Szitanyomat
Ígérem, hogy a nyári szünet beálltával felhagyok az Önnel folytatott – eleddig egyoldalú – levelezéssel, de nálam tapasztaltabb barátaim azt tanácsolták, hogy próbálkozzak még egyszer, mert – ahogy mondták – Önnel nem árt jóban lenni, másfelől lehet még az osztályfőnököm.
Folyó év május havának utolsó hétfőjén arról értesültem a Magyar Nemzetből, hogy Pokorni Zoltán megítélésének nem tesz jót, ha olyanokkal találkozik, mint Horn Gábor vagy én.
Mindenekelőtt bemutatkoznék: 49 éves, elvált riporter vagyok, akivel már a Sziget utcai általánosban meggyűlt a tanári kar baja. Később az Apáczai gimnáziumban zavartam indokolatlanul elhúzódó és folyamatos helykeresésemmel társaimat a tanulásban, tanáraimat az oktatásban. Harmadikos gimnazista koromban egy szerelmi történet kamasz lelkemet annyira megviselte, hogy az érettségit már a Radnótiban tettem le.
Életem egyébiránt azzal kezdődött, hogy szüleim egyetlen gyermekeként 1957 márciusában nemcsak én lélegeztem föl, de orvos apám is, merthogy fiút akart. Zsidóságommal sokáig nem tudtam megbarátkozni, mivel hosszú ideig titkolták előttem. Kalocsán voltam katona, ahol Gulyás András százados, ütegparancsnok a leszereléskor azt mondta, hogy ne vegyem dicséretnek, de ő egy év alatt tízet öregedett tőlem. Mivel nem akartam jogász lenni, elhelyezkedni sem volt könnyű. Végül Kéri László segítségével az akkori Művelődési Minisztériumba kerültem, ahol joghézagkereséssel kellett volna múlatnom időm. Kevés siker jutott osztályrészemül, ráadásul részidős munkatársként – esztétika szakra jártam – eleve kifelé állt a szekerem rúdja. Ezt érezhette meg apám, amikor közölte, hogy felkeresi Tóth Dezső miniszterhelyettest, hogy megtudakolja: mennyire elégedett velem. Lebeszéltem róla.
A rendszerváltás a Magyar Rádióban ért. 1994-ben létszámfelettivé válva átmenetileg utcára kerültem. Habár én azt hittem, hogy tevékenységem irányultsága nem változott, a kialakulóban lévő jobboldal szemében állandósuló szálkává, majd gerendává nőttem. Kapcsolataim nem politikai szimpátiák alapján zajlottak. Kifejezett „pech”, hogy anno eSZZSé okán a Fodor-szárnnyal barátkoztam. Kormányra kerülése után egyre több lett velem a rádióban a gond, ezért 2000 októberében eljöttem, és reggeli műsorokat kezdtem készíteni KeljFelJancsi címmel a Budapest Rádióban. Egy nem jobboldali publicista szerint – akkor még volt Pannon Rádió – hallgatói ridegtartáson alapuló baloldali ítélőszéket vezettem. Panaszbizottsági vegzálásom 2002 tavaszától állandósult, személyes megjelenésem okán tapasztaltam, hogy nem szívelnek a jobboldali tagok. Később az MTV egyik beszélgetőműsorából kellett átmenetileg, majd tartósan távoznom „származásommal összefüggő arroganciám” okán.
Munkámat – riporter vagyok – emberekkel való találkozásokkal oldom meg. Úgy tűnik, hogy ami engem foglalkoztat, másokat is érdekel – minden, amit az aznapról tudni kell vagy érdemes -, ezért mesélek helykeresésem újabb és újabb stációiról. Mindeközben – akaratlan – érdeket sértek. Nem tudom, hogy a véletlennek tudjam-e be, hogy az elmúlt időben immáron nem is panaszbizottságon, hanem bíróságon és megválaszolhatatlan publicisztikákban talál meg a velem nem rokonszenvezők jobboldali tábora.
Állítólag van humorom. 1998 nyarán viccnek tűnt, amit Petri Lukács Ádám mesélt, hogy egy fideszes notabilitás az Állatkertben arra kérte őt, hogy ez után ne mutatkozzanak együtt nyilvános helyen.
Korábbi levelemre nem válaszolt, a Szentkirályi utcai székház telefonosa szerint ott elnök hónapok óta nem lakik, és jelenleg nincs is távbeszélős elérhetősége, mégis arra kérem, segítsen, és fogadjon engem, vagy bármely erre alkalmas hozzátartozóm – a lányom még csak nyolcéves – vagy munkatársam, hogy mit tegyek annak érdekében, hogy hátralévő éveiben ne lehessen gondja annak, aki az Ön táborából velem találkozik. Hja: és nekem sem.
Fiala János
újságíró
