Semmiképp! Magyar demokrata, az antifasiszta alapon született második magyar köztársasággal (1946-47) jogfolytonos harmadik köztársaság állampolgára nem feledheti el Ságvári Endrét. Nem felejtheti, mert egyike a nemzet fájdalmasan kevés számú antifasiszta hősének. De nem felejtheti el azért sem, mert a Legfelsőbb Bíróság „tett róla”, hogy a történelmi folyamatokra, a művelt világ közvélekedése által is megerősített erkölcsi és jogi alapvetésekre érzékeny emberek körében új aktualitást kapjon Ságvári ügye.Történt, hogy a Legfelsőbb Bíróság felmentette az egyik csendőrt, K. Lászlót, aki 1944. július 27-én – figyelem, hónapokkal hazánk német megszállása után! – részt vett Ságvári letartóztatásában, azaz a védekező Ságvárival vívott tűzpárbaj során Ságvári meggyilkolásában. A csendőrt 1958-ban halálra ítélték. Ha csak annyi történik, hogy az akcióban közreműködő, de Ságvári lelövésekor már sebesülten padlón fekvő és 1958-ban vitatható eljárásban halálra ítélt csendőrt „halkan” vétlennek nyilvánítják, ezt a jogkövető közvélemény tudomásul vehette volna. Csakhogy az ítélet indoklása, még inkább a fellángolt sajtópolémiában a bíróság nyilatkozata olyan megállapításokat tesz, amelyek igen kínos kérdéseknek nyitottak utat.
Azt, hogy a Legfelsőbb Bíróságon döntést hozó dr. Kónya István (egy bírótársával) „pulpitus nélküli” nyílt vitát vállalt, ismerve a bírói világ zárt rendjét kedvező fejleménynek tartom. (A Nagy Imre villába szóló civil invitációt persze nehéz lett volna visszautasítani.) Viszont a közszereplés pozitív tényén túl a vita maga volt az irracionalitás! Mert jó, fogadjuk el a bíróság álláspontját, hogy K. László, mivel Ságvári megölésekor már magatehetetlen volt a törvény legszűkebb értelmezésében akkor és ott nem követett el bűntettet. Igaz, K. László éveken keresztül spicli volt, tisztességes emberek sokaságát juttatta csendőrkézre, tette ki őket kínvallatásoknak, maga is részt vett emberek megkínzásában. Viszont ezek a cselekmények elévültek és nem számítottak – legalábbis a 2006-os felülvizsgálat szerint – háborús bűntettnek. Mindezzel együtt, gondolom nemcsak számomra volt kínos a köztársaság magas rangú bíráitól 2006-ban a mártír Nagy Imre villájában olyanokat hallani, hogy a csendőrök Ságvárit „csak” elfogni és előállítani akarták – mintha nem is német és magyar nácik ellen harcoló antifasisztáról, hanem valami csavargóról volna szó – s hogy elfogásnak „semmi köze nem volt a háborúhoz”. Valamint: a csendőrök fegyverhasználata jogszerű volt.Pontosítva: a „Kell-e menteni a Legfelsőbb Bíróság ítéletét?”című sajtóközlemény így fogalmaz- vigyázzat, Magyarország1944 juliusáról beszélünk! -„Bármilyen népszerűtlenül hangozzék is ez, Ságvár Endre nem volt jogos védelmi helyzetben,amikor… vele szemben jogszerű hatósági intézkedés történt.” Az ember csak ámul! Szóval Ságvári, aki tudta, hogy elfogása után kínvallatás, majd a halál vár rá, nem védekezhetett fegyverrel,- épp ugyanúgy, mint a náci megszállás éjszakáján nemzeti hősünk, Bajcsy-Zsilinszky tette? Ő sem volt „jogos védelmi helyzetben”, amikor a Gestaposokat és a velük egyetértő s együttmüködő csendőröket pisztollyal fogadta? (Számíthatunk Bajcsy-Zsilinszky elfogóinak rehabilitálására is?) A jog az jog, mégis megdöbbentő hallani, hogy „Ságvári jogszerű rendőri intézkedés közben.. de nem jogos védelmi helyzetben,… maga idézte elő az életét is kioltó tűzharcot”. Tessék belegondolni: ha Ságvári nem jogtalan-védekezik, bekísérik és talán haja szála sem görbül meg a köztudottan humánusan eljáró csendőrök Margit körúti pincéjében. A nürnbergi ítélet, megannyi háborús, emberiesség és népellenes bűntett, ENSZ-dokumentum, a Bosznia-bűncselekmény, s a Nemzetközi Büntető Bíróság felállítása után lehet tértől, időtől, összefüggéseitől elszakítva, ennyire szűkkeblűen, történelmi, politikai vonatkozásaitól függetlenül helyes bírói döntést hozni? Aligha. A mai jogértelmezés (Szilágyi Péter, az Állam és jogtudomány professzora erre külön rámutatott ) a náci Németország bűntettei óta ismeri azt, amit „törvénybe foglalt jogtalanságnak” nevez. Ennek az elvnek alapján mondták ki (a világtekintély jogtudós Gustav Radbruch!), hogy akik szembefordultak a náci rezsimmel nem marasztalhatók el e rendszer törvénybe foglalt jogtalansága szerint. (Főleg e jogelv alapján tekintik nemhogy bűntelennek, hanem nemzeti hősnek azokat a civileket és katonatiszteket, akik 1944. július 20-án merényletet kísérelnek meg Hitler ellen, és azokat az antifasisztákat, akik a világ megannyi országában szembeszálltak a náci hatalommal és kollaboránsaikkal)
Hallgatom az 1921.évi – 85 évvel ezelőtti!- „államvédelmi törvényre” való hivatkozást, és egyre kevésbé tudok szabadulni attól, hogy a Legfelsőbb Bíróság egyszerűen nem veszi figyelembe az alap-argumentumot. Éspedig azt, hogy az 1944. március 19-i a náci megszállással, a Magyarországra kényszeritett Sztójay-kormánnyal (Sztójayt és társait háborús bűntetteikért kivégezték!) megszűnt a magyar állam szuverenitása, legitimitása, szükségképpen megszűnt bármilyen erőszakszervnek – többek között hazafiak százait letartóztató, halálrakinzó, és ötszázezer zsidó származású magyar állampolgár deportálásában oroszlánrészt vállaló – csendőrségnek adott utasítás törvényessége. Nem az lenne az indokolt, ha 2006-ban az események tágabb összefüggését nézve a jogalkalmazó (vagy a jogalkotó?) kimondaná, hogy 1944. március 19. után Magyarországon megszűnt a normális büntetőjog érvénye és ezzel megszünt a csendőrségnek adott bármilyen parancs legalitása? Bár némi megnyugvással vettem tudomásul, hogy dr. Kónya nem habozott leszögezni, ” magánemberként” Ságvárit hősnek tartja, de ez sajnos nem változtat azon, hogy a „Kell-e menteni a Legfelsőbb Bíróság ítéletét” című nyilatkozat egyebeken túl ilyen kitételt tartalmaz: „mindez (mármint K. László felmentése) nem befolyásolja azt, hogy Ságvári Endre helytállása elvbarátainak megbecsülését, tiszteletét válthatta ki.” Hát ez az ami elfogadhatatlan! A Legfelsőbb Bíróságnak nincs ahhoz joga, hogy Ságvárit a Munkásmozgalmi Panteonba utasítsa! Ságvári függetlenül attól, hogy kommunista világnézetet vallott – csakúgy, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki nemzeti állásponton lett ellenálló- antifasiszta hős, aki nem „csak a kommunistáknak”, hanem az egész nemzetnek hőse.
Még csak annyit :a magyar állam 1944-es legitimitásáról szólva a „kommunistasággal” nem vádolható Bibó István leszögezte „Odáig csak nagyon kevesen jutottak el, hogy az államhatalmat gengszterbandának, rendeleteit papírcafatoknak, s a velük szembeni engedetlenséget erkölcsi kötelességnek tekintsék.” Jó lenne ha ezen, bíráinkkal együtt minden magyar demokrata elgondolkodna.
Szász István
Kiemelés Ságvári halott, felejtsük el?
Semmiképp! Magyar demokrata, az antifasiszta alapon született második magyar köztársasággal (1946-47) jogfolytonos harmadik köztársaság állampolgára nem feledheti el Ságvári Endrét. Nem felejtheti, mert egyike a nemzet fájdalmasan kevés számú antifasiszta hősének. De nem felejtheti el azért sem, mert a Legfelsőbb Bíróság „tett róla”, hogy a történelmi folyamatokra, a művelt világ közvélekedése által is megerősített erkölcsi és jogi alapvetésekre érzékeny emberek körében új aktualitást kapjon Ságvári ügye.Történt, hogy a Legfelsőbb Bíróság felmentette az egyik csendőrt, K. Lászlót, aki 1944. július 27-én – figyelem, hónapokkal hazánk német megszállása után! – részt vett Ságvári letartóztatásában, azaz a védekező Ságvárival vívott tűzpárbaj során Ságvári meggyilkolásában. A csendőrt 1958-ban halálra ítélték. Ha csak annyi történik, hogy az akcióban közreműködő, de Ságvári lelövésekor már sebesülten padlón fekvő és 1958-ban vitatható eljárásban halálra ítélt csendőrt „halkan” vétlennek nyilvánítják, ezt a jogkövető közvélemény tudomásul vehette volna. Csakhogy az ítélet indoklása, még inkább a fellángolt sajtópolémiában a bíróság nyilatkozata olyan megállapításokat tesz, amelyek igen kínos kérdéseknek nyitottak utat.
Azt, hogy a Legfelsőbb Bíróságon döntést hozó dr. Kónya István (egy bírótársával) „pulpitus nélküli” nyílt vitát vállalt, ismerve a bírói világ zárt rendjét kedvező fejleménynek tartom. (A Nagy Imre villába szóló civil invitációt persze nehéz lett volna visszautasítani.) Viszont a közszereplés pozitív tényén túl a vita maga volt az irracionalitás! Mert jó, fogadjuk el a bíróság álláspontját, hogy K. László, mivel Ságvári megölésekor már magatehetetlen volt a törvény legszűkebb értelmezésében akkor és ott nem követett el bűntettet. Igaz, K. László éveken keresztül spicli volt, tisztességes emberek sokaságát juttatta csendőrkézre, tette ki őket kínvallatásoknak, maga is részt vett emberek megkínzásában. Viszont ezek a cselekmények elévültek és nem számítottak – legalábbis a 2006-os felülvizsgálat szerint – háborús bűntettnek. Mindezzel együtt, gondolom nemcsak számomra volt kínos a köztársaság magas rangú bíráitól 2006-ban a mártír Nagy Imre villájában olyanokat hallani, hogy a csendőrök Ságvárit „csak” elfogni és előállítani akarták – mintha nem is német és magyar nácik ellen harcoló antifasisztáról, hanem valami csavargóról volna szó – s hogy elfogásnak „semmi köze nem volt a háborúhoz”. Valamint: a csendőrök fegyverhasználata jogszerű volt.Pontosítva: a „Kell-e menteni a Legfelsőbb Bíróság ítéletét?”című sajtóközlemény így fogalmaz- vigyázzat, Magyarország1944 juliusáról beszélünk! -„Bármilyen népszerűtlenül hangozzék is ez, Ságvár Endre nem volt jogos védelmi helyzetben,amikor… vele szemben jogszerű hatósági intézkedés történt.” Az ember csak ámul! Szóval Ságvári, aki tudta, hogy elfogása után kínvallatás, majd a halál vár rá, nem védekezhetett fegyverrel,- épp ugyanúgy, mint a náci megszállás éjszakáján nemzeti hősünk, Bajcsy-Zsilinszky tette? Ő sem volt „jogos védelmi helyzetben”, amikor a Gestaposokat és a velük egyetértő s együttmüködő csendőröket pisztollyal fogadta? (Számíthatunk Bajcsy-Zsilinszky elfogóinak rehabilitálására is?) A jog az jog, mégis megdöbbentő hallani, hogy „Ságvári jogszerű rendőri intézkedés közben.. de nem jogos védelmi helyzetben,… maga idézte elő az életét is kioltó tűzharcot”. Tessék belegondolni: ha Ságvári nem jogtalan-védekezik, bekísérik és talán haja szála sem görbül meg a köztudottan humánusan eljáró csendőrök Margit körúti pincéjében. A nürnbergi ítélet, megannyi háborús, emberiesség és népellenes bűntett, ENSZ-dokumentum, a Bosznia-bűncselekmény, s a Nemzetközi Büntető Bíróság felállítása után lehet tértől, időtől, összefüggéseitől elszakítva, ennyire szűkkeblűen, történelmi, politikai vonatkozásaitól függetlenül helyes bírói döntést hozni? Aligha. A mai jogértelmezés (Szilágyi Péter, az Állam és jogtudomány professzora erre külön rámutatott ) a náci Németország bűntettei óta ismeri azt, amit „törvénybe foglalt jogtalanságnak” nevez. Ennek az elvnek alapján mondták ki (a világtekintély jogtudós Gustav Radbruch!), hogy akik szembefordultak a náci rezsimmel nem marasztalhatók el e rendszer törvénybe foglalt jogtalansága szerint. (Főleg e jogelv alapján tekintik nemhogy bűntelennek, hanem nemzeti hősnek azokat a civileket és katonatiszteket, akik 1944. július 20-án merényletet kísérelnek meg Hitler ellen, és azokat az antifasisztákat, akik a világ megannyi országában szembeszálltak a náci hatalommal és kollaboránsaikkal)
Hallgatom az 1921.évi – 85 évvel ezelőtti!- „államvédelmi törvényre” való hivatkozást, és egyre kevésbé tudok szabadulni attól, hogy a Legfelsőbb Bíróság egyszerűen nem veszi figyelembe az alap-argumentumot. Éspedig azt, hogy az 1944. március 19-i a náci megszállással, a Magyarországra kényszeritett Sztójay-kormánnyal (Sztójayt és társait háborús bűntetteikért kivégezték!) megszűnt a magyar állam szuverenitása, legitimitása, szükségképpen megszűnt bármilyen erőszakszervnek – többek között hazafiak százait letartóztató, halálrakinzó, és ötszázezer zsidó származású magyar állampolgár deportálásában oroszlánrészt vállaló – csendőrségnek adott utasítás törvényessége. Nem az lenne az indokolt, ha 2006-ban az események tágabb összefüggését nézve a jogalkalmazó (vagy a jogalkotó?) kimondaná, hogy 1944. március 19. után Magyarországon megszűnt a normális büntetőjog érvénye és ezzel megszünt a csendőrségnek adott bármilyen parancs legalitása? Bár némi megnyugvással vettem tudomásul, hogy dr. Kónya nem habozott leszögezni, ” magánemberként” Ságvárit hősnek tartja, de ez sajnos nem változtat azon, hogy a „Kell-e menteni a Legfelsőbb Bíróság ítéletét” című nyilatkozat egyebeken túl ilyen kitételt tartalmaz: „mindez (mármint K. László felmentése) nem befolyásolja azt, hogy Ságvári Endre helytállása elvbarátainak megbecsülését, tiszteletét válthatta ki.” Hát ez az ami elfogadhatatlan! A Legfelsőbb Bíróságnak nincs ahhoz joga, hogy Ságvárit a Munkásmozgalmi Panteonba utasítsa! Ságvári függetlenül attól, hogy kommunista világnézetet vallott – csakúgy, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki nemzeti állásponton lett ellenálló- antifasiszta hős, aki nem „csak a kommunistáknak”, hanem az egész nemzetnek hőse.
Még csak annyit :a magyar állam 1944-es legitimitásáról szólva a „kommunistasággal” nem vádolható Bibó István leszögezte „Odáig csak nagyon kevesen jutottak el, hogy az államhatalmat gengszterbandának, rendeleteit papírcafatoknak, s a velük szembeni engedetlenséget erkölcsi kötelességnek tekintsék.” Jó lenne ha ezen, bíráinkkal együtt minden magyar demokrata elgondolkodna.
Szász István
Szász István
