„Minek az a sok traffipaxos rendőr a környéken? – Hogy el ne siessük az autonómiát…” Még meg sem kezdődött a székely nemzetgyűlés, megszületett az első kesernyés vicc róla. Rendőr valóban volt bőven, nyilván remekül kaszálhattak a gyűlésre igyekvők között, de az esemény nem keltett túl sok izgalmat Gyergyóditrón túl. Bezzeg március 15-e előtt a levegő tele volt ideges latolgatással, a nagyromániások hírhedt vezére híveit vezényelte volna Székelyudvarhelyre, ott és akkor tényleg kellett volna sok rendőr – de provokációra végül ott sem került sor, Vadim Tudor nem ment oda, a román elnök pedig csak a gyűlés másnapján.
Most Ditrón magyar oldalról sem volt teljes a lista: az autonomisták vezető személyiségei közül csak a nemzetgyűlést összehívó Csapó József volt jelen, Tőkés László nem, az udvarhelyi szervező, Szász Jenő, a Magyar Polgári Szövetség vezetője pedig csak elvegyült a tömegben. A résztvevők számáról kétezertől ötezerig terjedtek a becslések a sajtópáholyban, azaz a focipálya tribünjének jobb oldalán. Az eredeti helyszín megtelt volna, de a háttérben magasodó kéttornyú templom kertjében Jakubinyi György érsek nem engedélyezett politikai rendezvényt. Itt a „stadionban” voltak viszont a székelyek között rövidre nyírt, feketébe öltözött magyarországi ifjak is, árpádsávos zászlókkal. A Magyar Nemzeti Front aktivistái a Nemzeti Ellenállás Lapjának két számából osztogattak. Mindkettőben van írás a székely nagygyűlésről is, de a címlapokon más szerepel: „Kirekeszt, fajt véd, teheti, mert zsidó?” És: „Engedd be a tótot a házadba, majd kiver abból.”
Maga a gyűlés ennél emelkedettebb volt. A szónokok szavaiból kirajzolódtak a mai jogtalanságok és a történelmi érvek; Gazda József író arra emlékeztetett, mit ígért 1918-ban a gyulafehérvári román gyűlés a magyaroknak. Ahogy akkor, Ditróban sem volt hivatalos delegálás, akik jöttek, azok képviselték a maguk települését. Csapó József, a Székely Nemzeti Tanács elnökének felszólítására a közvetlen demokrácia jegyében az autonómiaigényt háromszoros „akarjuk” kiáltással és kézfelemeléssel erősítették meg a résztvevők. Július 31-éig kell megkezdődnie a tárgyalásoknak a bukaresti kormánnyal az autonómiáról, szeptember 30-áig kellene aláírni a megállapodást. Ha netán a bukaresti kormány mégsem akarná elismerni a székely önrendelkezést, egy újabb nemzetgyűlés határoz majd – feltehetően október 23-án – „az autonómia érvényesítésének módozatairól”. A ditrói gyűlés utáni sajtóértekezleten Csapó elmondja: ez népszavazást jelent, vagy ha ezt nem engedi a hatalom, „belső székely referendumot”. A Trianont aláíró nagyhatalmaktól kell követelni a székelység jogfosztottságának orvoslását, az ENSZ-től az önrendelkezés jogának elismerését. A határozat az autonómia demokratikusan választandó testületeiről beszél, de hogy ezek milyenek lesznek, hogyan állnak fel, meddig tart a jogkörük, milyen lenne a kapcsolatuk Bukaresttel, erről kevés a konkrétum. A leginkább kézzelfogható az általános anyanyelvhasználat és a követelés, hogy az adók 90 százaléka maradjon helyben. A határozatban nem szerepel, de a szónokok egyike elmondta, azért kell az autonómia, hogy Székelyföld szépségei, kincsei és a földek ne kerüljenek idegenek kezébe.
Az egyik széki elnök szerint Magyarország kormányának védhatalmi státuszt kell biztosítania a székely autonómiának, „még ha úgy is hívják a miniszterelnököt, hogy Gyurcsány Ferenc”. Ez lett a gyűlés egyik érzelmi csúcspontja: amúgy sűrűn esett szó a toleranciáról, de ekkor a fújolásból és füttyből kiemelkedtek a „Dögölj meg!” kiáltások. (Még az RMDSZ emlegetése sem váltott ki ennyire érzelemteli reakciót, pedig az egyik transzparensnek az volt a felirata, hogy „Ellep a komcsi, RMDSZ mocsok”.) Egy nénike egy magyarországi hetilap címoldalán Orbán Viktor képét tartotta magasra, mint ortodoxok az ikont. A gitáros-énekes művészvendég, Szabó Csilla elmondta, Magyarország jobbik feléről jött, ahol most sokan szomorúak.
Öregek és fiatalok, népviseletben és utcai ruhában; lovasok is bevonultak, aztán gyerekek csücsültek a közbe-közbenyihogó pacikon. Különösen megható volt a sokadalom számára, amikor felmutatták „a székely nemzet eltűntnek hitt áldozó poharát”, a széki vezetők egy-egy korty borral pecsételték meg az autonómia szövetségét.
Másutt nem volt annyira emelkedett a hangulat. Gyergyószentmiklóson egy panellakásban egy indulatos úr azt kiabálta: azért nem lesz autonómia, mert nemzet sincs, Magyarországon az a másfél millió magyar maradt, aki a kettős állampolgárságra szavazott. Egy másik székely Gyergyócsomafalván viszont úgy vélte, az autonómiának akkor lenne értelme, ha működne már az unióig, ami lehetetlen, ez a mostani, akármilyen jó vagy rossz, ez működik. Aztán, ahogy este láttuk, amint Gyulakuta házaiba betör a víz egy hatalmas zápor után, velem utazó kollégám azt mormogta: ez a kérdés, rendbehozni a gátakat, visszatelepíteni a kivágott erdőket a hegyoldalakra, megvédeni az embereket a bajoktól, megélhetést adni az embereknek – aztán tőlem jöhet az autonómia.
