Népszabadság * Bächer Iván * 2006. július 8.
Gördülök ki a verőcei állomásról a tizenkettő kilences vonattal. Lassan megy valamiért, mit bánom én, majd behozza, ha tudja, én állok az ablakban, és nézek a Börzsöny felé. Nézem a házakat, a verőcei házakat.
Nézem a dombot, melyen a mi házunk is áll, az utcában az utolsó. Nézem azt, és nézem sorban a többit. Konstatálom, hogy már valamenynyiről tudom, ki lakja éppen. Sőt, nem egy házról azt is, hogy ki lakta egykoron.
Nem mindnek, de már többnek is tudom históriáját.
Ott van fenn példának okáért az Eichel-nyaraló.
Verőce a tizenkilencedik század végétől lett nyaralófalu.
Két tényező találkozott szerencsésen itt: egyrészt a verőcei parasztok – részben a filoxéra szőlőpusztítása nyomán – felhagytak a gazdálkodással, másrészt a jómódra jutó pesti polgárok megunták a pesti koszt.
Kirajzottak a pestiek, és a verőceiek örömest fogadták be őket.
A városi nyaralók jó része még a legszebb békeidőkben is ódzkodott az ingatlanvásárlástól; úgy vélekedvén, hogy errefelé túl gyakran veszik el az ember házát, birtokát, javát. A huszadik századi események azt bizonyították, hogy ez az aggodalom nem volt épp indokolatlan.
Így aztán a verőcei nyaralókolóniának csak néhány tagja bírt saját lakkal: például a mi házunk egykori tulajdonosa, a bankigazgató Makai Ernőék, vagy Huszár Pufi, a legendás színész, vagy éppen Eichelék.
A többség azonban a helyi gazdáknál bérelt szobákat.
A jómódú verőceiek szívesen adták ki házaik egy részét. (Egy szegény faluban erre kevésbé lett volna mód.) Az épületeket célszerűen át is alakították, általában a ház első, tágasabb, polgáribb fertályát adva át a városiaknak, és a múlt század fordulójára kiépült az a Duna-parti strand, amely nyaranta paradicsomi hely ma is.
A nyaralók egymást csábították, hólabdaeffektusként alakult ki az a verőcei társaság, amely Pesten is gyakorta összeverődött, és legismertebb tagjai voltak a Karinthyak, Devecseriék, Vajna Hugó gyógyszerész és két gyermeke, Jancsi és Márta, Rényi Alfréd, a nagy matematikus, a Dorogi család, vagy Weinberg Gyula, Benedek Elek mesekönyveinek legendás kiadója, és sorolom majd őket tovább is.
Feltűnő lehet, különösen manapság, sajnos manapság is, hogy Verőcére sok zsidó származású nyaraló vetődött.
Ennek nem voltak azonban semmiféle vallási vagy származási okai.
A gyönyörű fekvésű Verőce – ellentétben a szintén kies Leányfaluval – vonattal is megközelíthető volt. Ez lehetővé tette, hogy autótlan középosztálybeliek is könnyen eljussanak ide, és megoldotta a dolgozó családfő napi ingázását is.
A vonat a Nyugatiból indult, ez az indóház pedig a részben zsidók – legyünk pontosak: zsidó vallású és zsidó származású magyarok – lakta Lipótváros és Újlipótváros szomszédságában van.
És nem utolsósorban ennek a vonatnak útjába esett és esik Újpest, ahonnan elhozta ide az Eicheléket is.
Eichel Dezső nyaraló verőcei volt, akár soktucatnyi társa.
Anyai nagyapja még a tizenkilencedik század végén vett nagy telket itt, hogy aztán három családnak is jusson kies nyári lak azon: két felcseperedő, családot alapító gyermek egy ikerházban, a harmadik egy különállóban töltötte a jó időt el egykor. Ezt a harmadikat szemlézem most, Eichel Dezső egykori házát.
A család az Újpest-alapító zsidó famíliák egyike volt, még Károlyitól vették a telket. (Ezt persze illő megmagyarázni az ifjabb olvasóknak: Újpest gróf Károlyi István hatalmas birtokának fölparcellázásával alapíttatott az 1830-as években. 1950-ig önálló település, város, ahol a legteljesebb békében éltek együtt a legkülönfélébb származású és vallású polgárok; Újpest nagyipari központ és kisipari paradicsom volt, fölvilágosult, olvasó munkások és szociális felelősséggel bíró szorgos tőkések hona; Magyarország egyik legpolgáribb városa egy évszázadon át.)
Az 1888-ban született Eichel Dezső vegyészeti tanulmányokat folytatott, majd az asztalosipar alapjait sajátította el. Ifjúkorában ékszerboltot működtetett testvérével az Árpád úton, majd hosszú ideig a Kollár Miklós vegyészeti gyár főtisztviselője volt, de aztán végképp átállt a fára. A fa – a bőr mellett – Újpest alapanyaga volt: a Dunán keveredett le a Felvidékről a matéria, és onnan jöttek a fások is: asztalosok, fakereskedők, jobbadán zsidók.
Eichel Dezső az első világháborúban Doberdónál tüdőlövést kapott, Besztercebányán ápolták, ott látogatta meg felesége, e vizit konzekvenciája lett 1917-ben a leány, ki most itt, Verőcén mesélt nekem.
A vitéz katonából nagy tekintélyű újpesti polgár lett, az újpesti Lőrinc utcában lévő Minerva Famegmunkáló és Faáru Gyár tulajdonosa, városi képviselő, az újpesti izraelita hitközség pénzügyi elöljárója, az izraelita Szentegylet elöljárósági tagja, a Gyermekbarát-Jószív Egyesület társelnöke.
Eichel Dezső egy igazi rendes ember volt.
Nem volt zseni, nem volt a nyaralótelep központja, nem volt bohém, nem volt legendás figura; egy tisztességes magyar polgár volt.
Lányától megkaptam azt az 1944 nyarán kelt hivatalos papírt, amely akkor készült, mikor elvették üzemét, házát, verőcei nyaralóját, minden vagyonát, hogy aztán, pár héttel később elvegyék életét is.
Az első rubrikában a vagyoni viszonyok vannak részletezve, a másodikban az üzletmenetet jellemzi pár szó, a harmadiknak ez áll fejlécén: Jellem. És utána ennyi: „Megbízható, tisztességes ember, városi képviselő, kötelezettségének eddig rendben eleget tett.” Aztán az utolsó rubrika: „Hitelképesség: 10 millió pengő áruhitel.”
Megbízható, tisztességes ember. Tehát meg kell ölni. És mert megbízható, tisztességes ember volt, meg is lehetett ölni őt. Nem lázadt a magyar országgyűlés által hozott törvények hatálya ellen, nem bújt, nem szökött. Törvénytisztelő volt ugyanis. A magyar zsidóság, a magyar lezsidózottság tragédiájának ez volt az egyik titka: a törvénytisztelet. A rendesség. A becsület.
Mikor újpesti sorstársainak ezreit gettóba sűrítették, majd Budakalászra szállították, majd őt ősz hajú feleségével együtt feltuszkolták a tehervagonra, Eichel Dezső még akkor sem hitte el, hogy megtörténhet az, ami megtörtént simán.
