Gavra Gábor 2006. június 1. 12:15
Mitől lesz valaki „liberális”, ha évek óta nem hagyta el a száját egyetlen, a Fidesz antiliberális főáramától különböző mondat sem, ráadásul az őt ért támadás után két nappal a Magyar Hírlap érdeklődésére igyekszik levakarni magáról a minősítést? Attól, hogy a valamilyen körökben megengedhetőnél nagyobb empátiával viseltetik a „zsidó holokausztra” emlékezők érzései iránt?
Van egy Fidesz-vezető, aki tizenkét éve pártja élvonalába tartozik, mégsem tudunk róla túl sok mindent. Nem tudjuk, hogy halk, kenetteljes deklamálása mögött az úgynevezett emberarcú Fideszt tisztelhetjük, vagy csupán az Orbán Viktor előtti magyar jobboldalból itt maradt szürke érdektelenséget és unalmat. Arról sincs fogalmunk, hogy vajon pártja (valós vagy virtuális) „liberális” szárnyához tartozik-e, egyáltalán hogy tartalmilag képvisel-e bármi attól eltérőt, amit az utóbbi években a Fidesz politikájaként megismertünk.
Annyit tudunk róla, hogy a Magyar Nemzet jól értesült publicistája a Fidesz Orbán Viktor vesztére törő liberális szárnya vezéralakjának állítja be; ő maga viszont a Magyar Hírlapban két nappal később tagadja saját liberális mivoltát.
*
Pokorni Zoltánnak a Fidesz élvonalában (sőt 2001-2002-ben a párt élén) eltöltött évtizedéből nem emlékszünk túl sok mindenre. Amire mégis, az roppant zavarba ejtő, mert gyökeresen ellentmond a saját magáról kialakított, gondolkodó, hovatovább tépelődő (vagy egyszerűen csak lelassult) értelmiségit ábrázoló képnek.
Mielőtt a jobboldali sajtó által egységesen „balliberálisként” megbélyegzett médiakórushoz csatlakozva a Magyar Nemzet publicisztikája nyomán magunk is hozsannázni kezdenénk Pokorni Zoltán államférfiúi vagy akár csak politikusi kvalitásai fölött, idézzük fel egy pillanatra a 2002-es választás második fordulójának éjszakáját.
Négy éve a jobboldal (akkor még üdítően sok fiatalt magával ragadó) kampányában részt vevő honfitársaink éppen csak túljutottak az Orbán Viktornak köszönhetően szuperintenzív két forduló közötti kampány extázisán; a Millenáris Parkban összegyűlt tömeg a sokkoló első fordulós vereség ellenére sem akarta elhinni, hogy a Fidesz elveszítheti a választást. Kiélezett helyzetekben a választónak nem kötelező racionálisan viselkednie – nem tekinthető azonban felelős politikusnak, aki elmulasztja szembesíteni a realitásokkal.
A Millenáris közönsége elé a Fidesz-MDF szövetség három emblematikus vezetője lépett április 21-én: Dávid Ibolya, Pokorni Zoltán és Orbán Viktor. Dávid, de Orbán is észnél maradt; mindketten képesek voltak eleget tenni annak a demokratikus politikussal szemben támasztható alapkövetelménynek, hogy elismerje a választási vereséget.
Pokorni Zoltán erre akkor, pályafutása talán legfontosabb pillanatában képtelennek mutatkozott. Választási győzelemről beszélt, meg arról, hogy a második fordulós diadal akár a kormányalakításhoz is elegendő lehet a jobboldal számára. Hogy valóban elég lesz-e, „azt ma Magyarországon még senki nem tudja” – így fejezte ki magát a Fidesz akkori elnöke. Nem éppen államférfiúi magatartás.
*
Érdekes kérdés, hogy Pokorni, akihez az elmúlt évekből (idézett, túl sok büszkeségre semmi okot nem adó megnyilvánulásán kívül) éppen annyi megjegyezhető mondatot köthetünk, mint mondjuk Szili Katalinhoz vagy Hiller Istvánhoz a túloldalról, miért lett egyszeriben az Orbán Viktor félisteni pozíciójára törő cselszövők hiperaktív, már-már démoni szervezője a Magyar Nemzet feltűnően jól értesült publicistája szemében. (Hogy zavarunk teljes legyen, reggel óta folyamatosan tanulmányozzuk a Demokrata mai, épp Pokornival a címlapján megjelenő számát, amelyből megtudtuk, hogy Bencsik főszerkesztő szerint már nem csupán a Magyar Bálint kormányból való távozása fölött kesergő Schmidt Mária, de a Hír TV Hankiss Ágnese is „a polgári oldal liberálisai” közé tartozik.).
Mitől lesz „Egei Antal” szemében „hiperaktív szervező” valaki, aki a Fidesz budapesti választmányában képtelen megvédeni szövetségesét, Nagy Gábor Tamás I. kerületi polgármestert az orbáni új hullám támadásával szemben? Attól, hogy Orbán közeléből menekülve megcéloz egy erőfeszítés nélkül elnyerhető kerületi polgármesteri pozíciót? Pokorni ambíciói érthetőek; a hazai politika-közeli értelmiség „hataloméhes” politikusokról szóló jajveszékelése már Orbán és Gyurcsány esetében is nevetséges volt, pont annyira, mint a meggazdagodni vágyó üzletemberek ellen megeresztett tirádák. Ám milyen képességeket csillantott meg az elmúlt években a Fidesz alelnöke, amelyek félelmet és reszketést keltenek Orbán elszánt támogatóiban és reményt keltenek az Orbán-fóbiában szenvedő baloldali és liberális megmondó embereknek?
És mitől lesz valaki „liberális”, ha évek óta nem hagyta el a száját egyetlen, a Fidesz antiliberális főáramától különböző mondat sem, ráadásul az őt ért támadás után két nappal a Magyar Hírlap érdeklődésére igyekszik levakarni magáról a minősítést? Attól, hogy a valamilyen körökben megengedhetőnél nagyobb empátiával viseltetik a „zsidó holokausztra” emlékezők érzései iránt?
Szégyen, hogy külön le kell szögezni „Egei Antal egyetemi hallgató” hétfői Magyar Nemzet-beli írása után: a holokauszt-megemlékezés tananyaggá tételével Pokorni nem „liberálissá” vált, hanem a második világháború utáni Európa demokratikus politikusaitól elvárható minimumot hozta. Ami a jelek szerint (a ravasz konspirátor képének felskiccelése mellett) elegendő érvet szolgáltat a mai jobboldalon ahhoz valakinek a diszkvalifikálásához.
Mindez riasztó. De mielőtt Pokorni a gonosz szélsőjobboldal meg a Fidesz neoorbánistáinak áldozataként (Dávid Ibolyához, Boross Péterhez vagy Tölgyessy Péterhez hasonlóan) megdicsőülne a nem-jobboldali nyilvánosságban, tegye már fel valaki a kérdést: nem kevés egy Magyar Nemzet-beli lejárató cikk politikusi életműnek? Ha a válasz igen (márpedig reményeink szerint ez így van), akkor a Fidesz alelnöke nem több, mint egy bolsevik logika alapján működő párt soron következő „tisztogatásának” áldozata. Akit áldozat-szerepe semmiképpen nem tesz a legújabb kori magyar demokrácia meghatározó politikusává.
A publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A Hírszerző fenntartja magának a kéziratok rövidítésének és szerkesztésének jogát.
