Forrás: ÉS

MÓRICZ ZSIGMOND

Naplójegyzetek, 1919

1919. június 23.

Szovjetgyűlésen

Tegnap, mint rendesen, ha bejövök Pestre, fölmentem az Otthonba. Azt a furcsa kavargást, ami ebben az újságíró klubban van, s a mely egy örvényhez hasonlít, még sohasem próbáltam megmérni: ezen keresztül lehetne a magyar kultúra csődjét kianalizálni. Én lezártam magam a magyarsághoz [faluhoz] s most veszem észre, hogy nemcsak nem látom, de nem is akarom látni, pl. ezt a fészket.

Véletlenül egy jegyet kaptam a szovjetgyűlésre.

Bevásárlások sikertelen hajszája után 12 óra tájban fölmentem a jól ismert aranycirádás műmárvány lépcsőkön, a régi portás megismert s mosolyogva szalutált: elvtárs. Én is nevettem. Mintha egy komikus helyzetbe kerültünk volna mi ketten. S éppen mi ketten, akik soha egy szót sem váltottunk még az életben: most elhallgattunk egy szót, ami kettőnk között nincs helyén: elvtárs.

Az ülésen a következőket jegyeztem:

– A karzat mintha ijedten figyelne, mint a római arénában, ahol veszedelmes mutatványok vannak. Egy nő fekete szoknyában, bekötött blúzban állt ott fenn, nagy ijedt arccal bámul lefelé. Kevés a nő, férfiak, feketébe öltözött iparos emberek az összes karzaton. Katonák szürkében. Sokan, halálos csöndben.

Lent az asztalok körül ácsorgó csoportok, ugyanúgy, mint a régi Farkas Pálok és Pekár Gyulák. A kép nem változott, csak egy fokkal ordenáribb lett. Egy barna munkás, ahogy odakönyököl egy szürke asztalára s valami lisztát olvas, esetlenségében bájos.

Fent ablakot nyitnak, félrevonják a nagy zöldes függönyt a második emelet nagy ablakán, s fény ömlik be a nagyszerű terembe, amely olyan tompa sötét, mint a nyáron hűvösre és légytelenre sötétített parasztszoba.

A terem sosem volt ízlésesebb.

Az elnöki emelvény vörössel behúzva, de ez a vörös nem nyers, nem rikoltó. Iparművész dolgozta bele az emelvény tábláiba. Sötét bordója jól illik a tölgy burkolathoz. Kétfelől a jegyzők asztal-szakaszán az ötágú kommunista csillag-vörösben, annyira helyén van, mintha az épület tervezője dolgozta volna oda. A karzatok vörös függönyei sötétek, ízlésesek, oly raffinementtal van összehozva minden, mintha nem parasztok, munkások, proletárok gusztusára, de elkényeztetett, túlfinomult arisztokratákat akarnának becsalogatni, hogy: nini, hisz ez nagyon szép…

– A vidékiek elmennek a társalgóba szavazni.

Nagy zajjal, nehézkesen, robogva kelnek fel, tétován, bámészan. Nagyszerű alakok vannak köztük. Van jaó kis kapáslegények szürkében, feketében, értelmes szeműek, bátor pillantásúak, amolyan csupa első vőfély, kiadó násznagy alakok. Nyisztor György, a mocskos, vén, kopasz fejével, borzasztóan házigazdáskodik köztük, ez a vén szatmári favágó úgy adja, mintha ő rendezné udvaros léttire most a nagy disznótort a kastélyba.

Alig marad bent a középen nehány zsidó. Valaki mutogatja az alakokat, az ott Böhm Vilmos. Vadonatúj sárgásbarna vászonuniformis van rajta, s úgy örül neki, mint a cigány a veres nadrágnak, minden pillanatban úgy áll, hogy érzi, hogy katonaruha van rajta, és főparancsnok. Folyton nevet s idegesen beszél, mint egy vigéc, biztosan trágár adomát mond el: ez illik a szellemes formájához. Stromfeldet mutatják, a vezérkari főnököt, széles szíj a vállán keresztül, igen jó, nehézkes német tiszt, olyan vasas, dragonyos-forma. “A kezében tartja a hadsereget”, súgja nekem egy újságíró. Nono, milyen furcsa, Stromfeld a karzaton van, s Böhm a teremben.

Visszajönnek a vidékiek, ugyanolyan nehézkesen, ahogy elmentek, s ahogy már egynehány helyreül, elkezdenek amott kiabálni, hogy vissza kell menni, újra visszamenni, szavazni tovább. “Nem megyünk!” “Miccsoda bbolonditás e!” morognak. Jajaj, mindjárt káromkodnak! Nyisztor feláll, idekönyököl, odakönyököl, öklöz, s beszél, köpköd: “…csakugyan borzasztó helytelenség volt, hogy valaki befutott, hogy gyűjjünk be, mert Bőm akar jelentést tenni, most bejövünk: és semmi. Hát én asztmondom, akármijen kellemetlen is, mennyünk vissza…”

“Én nem megyek!” – vág kicsit az asztalra egy kemény kis öreg. – “Nem megyek én”, s leül.

Egy másik, makra kubikos ember a levegőt öklözi, lármáz, dohog, dulakodik.

De Nyisztor kifogyhatatlanul beszél, csak úgy dűl belőle az intelligencia, ez most biztosan havanna szivart aprít a pipába, s lassan újra kivonul a jó vidék a nagy függönyök közt, s öt perc múlva a kis szürke öreg is meggondolja, utánuk baktat, s csak gyűrött fekete csálé kalapok, és egy-egy hadviselt bakasapka marad az asztalokon.

Ezek a kalapok, sapkák, ezek jól jellemzik a gyűlés nívóját.

“Kun Bélát idegesíti a vidék.”

“Melyik az?”

“Kun Béla? Az ott. Nagyon csúnya ember. Fehér szerecsen.”

Nagy fejű, vállas, alacsony fiú ez a Kun Béla. A feje nagy, olyan, mint egy tőke. Valakitől azt az adomát hallottam róla tegnap, hogy Ady Endre instruktora volt valaha. S azért vállalta el a tanítását, mert az apja, az öreg Kohn bácsi azt mondta neki, hogy “csak a fejét üsse”. Ady ilyet sose hallott, s ez megtetszett neki s haláláig mulatott rajta. Szegény Bandi, nem érte meg, hogy Kun Bélát a rendőrök fejbe verték. Az ő temetésekor még a kommunizmus ott tartott, hogy Hamburger, a mai népbiztos kérte meg a kommunistákat, hogy ne használják fel a forradalom költőjének temetését házbértüntetésre. A kommunista-párt nevében azt a választ adták, hogy: “nekünk Ady Endréhez semmi közünk, ő a kispolgárság költője, mi sem ott nem leszünk, se távol nem tartjuk magunkat, nekünk ott nincs keresni valónk, egy polgári költő temetésén: önöknek igen.” T. i. a socialistáknak.

Tehát ez az a Kun Béla, aki oly aránytalanul jobban képviseli az emberiség proletár tömegeit, mint Ady Endre. Milyen félelmes híre volt, mikor a salgótarjáni kirándulást csinálta, abba az időbe ő volt minden, és tőle rettegett mindenki. Mióta beérkezett, sokkal színtelenebb, szürkébb. Ahogy szembefordul a nyüzsgő vidékkel, pittyedt nagy szájjal, egyszerre egy kétségbeesett ideges slemil, aki izzad attól, hogy nagyobb dologba fogott, mint szerette volna. Hogy? Idegesíti a vidék? Hát hisz azért jött új Krisztusnak, a krisztusát, hogy megváltsa a vidék analfabéta nyomorult tömegeit!

Nem, itt valami nincs rendjén. Ezek az urak, valahogy úgy képzelték, hogy ki kell dobni a grófokat, beülni a helyükre hercegeknek, s nagyúri gesztussal adományozni a népnek: vagyont, szabadságot, műveltséget. S mint jólelkű adakozók, akiket szeret az isten…

Ezek a megváltók, akik itt vannak? Ezek a szatócslegények, akik a pult mellett a rőffel állanak és félnek a paraszttól, akiről föltesznek minden gazságot, s gyáva sorsuk mégis a paraszt kiszolgálására rendelte őket.

S ezek a proletárok? Hisz ezek nagyon jó két-ruhás magyarok, akiknek van vasárnaplójuk és hétköznapló ruhájuk. Ezek a bandagazdák és kubikos vezérek, akik ezer furfanggal bélelve épp olyan vállalkozók, mint az erdőkitermelő nagyságos Róth úr.

“A vidékiek nagy forradalmat csinálnak, az istennek se akarnak megválasztani senkit.”

Igen, ez rájuk vall. Nem azér gyüttek űk ide, hogy mást megválasszanak, hanem hogy üköt válasszák össze-vissza.

“Tudod, mi történik itt, mondja egy újságíró a másiknak, ennek a könyvnek egy fejezete készül.”

A Marcali-féle Magyar történet kutfői vastag kötete van a karzat párkányán. Amaz unottan megnézi:

“Igen. Volt. Megtörtént. Nem lehet letagadni.”

A terem folyton üres, már unalmas, hogy semmi sem történik, senkise beszél.

“Az ott Erdélyi, az a kicsi Szántó, az… …az ott Korvin, ez egy szadista, ez az elfogatások rossz szelleme.”

Púpos vállú, irigy zsidó fiú áll az elnöki lépcsőhöz dőlve, most is úgy les, az iskolában ez volt mindig úgy félretolva, mindig feltartotta a két ujját, hogy: “tanár úr, én tudom”. Valahogy megcsapott a francia forradalom emléke. Sadista, elfogatás, börtön, pince, gyilkosság, Dunába dobott burzsuj. Borzasztó.

“Micsoda könyv ez?” Egy deputátus jön a karzathoz és a vastag könyvet nézi. Mi lehet ez? Főkönyvelő? Mit jelent ennek ez a könyv. Nézi:

“Csupa izé… kellene tudni ezt a konyhalatinságot. Ez csak konyhalatinság.”

Mutatja, hogy ő tudja, hogy van konyhalatinság, úgy tesz, mintha legalábbis ügyvéd volna, fiskális. Pedig csak zsidó, aki mindenhez ért. Később mondták, hogy rabbi volt régebben.

“Én nem tudom, mert én olyan közömbös vagyok, fatalista vagyok, semmi iránt nem érdeklődöm, amit nem én csinálok. Legjobban szeretném itt hagyni a hivatalomat. Erdélyi, az egy kicsit mitmacholja magát. Szervez. Ilyen időkbe. Az újságírókat.”

Ez a hangulat. Valami kimondhatatlan fásultság van ezekben az emberekben. Ez az üzlet nem megy jól.

Lázas, kipirult arccal jön egy rendesebb arcú zsidó úr. “Ez Szabados népbiztos.” Fesztelenül áll oda, egész előttem, s úgy beszél, mint a háziorvosok szoktak a villanyoson, hadd hallja mindenki, ki ő!

“Holnap lemondok.”

“Mér?”

“Mér! Kihagytak a végrehajtó bizottságból.”

“Ki csinálta azt?”

“Ki. Azt is tudom, hogy ki. Újságíró.”

“Akkor tudom, ki. Weltner. Csakugyan Weltner?”

“Kun Béla nem volt ott, ha ott lett volna, nem történik ez a disznóság. Benne van, akit akarsz, minden jelentéktelenség.”

Ég az arca, ideges, tovább lép.

“Ismeri Vértesi Gyulát?”, szól neki egy másik úr a karzaton.

“Igen.”

“Már nem tanfelügyelő.”

Kárörömmel, szórakozottan nevet rajta.

“Mondja, kérem, népbiztos elvtárs, ezt a derék, jó embert, aki súlyos beteg, nem lehetne szanatoriumba betenni? Akárhova…”

Szórakozottan odanéz, nem is hallja, megnézi a terem falán, előtte szórakozottan a hőmérőt, akkor az előbbihez fordul s folytatja:

“Az emberek nagyon jól fizetnek. Ha az adósságukat fizetnék ilyen jól, az nagyon jó volna. De a politikában: 24 óra alatt. Ahogy jön. Ha két hetet késik: vár; de a legelső pillanatban megfizet.”

Ezzel sarkon fordul, s lógó fejjel, izzó indulatban elmegy. De a dühében nincs düh, nincs erő és agresszivitás. Népbiztos! Miniszter! Államférfi! Fecsegő újságíró.

Az az egy bizonyos, hogy a politika apró személyi ügyek molekuláiból áll össze, előbb csak konglomeratum, aztán szerves vegyület… Ez, ez nehéz egy politikai rend megépítésében: bármilyen általános elveket tűznek ki az új világrend számára, azzal tisztában kell lenni, hogy mindenki, aki intézni fogja, marni, habzsolni és zsarolni fog, éppen úgy, mint az elődjei. Az a kérdés tehát, hogy ezen felül jelent-e valamit a munkája az emberiség számára. (Egy író, akár nagy, akár kicsi: él és érvényesülni akar, kell neki zsír és liszt, ruha és lakás és társaság és önérzet: az a kérdés, ő adott-e valamit? Mert ugyanezek a dolgok minden embernek kellenek: de ha egy készleten osztozni kell, akkor az részesüljön előnyben, aki adott: azzal szemben, aki semmit se adott, csak elvesz… Mindjárt: a kommunizmus azt mondja, ahogy egy gépész, egy derék jó lutheránus ember a minap csöndes, tótos módon megmagyarázta nekem: azért kell minden embernek egyforma fizetés a gyárban, mert dacára annak, hogy egyik tíz csavart csinál, a másik pedig csak mondjuk kettőt: de mind a kettő ember. S aki csak kettőt csinál, azért produkál csak annyit, mert vagy beteg, vagy gyenge, vagy nem nevelték jól, szóval nem ő az oka… Tehát így ki kell egyenlíteni…)

Erről a népbiztosról egy iparos azt mondta a napokban:

“Szabados? Az ott lakik a házban, az olyan kódus újságíró vót, nem vót mit ennie. Most? Autója van, és mindennap csomagokat hordanak a lakásába. Úgy él a családja, majd megfúl, és mi nem tudunk vásárolni, négy kis karalábéér öt koronát adunk…”

De hát istenem, egy miniszternek csak kell, hogy ennivalója legyen…

Csakhogy ezek nem miniszterek, hanem apostolok! Ezeknek mezítláb és hajadonfővel kellene menniök, a processzió előtt és fegyvertelenül és föltartott kézzel és énekelve és az égi üdvösségtől sugározva. Ezeknek, akik a tömeg megváltását hozzák, áldozati bárányoknak kellene lenniök, s akkor glória fénylene a fejük fölött.

Így pedig vad hírek keringenek, hogy a Hungáriában a népbiztos családok hatféle húst esznek, pezsgőt isznak, hogy a népbiztosnék az Auguszta főhercegnő ingeiben járnak: hol van az ideális program, amit az első napokban úgy várt a nép!

A vidék újra bevonul.

“Kíváncsi vagyok, hogy kik azok, akik ennek az egész alacsony élettapasztalatú embereknek kellenek. Hogy kiket választanak meg.”

“Nem bízzák azt rájuk. Lisztát tesznek elébük, és azt meg kell szavazni.”

Csakugyan, Nyisztor, az örök Nyisztor, csunya vén olá paraszt feláll. Míg a zúgás lecsendesedik, mellettem:

“A vidékiek lázonganak. A folyosón nagy kapacitálások voltak: “De mán minden megyéből kell egynek benne lenni. Mi felelősek vagyunk otthon.”

“Ez igaz. Igaza van.”

Nyisztor: “A vidéknek kívánsága van. Némely személyi kívánság… ezeket az igen csekély kívánságokat bejelentem, s írják bele a lisztájukba, hogy…”

S diktálja, hogy ki helyett kit kell megválasztani.

“Ez a titkos választás?” Kiált egy őszinte falusi.

Akkor a jobb helyen feláll egy alak: “Az volt a megegyezés, hogy a különböző nemzetek számarány szerint kapnak választást, eszerint a németajkúak közül 18-at kellene beválasztani, s csak 3-at választottak, s most abból is egyet törölnek.” Ez ellen tiltakozik.

Weltner szürkefejű száraz ember, úgy látszik a választás lelke, a titkos választás értelmét magyarázza. “Nem köteles senki ezt a lisztát megszavazni, sem kijavítani, ő pl. nem is írja bele a saját példányába az új neveket, a felszólaló se húzza ki, ha nem akarja, sőt beleírhat 18 németet, ha akar.” Komédia.

Felugrik középen hátul egy kisvárosi asztaloslegény-forma: cifra úri stílusban beszélve követeli, hogy ha titkos a szavazás, legyen titkos: most a német követelt jogot, aztán jön a tót, román: hát hogy legyen titkos a szavazás, ha alkura kell szavazni. Ez nem fér a fejébe: aztán a vidékiek kedvéért csinálnak kivételeket, így komédiázzák ki a titkos szavazást!

Durván kiabálják le középen, most egész zsinagóga a miniszteri székek előtti tér, handabandázva és hadonászva mindenki kiabál: ezeknek igazán legkisebb gondjuk, hogy a szavazás titkos-e vagy nem. Az a fontos, hogy ők végrehajthassák, amit akarnak.

“Hallgasson már!” “Fogja be a száját!”

“Ha demagóg vagyok, demagóg vagyok, de nem tűröm, hogy a nép nevében…”

Valahogy lehurrogják, s szavazni kezdenek. Az elnöki székben egy barna szakállas rabbi, vagy tőzsdetanácsos ül, s erőltetett nyugalommal mondja:

“Hogy mondhatja a szónok, hogy ilyen vagy olyan, titkos vagy nem titkos a szavazás? Konstatálom, hogy a szavazás még nem történt meg, mert még nem is rendeltem el a szavazást: kritikának tehát csak akkor van helye, ha a szavazás megtörtént. Mivel még nem történt meg, kritikának helye nincs. És most elrendelem a szavazatoknak névsorolvasás alapján való leadását.”

Ó népjog.

Ó felséges nép.

1919. július 3. csütörtök

I.

A MŰVÉSZ, ha abszolút művész, éppen úgy nem próféta, ahogy nem tanító. A prófétaság valami külön iránya a lélek munkájának: ugyanúgy, mint a tanítás. Az a jövőben előálló állapotokat projiciálja, ez a meglevő igazakat beidegzi. [A társadalmi reformátor valahogy irányregényt csinál.]

A művész: isten: teremt.

S mint az Isten: teremt jót és rosszat. Sikerült és nem sikerült kreációkat ad.

Ez nem jelenti azt, hogy az abszolút művészi munka magasabb rendű, mint pl. a prófétai. Minden lélek-munka, ha egy izzási fokon jön létre, egy értékű.

Homéros [nem akarja megjavítani a társadalmi állapotokat,] a meglevő társadalmi állapotokat éli ki boldognak, szépnek, jónak, az élettőke teljességének.

Dosztojevszky a meglevőt éli ki rossznak, boldogtalannak, reménytelennek, az élettőke nincstelen állapotának.

Ezek igaz és teljes művészek, akik egyéni dispoziciójuk szerint élik ki magukat a meglevőben. Művész e két végleten túl nem mehet:

Tolsztoj már bírál, követel, új életlehetőségeket akar: a fejlődés munkáját tudatosan akarja befolyásolni. Agymunkájának ez a része nem művészi, ipari munka. Minden igéje, ami erre megy, elévül abban a pillanatban, mikor az idő más irányban növeli az Életet. S az idő, a fejlődés egyre láthatatlanabb irányba vezet: a jósok csak egy bizonyos időpontig valót jósolnak. Ha egy vates tízezer év múlva bekövetkező állapotot énekel meg, a közben eső tízezer évben süketeknek szól: de a kellő időpontban igen, akkor érvényesül.

A próféta gyakorlati, hasznossági működést fejt ki, mint minden föltaláló [kovács].

A művész minden időkben egyformán apercipiálható dolgot produkál: mikor a meglevő kor minden akaratát, erejét, hangját, egész tartalmát megörökíti: kellő műveltség mellett mindenkor minden figyelője ugyanazt kapja tőle: vele átél életet. [A kor és a miliő megértése az egyetlen nehézség.] Még az agyvelő kapacitása az, ami ma: addig Homéros és Dosztojevszky az, ami ma.

Az abszolút regényben az élet minden alakja és jelensége benne van: a próféta, a reformátor, a vértanú, a tömeg: a regényíró fölöttük van s ugyanúgy éli ki őket, mint általa minden olvasó.

[…]

1919. július 13.

Az élet apró cserepei

– REPÜLŐGÉP SZÁLLOTT LE a vízen. Jöttek rettentő sivalkodással a szomszéd [Hajnóci] gyerekek, hogy: repülő, repülő. A mieink [Virág és Gyöngyi] is elkéredzkedtek megnézni a Frajleinnal [Fannival].

Mikor visszajöttek, beszélték, hogy meg is simogatták a repülő szárnyát.

“Apuka, a part tele van fürdőkkel.”

“Hol vetkeznek le?”

“Hát otthon, úgy mennek le. Aki a hegybe lakik, az is úgy jön le, fürdőruhában. Ott nincs is hol levetkezni.”

Senki sem hiszi.

Akkor az úton egy tarka csoport tűnik fel, fürdőtrikós urak mennek együtt.

“Nézcsak, nézcsak!”

Ámulva néznek.

“Úgy helyes.”

Nézik.

“Közéjük kellene géppuskázni.”

“Mért?”

[…]

SOCIALIZÁLT URADALOM gazdája meséli:

“Kérem, máskor beküldtem a kocsist egy fiúval. Összeírtam egy papírra, hogy kell ennyi meg ennyi gazdasági cikk. Megállott a Mezőgazdák előtt, egy óra alatt kihordták a szekérre, estére visszajött. Most? Most az intéző elment felkutatni az üzleteket, hol van meg egyik-másik cikk, eltelt két nap. Akkor elment a központokhoz engedélyeztetni. Küldtek ponciustólpilátusig, eltelt másik két nap. Akkor három napig jártak be a szekerek, s a végin se kaptam meg (nem is beszélve a minőségről) de a felét se a kellő mennyiségnek.

“Azt kérdi a központba tőlem egy vezető: van-e cseresznyéje?” “Van, bár ne volna.” “Mért?” “Ott vész a fán. Kofák meg nem vehetik, le nem szedik: nem szabad beszállítani Pestre. Emberem a szedésre nincs. Szóval ott vész a fán.”

“Egy embernek fizetek 30 koronát és egy kiló lisztet és egy liter bort.”

“Kapásbort.”

“Nem. Azt nem volt szabad csinálnom, mert miniszteri rendelet volt még az őszön, hogy 10 holdnál nagyobb szőlészet csigert nem csinálhat. Most meg azt mondják, mért nem adok csigert. Bort adok bizony és lisztet. S tudja, mi a vége: nem jönnek.”

“S ha jönnek?”

“Akkor jönnek reggel fél 8-kor, mert a falu félórára van, tehát 7-kor indulnak. Délben két órai ebédszünet s este 1/2 5-kor elmennek. Úgyhogy dolgoznak névleg 6 és fél órát, fizetek 8 órát, s tényleg kapok 3 órai munkát, mert ha 3 órára becsülöm, amit végeznek, túlbecsülöm.”

“De még így is jó volna: nem jönnek. Megtörténik, hogy nyolc igás lovam az istállóban áll, mert én magam a kocsisokkal szénát gyűjtök.”

“Én azt a 250 holdat 116 szerződéssel vettem meg. Az mind apró parcella volt, kihalt szőlő, parlag. Csináltam belőle egy kis mintagazdaságot, s a direktórium elnöke maga megmondta: nahát az úr nyugodt lehet, olyan bolond embert nem talál, aki erre a birtokra számijjon. Ez, ha az úr elmegy, újra pallag lesz. Hát mér akarják akkor megszüntetni a magántulajdon varázsát, ha csak az visz rá embereket arra a képtelen erőfeszítésre, hogy a parlagból kultúrát teremtsen. Holott a kommunistáknak a kultúrhely se kell, azt is parlagnak hagyják.”

[…]

1919. július 15.

IPAROSOK MAGUK KÖZT [PÉNZ]

“De bomolna már meg ez a rendszer. Hogy csak egy 25 koronást el tudtam vóna sütni. De tejjességgel nem veszik el a fejérpénzt. Nem veszik el. Semmit nem adnak érte, egy tojást se, vagy valamit, semmit. Nem és nem. Gyarmaton az adóhivatalba se veszik el. Elmentek befizetni. Hogy nem veszik el. Én nekem is muszáj elmenni kékpénz után, valahol szerezni. De Fejér megyébe is úgy van. Mondják, akik onnan jöttek, hogy nem kell, és nem a fejérpénz. Mér nem szedik be az egyiket, ha másat bocsátanak. De 1300 koronát kell adni 1000-ér, meg 1600-at is. Itt a faluba [Pócsmegyeren] se vesz rajta semmit. Nem adnak azok egyátajján semmit se. Kivált meg most. Most meg éppenséggel nem. Eddig még kapott a városi nép cserébe, de most már cserélni se lehet, ha bevisz valamit, ott veszik el tőle, ha meg kihoz: akkor itt. Elkobozzák. Igen. A városba [Szentendrén] mindent elvesznek az állomáson, egy deka kávét is, egy pakli gyufát is, ha látszik, hogy cserébe való. Most má oszt megizélhet, megbomolhat a városi nép.”

[…]

EGY VOLT MINISZTERJELÖLTRŐL

“De soká jön meg a méltóságos elvtárs.”

“Hol van?”

“Hát el lett fogva.”

“Azt mondják, elvitték Pozsonyba.”

“Hm.”

“Kényszermunkára. Tizenöt évre.”

“Aj.”

“Szegény öreg. Minek mán az ojan öregnek mozogni. Üljön le. Nem jobb vóna itt neki énekelni a karba.”

“Pedig jó templomi énekes vót.”

“Az. Ebbül is látni, hogy csak minket katolikusokat nyomnak. Odaát [Szentendrén] főbelőtték a papot, itt ezt. Hát hogyne haragudnánk mi katolikusok a zsidókra.”

“Ha ezek mozognak.”

“Minek kellett annak a szegény öregnek beleesni valamibe. Szegény öreg.”

“Miniszterelnök.”

Nevetnek. [Tavaly miniszter akart lenni, s ezt ki is mondta.]

“Sokat belekötött a telkibe, oszlopokat épített, hogy ráfusson a borostyán. Most nem tudom, a veje hogy folytatja.”

“Szegény feje, az is miből él meg.”

“Kapál a feleségivel.”

“Abból nem él meg. Nem is ért hozzá. Az a birtok elfogyasztja azt a jövedelmet, amit ad. Szegény öreg agyalágyult, nem ülhetne itthon, kell neki kényszermunka. Én ugyan sose tudtam szimpatírozni szegény öreggel.”

“Büszke volt.”

“Kevély vót, azér. Mindenkit lenézett. Oktatott. Okosnak tartotta magát. Az ilyenek, akik semmiből cseperednek fel, legrosszabbak, mert már azt se tudják, mit csináljanak a felfuvalkodottságtul. Szegény öreg szamár.”

“Nem olyan öreg az, nem több 60 évesnél.”

“De szamár.”

Nevetnek.

[…]

BESZÉD A BÉKÉRŐL

“Mán a germánokkal megindult a forgalom. Az angolok-germánok közt. Hozta az újság. Má a Népszava is hozta, hogy a blokád megszűnt.”

“Csak mivelünk nincs semmi. Mivelünk nem tartják érdemesnek tárgyalni.”

“Elég baj a.”

“Má pedig kellene. Ki van jelölve a határ, abba megmaradni, dolgozni, nem háborúskodni. Minek a. Idegeneket bántani, sőt előnybe részesíteni: aszerint bánnak mivelünk is.”

“De ha nem fogadják el a mostani kormányt? Hogy nálunk ilyen legyen.”

“Pedig most má úgy kellene, hogy mindenki alávetni magát a mostani kormánynak. Akármit csinálnak a fehérekkel, azok akármit velünk. A mi dolgunk, abba külhatalmak ne avatkoznának bele. De attul kell tartanunk, a himpellérektül; angolokkal, franciákkal ijesztenek minket, azért tartja vissza magát a falusi nép. Pedig akkor még nagyobb bajunk lesz. Amíg beleavatkoznak idegen kormányok, addig abba bíznak, szarva van a pártoknak, hogy az majd segít.”

“De, ha úgy elrontották a gyárakat. Azt mondják, a mérnökök 30 évig se állítják vissza.”

“No, akkor a szegény munkásság mind kivándorolhat, hiába kötötte fel a gatyát.”

Hosszú csönd.

“Én is azt gondolom, hogy mint magyar, nem is lesz visszaállítva, mint Magyarország. Most nem is védik az országot, csak a proletárok. Mikor már nincs szín: korona nincs, akkor már nem is létezik az ország.”

“Korona nélkül nincs ország? Dehogy nincs.”

“Olyan is a. Olyan munka. Se korona, se szín! De hát mán tegyük félre. Ami megvan, megvan.”

“Csak békesség legyen, minden lesz.”

[…]

A JEGYZŐ SÉTÁL EL A KAPU ELŐTT kövéren, peckesen

“Jó reggelt, jegyző úr, hogy van?”

“Jól, köszönöm szépen. Sose vót ilyen jó dolgom, mióta háború van. Élek, mint Marci Hevesen.”

“Nincs felelőssége.”

“Ez az, kérem, ez az. Nem vagyok felelős semmiér. Nem szid senki. Tavaly mindenki gyűlölt, engem szidott. Most szidják a Schneidert [Langert], meg a Balázsovicsot, meg a Tokost. Kisült hogy a tehenek most se adnak több tejet, mint tavaly, se a főd nem terem többet, még annyit se, és most őket szidják érte. Hát csak szidják. Én kinn vagyok a vízből, kérem. Eszem, iszom, alszom és rájuk hagyom az egészet, pihenek, kérem. Van 20 kacsám, 12 libám, 160 csirkém, bánom is én a többit, majd elmúlik.”

[…]

1919. július 18.

– MILYEN SZÉP NAP VAN MA

A fák gyönyörű zöldek, az ég kék, szép, fehér, habos buborodó felhők. Szép, friss a lucerna, zöld a fű. A kukorica lengő levele, lobogó szára. A kis vadcseresznyefa tömve fekete szemek fürtjével. Egy-egy magas, öles mályvarózsa piroslik a hosszú kerti úton ökölnyi virágokkal. A Duna szélesen, szürkén csillog a nádason túl. A feleségem mos; a fehér ruha csavarodik, szép vékony, barna kezén. Fess kis ruhája, amit ő maga tervezett s varrt, csípő alatt két fodorral, egyéb dísz semmi rajta, már a vállon az apró, sűrű tarka virágok kiették a fekete szövetet, és a karja válla mint enyhe bronz átcsillan.

[…]

VILÁGTÖRTÉNELEM

a kemence építésnél:

“Ilyen házat építenek az eszkimók éppen, mint egy óriási sapka. Hóbul és jégbül.”

“Hogy fűtenek benne” – kérdi a kőmíves.

“Hát… ott nem olvad el a hó, ha fűtenek benn.”

“Olyan hideg van, hogy rögtön utánafagy” – szól élénken az inas.

“Furcsa világ lehet.”

“Van ott kommunizmus” – szól a friss eszű inas.

“Nincs.”

“Ott nincs is mit kommunizálni” – mondja a mester.

“Ahol ember van, van valami vagyon, mert az ember ma már vadon se tud úgy élni, mint az állat, semmi nélkül. Van ott olyan eszkimó, akinek 200 darab rénszarvasa is van. Ott az a ló, a tehén, és a disznó: a rénszarvas.”

“De van ott politika?”

“Nincs.”

“Akkor nem lehet kommunizmus.”

“Megálljon csak, de Ausztráliában, ahol pápuák laknak, igazi vademberek, ott kommunizmus van. Van egy öreg barátom Bíró Lajos, a tudós, az évekig élt köztük, sok évig rovarokat gyűjtött a múzeumnak, ő mondja, hogy ott tiszta kommunizmusban élnek az emberek. Ő nem kapott soha egy embert, ha vezető kellett, hanem tizenkettőt, vagy tizenhatot, az egész falu férfiát, mert az mind egymás körmére néz, attól fél, hogy a másiknak lesz valamije, ami neki nincs: ez a kommunizmus.”

[Jani] “Egyenlőség.”

“Nem: közösség. Teljes közösség. Ha minden közös, akkor aztán csak egyenlőség lehet.”

“Igen.”

“Úgy látszik, az emberiség a legalacsonyabb s a legmagasabb műveltségben, kommunizmusban akar élni.”

“Na jól nézünk ki – szól a mester [kőműves] -, akkor elmehetünk a műveltséggel. A nagy tudománnyal.”

“Hát igen, a tudomány és a művészet tovább húzódik a kommunizált területről. Most Európa van azon az úton, hogy elpusztuljon, mint a régi Ázsia. Talán Amerika megmenti a kultúrát, aztán Afrika, Ausztrália, vagy Ázsia még szűz népei, a japán megy át a társadalmi rétegzettségnek azon a formáján, ami a kultúrát produkálja. Hogy magyarázzam ezt meg. Tudja maga, hogy Ázsiában hajdan nagy országok, birodalmak voltak? De mekkorák! Olyan vidékeken, ahol ma a karaván napokig megy a hőségben, hogy egy nyomorult falut se lát, és ahol az egész területen, hússzor akkora földön, mint a mi hazánk, egy újságocska se jelenik meg: ronda sátrak alatt élnek az emberek, tetvektől elborítva és olyan büdösségben, mint nálunk a disznóól, az is tisztább talán (milyen sertéshizlaldák vannak! a sertések kimarják, megölik magok közül azt, amelyik a háló- s evőhelyen piszkít!)… hát, mondom, egyszer csak az utazó olyan paloták romjára bukkan, hogy a kövei akkorák, hogy a szeme-szája eláll: egy öl széles, másfél öl hosszú, fél öl vastag kövek a legkisebbek. S az egész országban nincs olyan kő. Azokat akkora távolságból kellett odahordani, mint ide Spanyolország. Hogy hordták azt oda? Még akkor nem volt vonat! Nem ismerték a gőzt, a villant… Micsoda királyság lehetett ott, amelyik ilyen palotákat épített. Milyen vízvezetékeik voltak! Tudja, mi a vízvezeték a mezőn? A földmívelést függetleníteni az időjárástól. A bolgár kertészek csak kis csatornácskákat csinálnak a kertészetükben, és csodákat produkálnak. Ugye itt folyik el a Duna az orrunk előtt ezer éve, és néha hónapokig nem esik az eső s egy kanna vizet nem tudunk a veteményünkre hozni belőle. Kisül minden, nem lesz krumpli, nincs semmi. De ha egy vízemelő gép volna ott, s az felnyomná a vizet, az egész határt locsolhatnánk, és paradicsomot lehetne itt teremteni. Persze nem annyi munkával, ahogy most nézzük a növények kiszáradását, mert az nagy munka, mindennap dolgozni az ösztövérrel. És ők locsolták az egész ország mezőit, a búzát és a rizst, ahhoz akkora vízvezetékek kellettek, mint a Duna. Hogy építették, kik, miből, mivel? Volt maga valaha Aquincumban? Látta, milyen téglákból van ott az a sok pici ház alapja? Ma nem tudnak olyan téglát csinálni, nézze, milyen sár ez a sárga tégla, amiből maga itt épít, mi lesz ebből csak 2000 év múlva is.”

“2000 év!!”

“Azt 2000 évvel ezelőtt építették, Krisztus korába.”

“Hát sok tekintetben, sok iparában, felette vótak a régiek a maiaknak!”

“Ez már úgy látszik az emberiség fejlődéséhez tartozik. Egy-egy nép, az emberiség egy része eljut magas fokra: akkor a vad tömeg megrohanja, s felfalja. Így osztódik szét a műveltség köztük. Akkor más vidékeken megint elkezd nőni egy kis kultúra, felvirágzik: akkor azt újra szétosztják. Elmúlik egy államforma, elmúlik egy kultúra. Hiszen talán nem az államforma a fontos, hanem az emberek élete. Tudja: sehol se szállott mélyebbre a tömeg életének a nívója, ahol elmúlt a királyok dicsősége: az Irán perzsái ma sincsenek mélyebben, mint a 3000 évvel ezelőtti őseik, csak nem is emelkedtek azóta. A műveltség központi termelése csúszott ki a kezükből. Magyarország is megmarad magyar országnak, ha nem is híjják úgy. A Duna így folyik, a fellegek így járnak, a fák nőnek, fű, lucerna, tehén, mesterember és magyar szó meglesznek: az, ami ma van a parasztság, a kisiparosság, a proletárság tudatában, az nem múlik el, ha szovjetállam leszünk sem: csak éppen nem lesz nagyiparunk, nagykereskedelmi forgalmunk s nagy tudományunk, művészetünk.”

“No, jó kilátás.”

“Hát ez a sors. Voltak nagyok s elpusztultak, és ahol ma pusztaság van, ott lesznek nagy dolgok. Nézze: a kultúratermelés nagyon, nagyon nehéz munka: és a tömeg rovására megy. Az egyiptomi gúlákat az emberek iszonyú tömegei hordták össze egy-egy király szeszélyéből. A tömeg azt mondta: Hát ne legyen gúla! Ne legyen Persepolis! Ne legyen Dáriusnak sírja!… Szétrúgta a királyságot… Nekem akkor is meglesz a napi marék rizsem, amit ennél a baromi munkánál kapok… s szétszórta a nagy zsarnokságokat… És csakugyan megmaradt a napi marék rizse. Ma is van annyi rongya, kunyhója, mint a nagy építés mellett volt. De nincs mérnöke, aki nemcsak palotát épített, és nincs vízvezetéke. Nincs tudománya, amely millió hasznos dolgot talál ki a csillagvizsgálás mellett. Ő nem bánja: ma sem vállalkozna rá, hogy inkább hordaná ezer mérföldről a nagy köveket, csak ez mind lenne! Nézze meg ezeket a mi kapás embereinket, a proletár testvéreket: délben ződ hagymát esznek kenyérrel, vagy savanyú ugorkát kenyérrel.”

“Ha van kenyér. Mert az idén nem lesz. Senki se vetett többet, csak amit maga le tud aratni, ami neki magának kell. Akkor pedig, ha nem aratnak részibe, csak arra a kis nyomorult bóti lisztre lesznek szorítva, akkor megette a fene. Néha hat hétig se adnak egy deka lisztet se.”

“No lássa, hogy lehet azt kívánni, hogy ezek az emberek, a saját jószántukból áldozzák fel magukat azért, hogy más embertársaik kultúrát csináljanak, és azt élvezzék. Ők mindig csak hordják a nagy köveket, de nem laknak a palotában: a legnagyszerűbb palota mellett is csak ződ hagymát eszik, akkor legalább nem rak palotát.”

“Hát mért rakott eddig.”

“Mért? Mert muszály volt. Mert olyan buta és sötét volt, hogy korbáccsal egy ember tízet kergethetett munkára. De mikor annyira felvilágosodik, hogy: ohó, ha mi tízen visszafordulunk… Akkor már nem hajthatják tovább… Magától pedig nem megy: a nagy kultúreredmények úgy állanak elő, hogy az emberiség nagy tömegének a kizsákmányolásából, kiuzsorázásából, a fájdalmából készül. Ha a tömeg annyi józanságra ébred, hogy ezt a szenvedést nem tűri: akkor él tovább mindenki egy kicsit, de nagykultúra nem készül tovább. Aki a nagykultúrát akarja fenntartani és fejleszteni, annak korbácscsal, és kancsukával, és gépfegyverrel kell a tömeget rákényszeríteni, hogy izzadjon, dolgozzon és nélkülözzön: hordja a nagy köveket a nagy templomhoz, amiben neki legfeljebb éhesen imádkozni lehet.”

“Arra a szóra akarok mondani valamit, hogy olyan nagy kövekből tudtak építeni valaha. Én is voltam egyszer olyan helyen, nem messze, csak itt Nyitrába. Ott a Müller [Kőhler] úrral, ő vitt el. Építettünk, s téglát olyan messziről hoztak, hogy elindult érte hétfőn a szekér, és csak pénteken jött viszsza. Ott klastrom vót valaha, mán: szerzetesek. Nagy templom van ott. De valami nagyszerű. Vót, hogy szükségünk vót kőre, felmentünk a toronyba, magasra, ledobtunk egy párat. De ott a legkisebb akkora vót, mint az a rosta. (Földhányó rosta 1 m x 80 cm.) Bent odalenn a templomba márványoszlopok, most magtárnak használják. Nagyszerű és sok szoba, rengeteg. Senki se lakik benne. Ott vótunk elszállásolva nyócan, csak sok vót a bolha. Szerzeteseké vót valaha, József császár idejébe vették el tűlök. Az odavalók sokat meséltek ruluk.”

“Még emlékeznek rá, mert csak százötven éve, és áll a templom. Majd elfelejtik háromezer év múlva. József császárt is, meg hogy szerzetesek voltak a világon azt is. A Persepolis köveiről már az odavalók csak azt tudják elmondani, hogy a régi királyok szellemeknek parancsoltak, s azok a levegőn átrepültek, és úgy tudták vinni a köveket… Az odavaló paraszt a fején tud szállítani csak, hát nem tudja elképzelni, hogy hordtak ide ekkora köveket. Ők még fel se tudják használni ezeket a szép köveket, mint maguk a templom köveit.”

“A kommunisták nem nagyon fognak igyekezni, nagyszerű templomokat építeni”, nevet az inas.

“Bizony kár, hogy elmúlik, ami jó vót, csak a rossz is múlna el vele, ami vót.”

“A rossz? Hát látja: a szép templomépítés elmúlt, s elmúlt az a munka. A rabszolgák tömegei vágták ki és hordták össze és építették fel a gúlákat: a királyokat elkergették, s ezzel a rabszolgák felszabadultak a teher alól: nem kell nekik olyan munkát végezni. Koldusok, de szabadok. A tömeg nem járt rosszul, megtartotta, ami már az övé volt, a kis élet kicsi tudományát és felszabadult a kultúratermelés rabigájából. A tömeg mindig, mindenütt ezt teszi, egy ideig össze tudják őket fogni igába, mikor elér egy bizonyos fokra, s kezdi látni, mi történik vele, akkor beszünteti a kínlódást… A kommunisták azt beszélik, hogy még nagyszerűbb kultúra lesz ezután, amilyen eddig volt: de lássa, senki se dolgozik… Senki se termel… Egyszerre mindenki úr…”

[…]

1919. július 19.

ÚJ HÓDÍTÓK [Új honfoglalás]

“Bella [Osvátné] most mondja, hogy nem érintkezik Irmával [Schöpflinnével]. Az Irma ura [Schöpflin] és Ráday [Babits] most zsidófalással foglalkoznak. Sajnálja őket, az ő érdekükben.”

“Előttem is mondta az Irma ura [Ali], hogy a múltkor a bástyán találkozott Bolgár Elekkel és azt mondta neki, hogy “hallja, ha tudnám, hogy egy nappal megrövidítem a proletárdiktatúrát ezzel: lelökném magát innen.”

“Igen, még azt is hallottam Bellától [Osvátnétól], hogy a Zsigmond utcában ment hazafelé, s egy népbiztos ment el mellettük autón, az pedig azelőtt odajárt az ő kávéházukba [Centrálba], hát most megállította az autót és nagy örömmel invitálta Bélát, hogy szálljon be. “Nem ülök be”, mondja Béla. “Mért?” Mert nem akarom még erre a rövid időre se magamra venni azt az utálatot, ami a közönséget az autón járókkal szemben elfogja.” A népbiztos kínosan nevetett és elment.

“Lássa, ha ez a népbiztos karakter lett volna, akkor azt mondta volna, hogy kedves uram, engedje meg, hogy gyalog kísérhessem el a lakásáig.”

“Áh, egy zsidó gyalog menjen tíz percig, ha ugyanakkor autóban ülhet! Ki van zárva.”

“De Bella se haragudott azelőtt ennyire a zsidókra.”

“Meg is mondta Bella [Osvátné], hogy míg hasznuk volt belőlük, nem is volt kifogásuk ellenük. Mondta Irma [Irénke], hogy akkor múlik el a proletárdiktatúra, mikor már megszoktuk volna, már kezdett egész jól menni. Mert akkor központot kapott [szerkesztő lett] az ura, nagy fizetés, szabadság, semmi dolog. De most persze az is megszűnt, a hivatal is [Vasárnapi Hírlap], most dühösek.”

“S alighanem azért szűnt meg, mert magyar ember egyáltalán nem bír belehelyezkedni ebbe az új világnézetbe.

[S alighanem azért szűnt meg, mert így szólogat Schöpflin. Hiszen Bolgár Elek, aki az asztal régi slemilje volt a Centrálban, most majdnem népbiztos lett. Természetes, hogy nem tud mit kezdeni ilyen lapokkal. Egyáltalán nem lehet a régiből újat csinálni. Ott volt a Néplap esete: lehetetlen volt jóra fordítani. Meg kellett szüntetni s kezdjenek új emberek újat. Zsidóknak kell kezdeni, másképp csak a régi versengés folyik.]

Minden zsidó fiú teljesen tisztában van a proletariatus fogalmával, az új világrend méreteivel, rendjével, lehetőségeivel, de még íme, a legokosabb keresztény emberek is tanácstalanul állanak. Például lapot csinálni magyar, illetve keresztény emberekkel ma már igazán és egyáltalán nem lehet. Eddig sem volt jó újságíró a magyar ember: vagy ha jó újságíró volt, akkor nagyon jó, európai módon jó volt. De akármelyik kereskedősegédet, bármelyik bankból bármely gyakornokot beültethettek volna, egyáltalán akármelyik zsidó fiút a szerkesztőségi asztal mellé, három nap alatt kifogástalan újságíró lett volna. Én magam hét évig voltam egy nagy lap belső munkatársa, de a hét év alatt egyetlen újságírói tényt produkáltam: mikor leégett a milánói könyvtár, meginterjúvoltam két budapesti könyvtárigazgatót a tűzbiztonság felől. A szerkesztőm meg volt elégedve, s hamar egy zsidó fiút elküldött a többi könyvtárba is, hogy teljes legyen a riport. Engem nem küldött, mert én nem voltam alkalmas… S ilyen szenzációs ötletem többet nem volt a hátralevő négy évben. De a többi keresztény kollegámnak sem. Azok is csak azt szerették, leülni az íróasztal mellé. Futni, emberekhez menni, kikérdezni, intim adatokat beszerezni egy sem volt alkalmas. Így a riportra magyar fiú nem jó: de a legjobb riporter Pesten mégis a mi szerkesztőségünkben volt, és magyar volt. Hát még most mennyire nem alkalmas a magyar ember a mai lapoknál: kommunista írást és irányítást egyetlen magyar fiú sem tud csinálni, de minden zsidó tud. Egy néplapot láttam belölről: mintha bürgözdi szerkesztőségbe léptem volna, húsz év előtt. Mocskos emberek, lobogó csokornyakkendő, fésületlen haj, borotválatlan, kisubickolatlan, kócos, félretaposott emberek, segédjegyző és segédtanító alakok, és egy jó, épkézláb cikket megcsinálni nem tudnak… Még nem is értik meg, mi az a jó cikk, mi az a lap-belső-szerkezete, hát még azt, mi a politikai irányítás… azt hiszik, s ez rájuk szerencsétlenség, hogy néplapot kell csinálniok, azt hiszik a mit ők írnak, az kell a népnek: s csak azért írnak a népnek, mert nem sikerült nekik az élet! Jókai akarnának lenni, vagy Petőfi, de hát “a klikkek” nem hagyták őket érvényesülni, a zsidók! kénytelenek néplapot csinálni. Socialisták és régi socialisták! s most a nyakukba szakadt szegényeknek a socializmus teljessége: a kommunizmus, és fuldokolnak benne. Mert a kommunizmus az volna, hogy a socialisták elérték a követeléseik sikerét: most át kell venniük a végrehajtást: az új világrend felépítését s fenntartását: annak a boldog állapotnak a megteremtését, amit annyit követeltek. De én egy keresztény embert se munkást, se értelmiségit nem láttam, aki tudta volna, mi van itt. A zsidók tudják.”

“De mi van ezekkel a zsidókkal, hogy ilyen nagyon kiemelkednek?”

“Nézze, édes, én kezdem megérteni a Vámbéry elméletét a magyarok eredetéről, éppen a zsidóság mai föllépésén keresztül. A Vámbéry felfogása az, hogy mikor Attila birodalma felbomlott, a hunok nem szedték fel a sátorfát, hogy egyszerűen elvándoroljanak innen, és szétoszoljanak, az isten tudja hol: ennek semmi értelme nem lett volna: hanem itt maradtak, csak épp megszűntek világhatalom lenni. Mikor az avarok jöttek: nem jött vissza újra a századokkal előbb ellovagolt nép, hogy elfoglalja ezt az országot, csak jött egy törzs, párezer harcos, aki itt rokon népeket találva, az élükre került, a dinamikai lökőerejével azt újra Európa arcába sodorta. Mikor Nagy Károly leverte Bajánt, a megvert avarok szintén nem aprehendáltak meg s nem távoztak el tüntetően a szalonból; itt maradtak a Duna-Tisza táján s éltek, csak elvesztették harci hatalmukat. Ugyanez ismétlődött meg a magyarok bejövetelekor. Talán tízezer család, vagy annyi sem. Ezek újra fölé kerekedtek az itt talált rokonoknak, új erőt hoztak, új lendületet, merész célkitűzést, s általuk csinálódott meg a Magyar-ország, amely maig kínlódik itt Európa közepén… Ez egy tiszta hipotézis, valószínű is, nem is; én már régen jónak találom, csak sehogyse bírtam realizálni, elképzelni, hogy kerekedhetik egy kis népség, új és kevés, a tömeg fölé… Most azonban látom. Ma a kommunizmusban az történik, hogy a zsidóság uralkodó fajjá válik közöttünk… azt mondja Vámbéry (ő is zsidó s milyen új lökést adott az egyszerű és naiv régi hipotézisek közt) hogy az új elem behozta a maga nyelvét az itt találtba. Megmaradt az egész régi kultúra, csak új színt, irányt, erőt kap az új népelemtől. Az újak tiszta törökök, a régiek mindenféle ugor-török keverék. Az új réteg magával sodorja az itt megülepedett tó vizét. Nem hittem, hogy ez lehetséges. Egy-két napja tűnt föl előttem, hogy most az történik alapjában, hogy a zsidóság egyszerre a fölszínre kerül és elfoglalja az összes vezető pozíciót, kezében van minden irányítás. És minden másfajú ellen, aki ebbe az irányításba belefolyik, csak akkor felel meg feladatának, ha teljesen az ő szellemükben dolgozik: ha szellemében zsidóvá lesz… az új parlament: kész zsinagóga.”

“Az igaz.”

“Ha a régi uralkodó osztályt nézzük: már fizikailag is meglátszik rajtuk, hogy más fajból valók, mint a nép. A földmíves nép általában alacsony termetű, szőkébb, hízásra hajlóbb, egészen alacsonyabb minőség. Az urak magas, karcsú termetűek, keskeny kezűek, feketék, vagy határozott szőkék, született parancsoló, megfékező, amolyan hadnagy és szolgabíró, vezér és főnöki temperamentum faj. A harc korszakának elsőrangú vezető-eleme. A nép, amely sohasem akar harcolni, mert a háború eredménye túl van az ő látókörén, passzív, befogadó, szenvedő egyéniségével, csak ezeknek a suggestiója alatt sodrattak bele mindenkor a veszedelmekbe, amelyek neki mindig nyomort, éhséget, szenvedést nyújtottak, míg az uraknak a vezetés, parancsolás, a kiválás nagyszerű érzéseit.”

“S most a zsidók lettek a tábornokok?”

“Nem, nem: az csak pillanatnyi kép, hogy most a hadsereg főparancsnok ez a szegény villanyszerelő Böhm, aki az Ezredes Újság címlapján úgy örül az új katonai ruhájának, mint Kóbi a gallérnak. Nem: két dolog lett nyilvánvalóvá: 1. ) az, hogy a háború anachronismus s 2. ) hogy e miatt a régi vezetőelem minden népnél elvesztette létalapját.”

“Értem; a kereskedelmi háborúkra gondol.”

“Igen: naiv dolog ma egy darab vasat venni a kezébe az embernek, hogy azt beleszúrja a másik emberbe, hogy annak a zsebéből kivehesse a kőszénbánya-részvényt. Új világrend kell, valóban a csöndes munka és békés élet áhítata és a vérontó háborúval felérő fosztogatása. Az intelligentia munkája a fizikai munka helyett; az izmok helyett az agysejtek működése. S erre a munkára egyetlen egy faj van, amely egész énjének évezredes fejlődésével szinte predesztinálva van: a zsidóság.”

[Új világrend kell, valóban a csöndes munka és békés élet áhítata lepte meg a tömeget. Ezt az új szervezést, amely voltaképpen egy modern hadsereg fölállítását jelenti: tisztán és kizárólag a zsidóság végzi. Eredménye, hogy a zsidóság lesz ura mindazon államoknak, amelyekben sikerül végrehajtani ezt a szervezést. Ők a fajokat nem bántják, nem érintik, mert az nekik mint kívülállóknak egyelőre közömbös, sőt szenvedélyes faji alapra helyezkednek, mihelyt a receptio megtörténik.]

“Jól nézünk ki.”

“Akármilyen furcsa, de úgy van, hogy a zsidóságot minden képesíti arra, hogy uralomra kerüljenek. Egyrészt kívül állanak minden fajon, tehát nincs bennük faji előítélet. Másrészt képesek minden faj ideológiájába hasznossági szempontokból belehelyezkedni. A tömeget, az elnyomott tömeget szintén nem érdekli az ő uralmuk: ez a tömeg mindig elnyomatás alatt állott, csak azt kérdi, az új iga könnyebb-e a réginél. Szóval most arról van szó, hogy a nép fel akar szabadulni a régi zsarnokság alól, az urak elnyomása alól, s nem tudja, hogy egy új zsarnokságot vesz magára: a régi uraké helyett a zsidókét. Magyarország a tanácsköztársaságban elindul új útra: a zsidók vezetése alatt.”

“Nem soká megy utánuk a magyarság.”

“Lehet: de ennek csak a zsidók lesznek az okai. Én megvallom, ma még így, beszélgetés közben se merek véleményt mondani a zsidók, pláne a zsidóság államalkotó képességeiről. Mindenesetre meggondolni való két dolog, 1.) a zsidóság csaknem kétezer éven át nem alkotott s nem tartott fenn államot, 2.) ebben a mai élve-nyomulásban nem vesz részt a zsidóságnak már megállapodott, élettapasztalattal rendelkező, nehezebb része. Ahogy Pesten viccelnek, ez a fiatal zsidók háborúja az öregek ellen. Azonban mindezzel szemben viszont bármilyen fájdalmas, be kell ismerni, hogy a magyarság a forradalom óta nem produkál új kulturális lendületet. Arany kontemplatív, összefoglaló, visszanéző, Jókai a suton-ülő mesemondó, socialis sejtések nélkül, Mikszáth [nem magyar], Gárdonyi, Herczeg egy igét nem hoztak, socialis igét; Ady sikoltása a magyar faj socialis kimerülését hirdeti. [Babits abstrakt lénye semmi új lökést nem hoz.] Senki sincs közöttünk, aki ebben a socialis áramlatban csak tájékozódni is bírna. Én a magyar fajt mindenkor fiatalnak és kihasználatlan energiájúnak akartam tekinteni, de ez alatt hogy faj: mindenkor a parasztságot s lehetőleg azt is legmélyebb rétege felé éreztem magyarnak [, dühödve érzem, hogy hiányzik belőlem a mozgató erő. Senki nincs közülünk szervező erő, senki, aki újra képes volna, senki, aki vezessen]. A dsentri letört, a magasabb, az úri osztályról a főurakról ez a korszak soha le nem mosható módon bizonyította be, hogy csak kiélők és élvezők, sem a háborúkban, sem a forradalomban nem volt vezető szerepük. Mindezzel szemben azt látjuk, hogy a legkisebb zsidókölyök rögtön kész agitátor, és organizátor. [Semmi több.]”

S itt a baj a jövőre.

Talán nem is a mi bajunk, hanem a zsidóságé. A magyarság legfeljebb ledobja magáról az új világszemlélet ruháját s él tovább, ahogy addig élt, de mi lesz a zsidókkal? Megtartani nem tudnak. Az ujjuk közt folyik szét az összeharácsolt érték, kifolyik a kezükből, amibe belemarkoltak.

Mindenesetre nagy vállalkozás. Nagy dologba fogtak.

Va banque.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 21. szám

Comments are closed.