Kálmán C. György
Ady és a zsidó történetek
Ady Endre: Egy keresztvetés története. Zsidó történetek. Válogatta és az utószót írta Kőbányai János. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2006. 276 oldal, 2500 Ft
Nagyon nehéz ügy ez. Az ember amúgy is némi gyanakvással tekint a tematikus gyűjteményekre (szerelmes versek, anyanovellák, magyarságesszék, történelmi drámák és így tovább) – ritkán van megvilágító erejük, az olvasó inkább a hiányokra, a kakukktojásokra, a következetlenségekre figyel föl. Ráadásul ennek a gyűjteménynek a „témája” is igencsak furcsa: Ady írásaiból (mondjuk így: elbeszélő műveiből) válogat aszerint, hogy melyik szól (így vagy úgy) a zsidókról, a zsidóságról (vagy épp egy zsidóról).
Nem vitás, hogy ennek a kötetnek az esetében a tematikusság és a konkrét téma egyaránt vitatható mivolta egymásba játszik és egymást erősíti – kifejezetten provokatív tehát, és éppen akkor éri el a célját, ha olvasója a válogatás milyenségén és a választott témán egyaránt elgondolkodik (ha fel nem háborodik). Hiszen hogyan jönnek egymáshoz az álbibliai történetek (amelyeknek főszereplői csaknem véletlenül zsidók), és a Margita élni akar című verses elbeszélés, vagy akár a tárcanovellák? És számítson-e „zsidó történetnek” bármi, amiben akár csak az egyik-másik mellékszereplőnek zsidós neve van? És ebből már további, sokkal érdekesebb kérdések következnek: vajon Ady számára így számított volna-e? Véletlen-e, ha valakiről megtudjuk, hogy zsidó – mekkora súllyal esik vajon a latba egy-egy írás esetében ez a mellékesnek tetsző közlés (vagy érzékeltetés)? S mivel a válogatás a jelek szerint azt veszi tekintetbe, hogy hol van akár futó utalás is a zsidóságra, rögtön eszembe jutott egy fontos hiány: kimaradt – pedig fontos lett volna – a Mihályi Rozália csókja, amelyben Mihályi Rozália „üzenetének” egyik állomása, az a bizonyos újságíró, „magyar, pesti, tudatlan, komisz és zsidó”.
Ady és a zsidóság kapcsolata bonyolult, izgalmas, és korántsem egyértelmű: a lelkes filoszemitizmustól a viszolygó idegenkedésig terjed. Szó sincs antiszemitizmusról: Ady dühe, indulata, gúnya magyart, zsidót és bárkit elér, akár igazságtalanul és meggondolatlanul is. De mintha Ady maga is pontosan érezte volna: nemcsak hogy egyik végletes viszony sem megfelelő, de egyáltalán az így feltett kérdés is torz: nem lehet egy egész népcsoportot „szeretni” vagy „elutasítani”. Nem abban az értelemben vannak a zsidóság egészének kvalitásai, hogy azok az egyes (megvetendő, szánandó, szeretetre méltó vagy taszító) embereket automatikusan minősítsék. Novelláiban a zsidó-magyar viszonyt gyakran a pénz, érdek, alkalmazkodás, kihasználás, vágy stb. kategóriái szerint írja le; mert a pozíció mássága efféle magatartást hív elő a zsidóság (és a magyarság) képviselőiből. Ady számára vannak a zsidóságnak persze bizonyos vonásai, valamelyest általánosítható jellegzetességei, amelyek számára a zsidót vonzóvá teszik – éspedig éppen az, hogy a zsidóságtól szükségképpen teljesen idegen az általa olyannyira gyűlölt nacionalizmus és klerikalizmus. Az, hogy a zsidóság olyan pályákra kényszerült, ahol mit sem számítanak születési előjogok, családi-történelmi hagyományok, hajdani fényes múlt, a tehetségtelenséget ellensúlyozó kapcsolatrendszer. Amikor a magyarság és zsidóság együttélésétől, „nászától” valami nagyszerű eredményt remél (Korrobori), akkor erre utal: hogy a megmerevedett és változásra önmagától képtelen magyar társadalomnak csak jót tehet az a zsidóság, amely helyzeténél fogva nem tud (és nem is akar) ebbe a világba teljesen beleolvadni.
Mindez nyilván csak fölületes és sok tekintetben kikezdhető összefoglalása annak a kérdés-sornak, amelyet ez a kötet provokál. Az összeállító Kőbányai János zaklatott, nehezen áttekinthető, de igen tájékozott és sok problémát megfogalmazó utószava (csakúgy, mint Komlós Aladár függelékben közölt írása) sokkal több és izgalmasabb átgondolandó dilemmával szembesíti az olvasót.
Azért ez a kötet nem ennyi – több is szépirodalmi művek soránál, mert hiszen maga az összeállítás komoly értelmezési nehézségekkel szembesít, de mégiscsak szépirodalmi művek sora. Novellák és a Margita. Ady nem volt jó novellista, de van néhány nagyszerű novellája, és novelláinak nagyszerű részletei vannak. Igen sok bennük a modorosság, archaizál és felkiált, az elbeszélés helyét gyakran a retorikus kifakadások, lírai kommentárok veszik át, s gyakran elsietettség érzik rajtuk. Viszont vannak olyan hihetetlen jelenetek, mint a tükröződő vonatablakban a vadbarom férj orra előtt flörtölő páré (Eszter csókokat küld); majdnem Karinthyt idézi a saját és egymás hazugságába keveredő „szerelmesek” párbeszéde (Egy budapesti autóban), és kiváló anekdota a kötetcímadó szöveg. (Viszont, jegyezzük meg, alig van közük ezeknek a zsidó problémához.) A Margita élni akar az az Ady-mű, amelyikről – jól írja Kőbányai János – nemigen szokás tudomást venni; most itt az alkalom (újra)olvasni, és (újra) kellemes meglepetés lehet. A felelőtlen és önironikus locsogás, a lenyűgöző szellemesség és a súlyos, nehezen kibogozható költészet, a könnyed időhúzás és a fájdalom sajátos elegye, (újra)megismerésre méltó, izgalmas mű. Azért kerülhetett a kötetbe, mert többé-kevésbé elbeszélő mű, még ha verses „regény” is.
A Korrobori, valamint Révész Béla és Komlós Aladár írása került a függelékbe, Kőbányai utószava elé. Mindezek komoly segítséget nyújtanak az eligazodáshoz. Mert élvezzük csak (többé vagy kevésbé) Ady műveit, de azért lecke is fel van adva. Neki lehet állni.
Élet és Irodalom
50. évfolyam, 23. szám
