A mai Kelet-Közép-Európában szinte lehetetlen – ezért parancsolóan szükséges – fölvetni ezt a kérdést. Társadalmunk annyira konformista, beszűkült, prózai, represszív és tekintélyelvű, hogy tudni lehet: minden szembeszegülés, ellenállás, minden új érzés, új gondolat nevetségesnek tetszik. Még csak nem is vált ki fölháborodást. Fölháborodást száz éve elavult dolgok keltenek, mint a valódi női egyenjogúság, mint a melegek egyenjogúsítása, mint a családon belüli nemi (és egyéb) erőszak kriminalizálása, mint a tisztségekkel nem rendelkező laikusok beleszólása a közügyekbe, mint a hatalmi viszonyok realisztikus fölfogása. E tekintetben a mai Magyarország reakciósabb, elmaradottabb, tudatlanabb, civilizálatlanabb, mint volt száz éve, 1906-ban.
Kilencven-száz évvel ezelőtt Ady, Ignotus, Jászi, Szabó Ervin, Kunfi folyóiratai (a Nyugat, a Huszadik Század, a Szocializmus) az egész hivatalos hóbelevancot kitették a legradikálisabb kritikának – nem a kormányt bírálták, azt akkor is lehetett, az akkori konvencionális napisajtóban is, ezerszer élesebben, mint ma: az akkori Népszava a mai, gyávább időkben teljesen elképzelhetetlen volna – , tehát magát a rendszert, kultúrájával és előítéleteivel együtt.
Ma még azt se merik leírni, hogy nagy írónk, Esterházy Péter legutóbb rissz-rossz reszlikből összeöltögetett, kutyaütő fércművet tett közzé, hogy jeles bölcselőnk, Heller Ágnes elvesztette kritikai érzékét, hogy Spiró György agyonünnepelt történelmi regénye alulról ostromolja boldog emlékezetű Passuth László és Hegedüs Géza ismeretterjesztő giccseinek színvonalát, hogy a valaha elbűvölően szellemes Magyar Narancs ma honunk vezető közhelygyára, hogy tíz éve még mennydörgő, megvesztegethetetlen publicistáink a savanyú beletörődés dögunalmas szólamait ismételgetik, hogy nagyobb nemzetközi tudása, világismerete volt a cafatokra cenzúrázott kádári cselédsajtónak, mint mai szabad utódának – holott azt, amit most elmondtam, mindenki tudja.
Ma az egyik vezető lap vezető helyén Kántor Péter párizsi verset közölhet, tele francia kifejezésekkel és nevekkel, amelyek mindegyike rosszul van írva, a vezető lapok címlapján helyesírási és nyelvtani hibák olvashatók főcímekben, az ország vezetői ordító állatságokat beszélhetnek, amelyeket aztán tisztelettudóan kommentálnak a politikai elemzőnek kikiáltott analfabéták tucatjai – és így tovább. Az ilyesmit száz esztendeje a banális napisajtó is kipellengérezte, ehhöz nem kellett Nyugat.
A mai Magyarországon mindenki mélán utálja a fönnálló rendszert, ugyanakkor a fönnálló rendszer bírálata egyszerűen hitetlenkedést vált ki. A kései kapitalizmus honi, provinciális változatának legmérsékeltebb bírálatát is hitetlenkedéssel fogadják: „értelmiségi”, „idealista”, „az elefáncsont-torony lakója”, „doktrinér” (amit persze helytelenül „doktriner”-nek szoktak írni, „e”-vel, a növekvő számú írástudatlanok), mondják, mintha nem lehetne tudni, hogy a valóság bírálata lehetséges, kívánatos, és még csak a fölvilágosodást se kellett megvárni vele.
Az ószövetségi próféták – Ésaiás, Jeremiás – az igazságtalan társadalom bírálatának előképei, szavaik „a könyv népeinek” (zsidók, keresztyének, muzulmánok) állítólag szent könyveibe foglalvák: régebben még hagyományunk is szentesítette a lázadást, s ehhöz a francia forradalom utáni modernség hozzábiggyesztette a lázadást is szentesítő hagyomány elleni lázadást is. A modern társadalom legalább annyira alapul a modernség radikális bírálatán, mint önmagán.
A modern kultúra filozofikus kultúra, amennyiben elismeri, sőt: büszkén állítja, hogy a jelenségek nem azok, aminek látszanak, hogy az uralkodó vélekedéseknek oka van, hogy ami a társadalomban rendszeresnek, szilárdnak, megingathatatlannak látszik, amögött másik rendszer van, s ez utóbbi csöppet sem szilárd. Nem is olyan régen eleink még komolyan gondolták, hogy a kék vér csakugyan magasabbrendű emberi valóságokat jelent, hogy a fekete rabszolgák középúton vannak az állati és emberi lét között, hogy a nők butábbak és szertelenebbek, mint a férfiak (a nők „morális idióták”, írta Otto Weininger), hogy a meleg férfiak „nőiesek”, hogy a társadalmi állás (pozíció, osztályhelyzet) értelmi különbségekből fakad, hogy a szerzett tulajdonságokat örökölni lehet. Ma ugyanilyen tudománytalan marhaságokat állítanak (bár a régebbiek se haltak még ki egészen, hiszen pl. a faji sajátosságok állandóságában számosan hisznek, ha ezt a nagy nyilvánosság előtt csak kevesek merik szemérmetlen nyíltsággal hangoztatni), teszem azt: sokan hisznek benne, hogy a környezet – vagy ahogy a tucathírlapírók szokták mondani, az, hogy valaki hogyan „van szocializálva” – meghatározó. Komolyan állítják jól fizetett közbeszélők, hogy ha valaki nem hajlandó a kádári korszak nagyságát méltányolni, az „nem élt itt”, „nem ismeri az átlagembereket (kisembereket)” – megjegyzem, ez a kisemberezés mélységesen sértő, demokrácia- és népellenes – , mármost pedig ha ez igaz lenne, akkor az én nemzedékem, amely élt a Kádár-rendszerben és szívből utálta, nem változtathatta volna meg. Ha a „szocializációra” vonatkozó közkeletű, ostoba babonákban volna akárcsak fikarcnyi igazság, soha semmi nem változhatott volna meg, s boldogan élnénk a trópusi matriarchátusban, mint Marci Hevesen.
Ebből fakad az is, hogy a mostani helyzet kádáristább a kádárizmusnál, hiszen a Kádár-korszakban a kádárizmusnak volt ellenzéke, most pedig nincsen.
„Elnök úr, engedelmével: ön seggfej” – mondta Joschka Fischer, amikor még volt esze és becsülete. A magyarországi sajtó gúnyolta Joschka Fischert, amikor még volt esze és becsülete, ám tiszteli, amióta szokványos, romlott és cinikus polgári politikus lett belőle. Egykori mondását is azért idézik álnosztalgikus ellágyulással, mert csodálják, hogy milyen fan-tasz-ti-kus karriert futott be. Érettségije sincs, mégis nagy ember. Mint a magyar társadalom másik bálványa, Kulcsár Attila. Társadalmunk hivatalos és alternatív bálványai között rengeteg a félcédulás, amit mindenki tud, de mivel a sikert szokás tisztelni, nem a tehetséget, természetesen a rossz ízlés napi hangadóinak hangulatához igazodó nímandok tetszenek tehetségesnek, akik ennélfogva sikeresek lesznek, és így tovább a végtelenségig. Van olyan magyar politikus, akiről az ellenfelei is elismerik, milyen nagy elme, pedig tizenöt éve értelmes szó ki nem jött a száján, és még a legközhelyesebb szófordulatokat is elrontja heveny műveletlensége miatt.
A lázadó – a mai magyar ideológia szerint – hisztis, összeférhetetlen, frusztrált (a rádióban így ejtik: „flusztrált”, „l”-lel), „beilleszkedési zavarokkal küzdő”, sikertelen, boldogtalan ember, aki saját személyes kudarcáért szeretne (de persze nem tud) bosszút állni. Állításai eleve hamisak. A valóság egyenlő avval, ami (épp) van, akinek nem tetszik a valóság, az őrült – mondják a fönnálló állapotok védelmezői, akik között nagy számban fordulnak elő a fönnálló állapotok kárvallottai. Lázadás? „Nem telik rá” – írják a pesti lapok kulturális rovatainak tudósítói, akik kultúrafinanszírozásról, szponzorokról, műkereskedőkről és szerzői jogi problémákról tudósítanak. Kultúra helyett. Régen persze voltak lázadók, ezt jól tudja a Christie”s meg a Kieselbach meg a Kogart, a múlt ellen a múltban lázadók árfolyama magas. Ám a múlt akkor jelen volt, pupákok.
Száz esztendeje az olyan lázadókat, mint Ady Endre volt, a hivatalosság gyűlölte, befeketítette, kicsúfolta – az Ady-ellenes gyalázkodás sokkal több kötetere rúg, mint az Ady-életmű – , ámde volt ellenkultúra (többek között a nálunk ma is iszonyattal emlegetett, amúgy fölöttébb jámbor szabadkőművesség zárt humanista kultúrája), amely eltartotta a lázadókat, megvásárolta, elolvasta a lázadás dokumentumait, és nem szégyellte a bűntudatot, amelyet Ady prófétai szemrehányásai, süvöltő vádjai keltettek benne. Száz esztendeje a lázadóktól féltek, mert úgy érezték homályosan: az övék a jövő. Ma lenézik a lázadókat, mert biztosan tudják: ők a múlt.
Társadalmunk ma ajakbiggyesztve tekintélyimádó, borúlátóan cinikus, tudja, hogy többet ér a gazdag és az egészséges, mint a szegény és a beteg, értékesebb a csinos fiatal nő, mint az őszülő középkorú, jobb a nagy autó, mint a kicsi, és minél többen néznek meg egy műsort, annál jobb, holott tudjuk: ócska vacak.
Magyarországon a horizonton túl nincs semmi. Történet- és regényíróink szerint a múltban is mindenki anyagias, hatalommániás, szexmániás csirkefogó volt, s az emberiség kultúrája arra való, hogy emiatt álságosan vigasztaljon bennünket. Ésaiás, Jézus, Dante, Galilei, Spinoza, Mozart, Shelley, Marx, Nietzsche, Cézanne, Ady mind balek volt, a „fogyasztói kosár” összeállításából ki lehet hagyni őket, kit érdekel.
E sorok írója pedig fogja már rövidebbre, vagy fogja be.
Tamás Gáspár Miklós
