Forrás: ÉS

CSÉVE ANNA

Móricz Zsigmond 1919-es naplójegyzeteiről

Köztudomású tény, hogy Móricz Zsigmond egyes műveit – felesége, Holics Janka kritikus megjegyzéseinek hatására, vitáik hevében – elégette. Azt azonban talán kevesen tudják, hogy 1923-ban megsemmisítésre ítélte azokat a verseit, melyek valószínűleg az első világháborút követő válságos évek belső vívódásaiban születtek, közülük százötvenet tűzre hányt. Ez a számvetés azonban megkímélte azokat a naplójegyzeteket, melyeket Móricz a háború, majd a proletárdiktatúra alatt és a román hadsereg budapesti bevonulását követő napokban vetett papírra, pedig Janka ezeket sem szívelte, firkálásnak nevezte. Az 1914 szeptemberétől megkezdett szisztematikus, egyéni technikával kidolgozott megfigyelések, azok eredeti célja szerint, egy háborús regény előkészületei voltak, s bár szokatlan, címmel is rendelkeztek. Móricz a TÜKÖR elnevezésű jegyzethalmot olyanynyira becsben tartotta, hogy már 1915-ben beköttetett belőlük több mint ezer oldalt. Az eddig ismeretes kilenc könyvecske mellett kicsi papírmappákban gyülekezett számos kézirat, várva, hogy az írói könyvtár jellegzetes M. Zs. monogramja gerincére kerüljön, s lapszélei, mint a kötés során a többi könyvéi, bearanyozódjanak.

A Noran Kiadó Századok legendái sorozatának az Ünnepi Könyvhéten megjelenő Naplójegyzetek, 1919 című Móricz-kötete ezeknek a bekötetlen Tükör-mappáknak egyikét, az 1919 májusa és augusztus 24-e közötti jegyzetlapokat tartalmazza. A szövegek közreadása a kéziratos könyvek megőrzésének-óvásának és a szerzőség vállalásának móriczi szándékát teljesíti be. Közreadását indokolják továbbá azok a sorok, melyek jelzik, hogy Móricz a kései olvasókra is gondol: “Én írom ezt, mert nekem gyönyörűség, hogy úton-útfélen leülök, vagy állva a tenyeremben papírra írjam, amit látok, s gondolok: s mert azt hiszem, valaha az emberiségnek javára lesz ezeknek a följegyzéseknek a megvizsgálása.” Ezeknek a bejegyzéseknek egy részét mégis, szinte azonnal letisztázta, s kiadásra készítette elő. A Kommunizmus után. Egy magyar író naplója már szerzői névvel és új címmel rendelkező kézirat, a publikálás szándékát a 9. lapon található, a szöveg szedésére vonatkozó utasítás is jelzi. Az író a borítón az alcímet korrigálja, naplójegyzeteknek nevezi írását. Ez a szövegek eredetére utaló műfaji megjelölés is igazolja azt a szerkesztői elgondolást, hogy a Kommunizmus utánt a Naplójegyzetek eredeti kontextusába visszahelyezve közöljük, csak tipográfiailag jelezve elkülönülésüket. Az előzetesként közreadott részleteket a Kommunizmus után egyes fejezeteiből válogattuk.

A jegyzetek átmásolása és javítgatása feltehetően 1919. augusztus 19-ét megelőzően zajlott, ugyanis ezen a napon állították elő az írót a csendőrök. “…az lehetetlen, hogy az én életemnek a magyarság kezétől legyen vége” – jegyezte le tépelődő gondolatait Móricz Zsigmond augusztus 19. és 25. között abban a leányfalui csűrben, ahol a hivatalos hatóságok fogva tartották, hogy a proletárdiktatúra alatti magatartását kérjék tőle számon. Az író monográfusai néhány értelmező kísérlettől eltekintve alig vetettek számot azzal a ténynyel, hogy a magyarság írójaként számon tartott Móricz Zsigmond hányszor került abba a méltatlan helyzetbe, hogy védekeznie kellett a politika színteréről érkezett támadások ellen. Pedig így volt ez nemcsak 1919-ben, hanem 1923-ban, majd 1927-ben, mikor a Nemzeti Színház nem tűzhette műsorára a Sári bírót, mert az író “politikailag” le volt tiltva. Pekár Gyula 1931-ben is azzal vádolja Móriczot, mint 1919-ben, az író Kisfaludy Társaságból való kizárása idején, hogy “lázító beszédeket tartott”, nem vezekelt eléggé, és nem vezekelt “nyilvánosan”. A nemzeti irodalom és a faji jelleg körül kipattant irodalmi vita ekkor is politikai színezetet öltött. Véletlen, vagy nem, április 12-én, a Barbárok megjelenésének napján Zemplén vármegye közigazgatási-politikai fóruma Móricz Zsigmondot hazaárulónak bélyegezte. Az író a politikai nyomás hatására mindkét alkalommal bocsánatkérésre kényszerült. Móricz 1919-ben és 1931-ben közzétett sajtónyilatkozataihoz igencsak hasonlatos mentségekkel zárja a Kommunizmus utánt is: “Én pártpolitikát nem ismerek el magamra értéknek…, s ha bennem vívódások vannak, az nem egy egyén vergődése, hanem a magyarság belső forrása és izzása.”

Az íróról szóló pályarajzok az 1919 májusától augusztus végéig tartó hónapokat a leányfalui “visszavonulás” időszakaként emlegetik, ekkor nem jelentek meg művei. Ezeknek a szövegeknek a kiadása tehát régi adósságot törleszt, ismeretük nélkül az alkotói folyamatok belső mozgása csak töredezetten lenne követhető.

1919 elsősorban kulturális korszakváltást jelent az író számára, s ennek elemzése érdekében azoknak a véleményét közvetíti ebben a naplóban, akik soha semmilyen hivatkozást nem kaphattak volna a történelemkönyvekben. A bádogos különíti el a kommunizmus elméletét és gyakorlati megvalósulását, a kapás mondja ki: “vége van az igazságnak”. A kemence építésénél folytatott beszélgetésben – mely igen árulkodó címet kapott: Világtörténelem – a kőműves így sóhajt fel: “akkor elmehetünk a műveltséggel”. Éppen ez az író legfontosabb kérdése, mely végighalad a jegyzeteken: mi a proletárdiktatúra alatt bekövetkezett kultúravesztés oka, fejlődhet-e egységes kultúra a tömegben? A századelőt és az I. világháborút követő időszakot az európai történelem válságának a tudata uralta, mely Móricz számára ezeken a leányfalui kertben jegyzett lapokon, ezekben a válságos időkben fogalmazódik meg. A homogénnek vélt história kérdésessé válik, sok apró történetből összegződik a történelem, ahogy az egyik alcím jelzi, a naplójegyzetekben Az élet apró cserepeit olvashatjuk.

Móricz számára az apró-cseprő lényegtelenségek bizonyulnak biztos kiindulópontnak. A jegyzetek nagy része a drágaságról, tejjegyről, állatállományról, a kommunizmusról, a “fehér tüntetésekről”, a blokádról, diktatúráról, internálásról, kivégzésekről, bírságolásról, direktóriumokról, lakásfoglalásokról, tönkretett gyárról, fehérpénzről, szén- és vízhordásról szól. Ezek szóbeszédek, úgy tudósítanak az eseményekről, hogy igazságértékük aligha fontos, arról szólnak, mi van a fejekben, mi az, amit átélnek és gondolnak az emberek: “A Duna így folyik, a fellegek így járnak…: az, ami ma van a parasztság, a kisiparosság, a proletárság tudatában, az nem múlik el…” Móricz az egyéni tudatban igyekszik megtalálni a közösségi szinten megnyilvánuló bonyolult viszonylatok történetét, így talál utat azok gondolkodásához, akikről írni kíván. A naplójegyzetek elsődlegesen (magán- és köz-) beszédszituációk laza füzérének tekinthetők. A történetekben benne van a véletlenszerűség, hiszen a napi jegyzetekben nem lehet irányítani az írás fonalát, nem lehet tudni, mi történik, miről beszélgetnek majd az emberek. Benne lesz azonban bizonyosan az esetleges, tarka valóság kaleidoszkópja.

Az 1918-as hatalomváltás az írók számára az eszmék eljövetelét, valóra váltását, a “krisztusi kor” ígéretét jelentette. Babits Mihály is erre a beváltatlan mitológiai ígéretre utal a Magyar költő kilencszáztizenkilencben című eszszéjében: “kik ezek? s mi történt? Evangéliumot hirdettek; s Apokalipszis jött…”. Móricz örvényről beszél a Szovjetgyűlésen című tudósításában. A közhangulat ábrázolásának humoros beállítása Az elveszett alkotmány teremfoglalását idézi, nem tudni, szavazás van-e, vagy vásár. A küldöttek eltorzult figuráknak festettek, van közöttük “vőfély”, “kiadó násznagy”, “vigéc” trágár adomákkal vagy “fiskális”-forma cifra úri stílussal. A “vidék” ebben az írásban is hátráltató szerepben mutatkozik, a perlekedések “kikomédiázzák” a titkos szavazást. Parvenü figurák sorjáznak: “Bőm”, aki örül a piros nadrágjának, mint főparancsnoki tisztének, Nyisztor, aki favágóból lett politikus, Kun Béla, aki Ady instruktora volt. A szemlélődő írói magatartás perspektíváját az Arany-mintán túl további gondolati struktúrák törik meg, így az örvény, mint a káosz analóg formája, azt a bolyongó emberi lényt idézi, akit a gazdagság lehetősége kifordít magából, akit a szegénység és gazdagság pólusai pörgetnek. A sorsok körbe forognak, a jóllakottból éhező, a munkásból dologtalan lusta válik. “Ezek a megváltók, akik itt vannak?” – hangzik a célkitűzések számonkérése: Kun Béla “azért jött új Krisztusnak, a krisztusát, hogy megváltsa a vidék analfabéta nyomorult tömegeit!”.

Köztudomású tény, hogy a zsidóság 1919-ben játszott szerepének megítélése a vörösterror alatt negatív előjelűvé változott. “Egy-két napja tűnt fel nekem, hogy most az történik alapjában, hogy a zsidóság egyszerre a fölszínre kerül és elfoglalja az összes vezető pozíciót…” Móricz megfigyelő tükre 1919 júniusában a megváltozott közhangulat képét mutatja. Móricz véleményalkotásának ellentmondásos voltáról ma sem adható jobb összegzés, mint 1926-ban Schöpflin Aladár tollából: az író Kivilágos kivirradtig című regényében “öszszefoglalta, különböző szereplők szájába adva, a zsidókérdés magyar fogalmazását, csaknem hézag nélkül. Nem tudom, fog-e ez tetszeni a zsidóknak és nem tudom, fog-e tetszeni a keresztényeknek.” Az író ugyanis keményen szókimondó a nemzeti oldal felé is e jegyzetekben: “Ha a zsidókat kiemeljük a magyar életből: borzasztó parasztság, műveletlenség, tunya tehetetlenség marad itt.” A Kommunizmus után nem jelent meg, Móricz a fehérterror időszakában már nem szándékozott azt kiadni. A naplójegyzetekben igen árnyalt és változó hangsúlyokkal megfogalmazott sorok gondolatai nem feleltek volna meg maradéktalanul a Horthy-korszak politikájának sem. Móricz 1920 októberében, megint csak a visszaélések ellenében, a kisebbségben lévő megtámadottak pártjára állt s nem fogadta el az ellenforradalmi rendszer bűnbakpolitikáját: “annyira kicsinyes és nevetséges úgy tüntetni fel a helyzetet, hogy egy idegen faj egyszerűen elvágta a lehetőséget az uralkodó magyarság előtt”.

Móricz az az értelmező, aki nemcsak képes meghallani környezetét, hanem maga is kérdező szubjektum, akinek magának is vannak kérdései saját író létéről. A karzaton álló újságíró – a Tükör-szövegek egészére is vonatkoztatható – lényegi kijelentést tesz: “Tudod mi történik itt…, ennek a könyvnek egy fejezete készül”, s Marczali Henrik A magyar történet kútfői az Árpádok korában című kötetére mutat, mely a karzat párkányán fekszik. A Nemzeti koncentráció. Példázatok hívőknek és hitetleneknek című Móricz-tanulmányból (1930) megtudhatjuk, hogy a “könyves” újságíró alakjában az író önarcképet rajzol. A szerző – kezében saját jegyzetpapírjaival, vagyis egyfajta kézikönyv következő fejezetének éppen készülő szövegével – az írásmódokkal kísérletezik. A könyv egészét végigolvasva egyértelműen megfogalmazható a Naplójegyzetek tanulsága: ezek a “kisformák” olyan alkotói szándék kiélését mutatják, melyben az írói személyiség mozgástere igen széles spektrumot ölel át, jóval többet, mint addigi, kiadásra szánt műveiben.

*

A két kézirat kiadható művé szerkesztése számos nehézséggel járt. A formai rendezetlenségnek a könnyebb olvashatóság érdekében határt kellett szabnunk, a központozást és az írásmódot a mai helyesírás szerint javítottuk, a rövidítéseket pedig kiegészítettük. A szöveg egységesítésének azonban éppen a jegyzetelő szerzői metódus állt ellent. A beavatkozás-mentes közvetítés mögött számos esetben a tudatos nyelvrontás nyomait fedezhetjük fel. Különös, hogy a naplójegyzetek helyesírása a Kommunizmus után szövegében, a tisztázás során romlott (olyan – ojan). A sajtó alá rendezéskor ezeket a stiláris jegyeket megőriztük. Nem egységesítettük a tulajdonnevek írását (Böhm, Bőm), mivel ezek számos esetben beszédpozíciókat is jeleznek. Megtartottuk a beszédmódot jelző egybeírásokat (nézcsak), a kiejtés (gyüttem) jellegzetességeit, valamint a korabeli írásmódot (dispozicio) és a beszédre jellemző, mondattanilag hibás szerkezeteket. Móricz megmásította a publikálásra szánt szövegben hivatkozott személyek neveit, elhagyta a helymegjelöléseket is. Ezeket a Naplójegyzetek alapján szögletes zárójelben betoldottuk, s jeleztük a címek első variánsát is. Ugyancsak szögletes zárójelben közöltük az átdolgozás során kihagyott mondatokat, szövegrészleteket, melyek további információt tartalmaznak.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 21. szám

Comments are closed.