Forrás: ÉS

Kaltenbach Jenő

Tisztelt emlékezők!

Szándékom szerint nem emlékező beszédet akarok tartani, bár ez lenne a megszokott és természetes. Éppen ezért nem fogom felidézni a hatvan évvel ezelőtti szörnyűségeket. Persze azt nem akarom és nem is tudom megakadályozni, hogy önök, akik jelen vannak, és mindazok, akiknek a hatvan évvel ezelőtti trauma személyes élményük, vagy a családi, rokoni, közösségi emlékezet szerves része, felidézzék magukban azokat a máig jelen lévő keserű emlékeket.

Nem feszegetem a részleteket, a személyes és intézményi érintettségeket sem, pedig több mint ötvenévi hallgatás és máig tartó kollektív amnézia után végre nemcsak jó lenne tisztán látni, hanem ideje lenne a rengeteg hazugság, sanda felelősségáthárítás után egyenes derékkal szembenézni a múlttal, akkor is, ha belepirulunk. Jó lenne elrendezni a történteket az iskolák történelemkönyveiben is, hogy legalább az utánunk jövő generációk, akik ezt már bűntudat nélkül tehetik, megismerhessék az igazságot.

Jól tudjuk, ilyenkor elmaradhatatlan az a mondat is, amely főként a holokausztra, az európai zsidóság rettenetes tragédiájára emlékezve hangzik el: azért kell felidéznünk a borzalmakat, szűnni nem akaróan, újra és újra, mert figyelmeztetni kell az emberiséget, hogy soha többé ne ismétlődhessenek meg.

A kérdés ma már nem az, hogy mi történt, még akkor sem, ha Magyarországon ugyanúgy, mint az akkori eseményekben érintett többi országban, a széles közvélemény számára az események vagy nem ismertek, vagy csak azoknak a szemüvegén keresztül láthatók, akik a legkevésbé érdekeltek az igazság terjesztésében.

Az sem érdekes ma már, hogy kit, kiket terhel a felelősség és milyen mértékben, hiszen a személyes felelősök rég nincsenek köztünk, csak az isteni törvényszék ítélkezhet felettük, a kollektív felelősség pedig ma ugyanúgy értelmetlen és tisztességtelen lenne, mint kellett volna lennie hatvan évvel ezelőtt.

Az események értékeléséül pedig, azt hiszem nagyon is elfogadhatók a következő sorok:

“A leggonoszabb vétek a történelmileg adott ellen és egyáltalán mindenfajta emberi jog ellen, ha népeket oly módon fosztanak meg az általuk lakott országban élés jogától, hogy kényszerítik őket máshol megtelepedni. Azon, hogy a győztes hatalmak a második világháború végén elhatározták, hogy százezer emberre és méghozzá a legkeményebb módon ezt a sorsot szabják ki, lemérhető, hogy mily kevéssé tudatosult bennük a dolgok üdvös és valamennyire igazságos újrarendezésének rájuk mért feladata.” Albert Schweitzer mondta ezt 1954-ben, Oslóban, a Nobel-békedíj átvételekor. Én, a késői és méltatlan utód csak azt tehetem hozzá, hogy a szám több millió, és hogy a vesztes hatalmak egyike-másika is bepiszkította a kezét, nem csak a győztesek.

A bennünket foglalkoztató legfontosabb kérdésnek talán a miértnek meg a hogyannak kellene lennie. Mert ha valóban az a célunk, hogy az ismétlődéstől megkíméljük magunkat, gyermekeinket és unokáinkat, akkor legalább meg kell kísérelnünk a tanulságok megkeresését, meg kell próbálnunk válaszolni a “hogyan fordulhatott elő” kínzó, kínos kérdésére.

Nem azt kérdezem, hogy a közösségért és a közösségnek felelős államférfi hogyan válhat felbujtóvá és tettessé, zavaros időkben megbicsaklik a tisztesség és megnyílik az út a hitvány karakterek előtt. Az sem megmagyarázhatatlan, bármennyire szégyenteljes is, hogy a hír és a leírt gondolat emberei olykor igencsak olcsón szegődnek a legaljasabb akciók szolgálatába, és készséggel segítenek előkészíteni a talajt, miközben az újságírói tisztesség a legkevésbé sem érdekli őket. Sajnos azon sincs nagyon csodálkoznivaló, hogy az állam gépezete szolgálatkész végrehajtónak bizonyult és nem került szembe saját morális fenntartásaival. Ez itt nem volt szokás.

Amire választ kell, kellene találnunk, az az, hogy hogyan fordulhatott elő, hogy mindössze néhány hónappal a magyarországi zsidóság halálba küldése után egy másik csoport embertelen elűzése sem érte el a társadalom ingerküszöbét, hogy az ellenállás, a tiltakozás, bár mindkét esetben előfordultak, elszigetelt akciók, nemcsak meghátrálásra nem kényszerítette az elkövetőket, hanem még valódi szándékaik és indítékaik elkendőzésére sem. Sőt, az utóbbi esetben, a mai napig az igaz ügy harcosainak szerepében tetszeleghettek. Hogyan fordulhatott elő, hogy a kétségtelenül igazságtalan trianoni békediktátum miatt érzett keserűséget az akkori uralkodó körök egyes, a saját nemzet szerves részét képező közösségek elleni gyűlöletkeltésre, rasszista indulatok szítására használták fel? Ráadásul olyan közösségekről, a zsidókról és a németekről van szó, akik, ahogy Glatz Ferenc fogalmazott, “soha nem követelték maguknak a haza egyetlen négyzetcentiméterét sem”, akiknek a hűsége minden addigi próbát kiállt. Hogyan történhetett meg, hogy háromszáz év sorsközösség, az ország felvirágoztatásáért hozott megannyi áldozat, hogy kiemelkedő tettek és hírnevünket öregbítő életpályák egész sora egyszerre semmivé vált? Joggal írta a magyar püspöki kar a miniszterelnökhöz írt levelében 1947-ben: “Ha kitelepítjük németjeinket, akkor miért nem telepítjük ki egy Semmelweis szobrát, egy Steindl, Ybl, Hausmann, Strobl alkotásait, Herczeg Ferenc könyveit, és miért nem töröljük az Akadémia évkönyveiből nagy német származású tudósaink nevét?” Azt már én teszem hozzá, hogy miért nem töröljük a magyar zeneirodalomból Erkel Ferencet, a Himnusz és a Bánk bán zeneszerzőjét, Gárdonyi Gézát vagy Tömörkény Istvánt az irodalomból, Munkácsy Mihály képeit a képcsarnokból vagy Puskás Öcsit, Hidegkutit vagy Lantost az Aranycsapatból?

Nem tudom a választ. De abban biztos vagyok, hogy a múlt megismerése, “bevallása” nélkül nincs jövő. Nem tudom, jól látom-e, de talán a válasz egy részét éppen ebben a nem tudásban kell keresni. Talán nem járok messze az igazságtól, ha feltételezem, hogy az előbb felsorolt impozáns névsor hordozóinak származása a mai napig is rejtve maradt a széles közvélemény előtt. Történelemkönyveinkben mindmáig hiába keresünk utalást ennek az országnak az évezredes sokszínűségére. Szent István híres intelmeinek üres ismételgetésén kívül ugyan mi emlékezteti a felnövő generációkat arra, hogy az ország üdvéért nem csak magyarul beszélők vére hullt, agya gondolkodott és szíve dobogott. Melyik történelemtanár magyarázza el a még fogékony diáknak, hogy az Aradon lefejezett honvédtábornokok többsége úgy halt meg a magyar ügyért, hogy az osztrák ítéletet német anyanyelvén hallgatta meg?

A válasz másik fele bizonyára a demokratikus hagyomány hiányában keresendő. Bibó István közismert szavait megtoldva, “demokratának lenni annyi, mint nem félni”, a mindenkori hatalomtól. Egy országban csak akkor beszélhetünk demokráciáról, ha az emberek soha, semmilyen körülmények között nem válnak, nem válhatnak a hatalom játékszerévé. Egy demokráciában sohasem történhet meg, hogy az állam, a média, veszedelmes kalandorok kezébe kerülve, a nemzet ellen fordítható, hogy az emberek tétlenül nézzék, amint embertársaik életére, vagyonára, szülőföldjére törnek.

Ha mi, ma élő utódok valóban komolyan akarjuk és nem csak beszélünk róla, hogy azok és az ahhoz hasonló tragédiák, amelyekre emlékezve ma itt összegyűltünk, valóban ne ismétlődhessen meg, mindig tudnunk kell, hogy mi a teendőnk, és sohasem engedhetjük el egymás kezét.

(A beszéd június 19-én, Budaörsön hangzott el a magyarországi németek kitelepítési emlékművének felavatásán, a kitelepítés 60. évfordulójára emlékezve.)

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 25. szám

Comments are closed.