Löffler Tibor
A rendszerváltás utáni sokadik Trianon-évforduló után megállapíthatjuk, hogy – egyebek mellett – ezen a szellemi területen sem ment végbe rendszerváltás. A diktatúrának megvolt a maga múltpolitikája, de az örökébe lépő posztkommunista múltpolitika továbbra is az önkényes szelekció kommunista módszereire alapozódik, amit Konrád György után szabadon úgy írhatunk le, hogy kimazsolázzák a múltból, ami éppen ízlik. A posztkommunista múltpolitika stílszerűen dialektikus: bizonyos kérdésekben vállalja a szembenézést a múlttal, másokban meg éppen ellenkezőleg: a múlt lezárását hangoztatja.
A posztkommunista helyzethez időben legközelebb álló kommunizmus bűneit és fehér foltjait a megbékélés fátylával takarja be, míg a vészkorszakot, a Horthy-korszakot és általában a történelmi Magyarországot az élve boncolás tárgyává teszi. A posztkommunista múltpolitika egy az egyben levezethető a kommunista diktatúra ideológiai és legitimációs szükségleteiből: démonizálni a kommunista puccs előtti történelmi korszakokat, hogy az azt követő korszakok hibáik ellenére történelmi megváltás eredményének tűnjenek. Az ideológiai és legitimációs szükségleteket rezsimszükségletek is formálják: amilyen bel- vagy külpolitikai kérdéssel a rezsim nem képes megbirkózni, azt bármilyen ideológiai technikával meg kell semmisíteni.
A kommunista (béke)táborban nemzeti kommunizmusok voltak. Minden kommunista rezsim valamilyen formában és mértékben nemzeti alapon állt, és igyekeztek nemzeti legitimitásra is szert tenni. Két kivétel volt: az NDK és Magyarország. Ebben a két országban a kommunista elit a legteljesebb mértékben internacionalista volt. Mindent überelő internacionalizmusuk miatt a magyar kommunisták – tisztelet a kevés kivételnek – a magyar nemzeti érdekeket maximálisan alárendelték az internacionalizmusba csomagolt külső elvárásoknak, és teljesen azonosultak a „testvérországok” és „testvérpártok” szempontjaival és elvárásaival.
Az internacionalista magyar kommunisták alkatilag (politikai kultúra, attitűd stb. alapján) képtelenek voltak és ezért nem is akarták magyar érdekek szerint kezelni a határon túli magyarok problémáját és a nemzettudat ehhez kapcsolódó kérdését. Az ideológiai, legitimációs és rezsimszükségletek azt diktálták, hogy Trianont tabusítsák, az embereket pedig mélyreható indoktrinációnak vessék alá. Ennek az volt a célja, hogy eleve ne legyen igény a Trianonra vonatkozó ismeretekre és diskurzusokra. Ezt az „igénytelenítést” kollektív tudathasadáshoz vezető manipulációkkal biztosították be, amelynek eredményeképpen ösztönös és reflexszerű ellenreakciókat keltett s kelt maga a szó: Trianon.
Ezek a szociotechnikai megoldások nagyban hasonlítottak a „zsidókérdés” és a vészkorszak tabusításával. 1984-ben, de nem George Orwell könyvében, tehát negyven évvel a vészkorszak és hatvannégy évvel Trianon után a „Trianon” és a „zsidó” szó nyilvános kiejtése pontosan ugyanazt a zavart okozta. És ugyanolyan félelmet és bűntudatot – az áldozatokban is.
Trianonban nem mi hódítottunk és csonkítottunk, nem mi ültünk tort mások vereségén, és nem mi aláztunk meg másokat, Trianon mégis a mi szégyenünk és gyalázatunk lett. Trianonban Magyarország és a magyarság volt az áldozat, mégis az emlékezés és a szólás lett a bűn. Az évtizedek óta tartó s virulens posztkommunista örökségnek számító bűntudatkeltéshez mára már elég a puszta elhallgatás. Ahogy a családi szennyest nem szokás kiteregetni, úgy a Trianonról hallgatás is azt a benyomást kelti, hogy az Magyarország és a magyarság történelmi szennyeséhez tartozik.
A takargatni való bűn konkrétabb, valamivel megfoghatóbb „megideologizálása” három bűnt akar az emberekben tudatosítani. 1. A soknemzetiségű történelmi Magyarország léte történelmi bűn (népek börtöne) volt, és a történelem tulajdonképpen történelmi igazságot szolgáltatott Trianonban. 2. A dualizmus korának nemzetiségi politikája bűnös volt, ezért Magyarországot jogosan büntették meg Trianonban. 3. Magyarország bűnös háborút folytatott a rossz oldalon, a németek oldalán, és ezért is járt jogosan a büntetés.
A regnáló baloldali és liberális elitek – megint tisztelet a kevés kivételnek – totálisan érzéketlenek a trianoni problematika iránt, amit részben megmagyaráz a köztük uralkodó internacionalizmus, transznacionalizmus és kozmopolitizmus, mely „izmusokat” egy másik manipulatív szociotechnikával megint csak tabusítanak. A balliberális szekértáborokban sikeresen operálnak azzal, hogy Trianont a (szélső)jobboldali politikai szubkultúra elemének állítják be, aminek persze megvan az a valós alapja, hogy a baloldali tabusítás miatt tényleg csak a jobboldalon foglalkoznak a témával. A nemzeti és (tényleg) polgári baloldalnak, nemzeti liberálisoknak, jobbközépnek és konzervatívoknak ezért is kellene nagyot lépni ebben a kérdésben. Például támogatni a kezdeményezést, hogy június 4-ét nyilvánítsa nemzeti gyásznappá az Országgyűlés.
