mi politikusaink nem hallgatnak a szakemberre, mert a politikus egy más szférában mozog, és általában nem érdekli különösebben, hogy mit mond a szakember” – hivatkozik Szilágyi N. Sándor a szociolingvista Peter Trudgillra a kolozsvári Láthatatlan Kollégium egykori folyóiratának adott interjújában (LKKT 2000/1., 62-72., a kötetben: 823. o.).
Mindazonáltal az „útkaparókra” szükség van. Édesapjára emlékezve írja a szerző: „Aztán eljött az idő, mikor már nem bírta erővel, más munka után kellett néznie. Más lett helyette az útkaparó. Apám előbb csak figyelmeztette az árokra. Mikor látta, hogy hiába, elment a néptanácshoz, hogy csinálni kell valamit, akár közmunkával is ki kell az árkot takarítani. Az sem ért semmit. Kétségbeesve nézte, hogy töltődött fel az árok, nem volt már lefolyása a víznek.
És nagy területeken megváltozott a vidék látványa. Ahol azelőtt jó legelő, kaszáló volt, ott ingovány lett, birtokába vette a sás meg a káka. A korábbi szántóföldön nagy tócsákban állt a víz. Még vadrucát is lehetett már látni. Az országút pedig – közben leaszfaltozták – elkezdett kétfelé süllyedni a forgalom terhe alatt, és középen kettéhasadt.
Akkor látszott meg igazán, mit jelenthet csak egyetlen ember munkája is ezen a világon.” (8. o.)
„Elég a hazának az, ha mindenki elvégzi a maga feladatát” – mondja Epiktétosz, a rabszolgából lett görög bölcselő. Ez lehetne ma is az eszményi „nemzetstratégia”, ami „összefoghatná” a magyarokat az útkaparótól az akadémikusokig: a kötelességek mindennapi, tisztességes, azaz szakszerű teljesítése.
Nyelvében él a nemzet, írta Széchenyi gróf úr, és Szilágyi N. Sándor, az útkaparó fia, egyik ragyogó tanulmányában nyelvészként is megerősíti, aláhúzza, hogy a nemzet „beszédesemények”-ben fogalmazza meg naponta önmagát, és nem lehet statikus, körülhatárolt, konkrét formában, akárcsak egy piruló galóca nevű gombát megragadni, leírni, fogalmilag beskatulyázni. (Nyelvében él a nemzet. In: i.m.: 753-792. o.) A nemzethez tartozás spirituális lényege: a naponta ismételt személyes polgári elköteleződés és az alakuló közösség mi-tudatának dinamizmusa a nyelvben jelenítődik meg, de mi hajlamosak vagyunk olyan „valóságokban” (Apáczai szavával), „csinálmányok”-ban élni, amiket a nemzetfogalom kisajátításában érdekelt emberek, főként politikusok különböző csoportjai nyelvileg konstituálnak, rendszerint kirekesztő szándékkal, attitűddel.
Már Széchenyi tragikus sorsa óta folyton megmutatkozik, milyen fontos ezért a nyelv olyanfajta művelése, mint a vízlevezető árkoké, amelyeket birtokba vehet a sás és a káka, ha nem működik a magyarként is elkötelezett „útkaparó” alázata, olyan, amilyenben Szilágyi N. Sándor írásai fogantak: „hátha a bennük és körülöttük felgyűlt sok tapasztalat és tanulság így együtt segíteni fog majd másokat abban, hogy egy kicsit másképp próbáljanak gondolkozni a világról és benne magukról és magunkról, hogy eredményesebbek legyenek abban, amivel éppen vesződnek, hogy könnyebben tudjanak jó megoldást találni a problémákra, és elhárítani az útjukban álló akadályokat.” (8. o.)
Ha a Széchenyi-kánont úgy képzeljük el, mint olyan folyót, amelyik a béke „alternatív történetét” (Stephen Hawking) rejtve folyik ma is a Kárpát-medencében, elszegődöm én is útkaparónak, „hogy legyen a víznek lefolyása…”. A kánon is elbeszélve, beszédeseményekben él, teremtődik meg újra meg újra. Beszélve él a nemzet… Pontosan, szépen. Úgy érdemes.
(Részlet egy nagyobb tanulmányból: Értékszószedet. Az NKA [Szépirodalmi Szakmai Kollégium] támogatásával.)
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 27. szám
